szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.
Kohn bácsi a hasát fogja! Még a könnye is kicsordul a hahotázás közepette. Türelmesen kivárom, amíg előhalássza a zsebkendőjét – természetesen a vászonzsebkendőt, mert úriember nem csibész és a férfi, aki ad magára, a világ minden kincséért sem használna papírtörlőt -, egyszóval időbe telik, mire végez a szertartással, azaz felitatja könnyeit. Ki kell várni a végét, ha meg akarom tudni, mi derítette harsány jókedvre öreg barátomat. Ugyan sejteni vélem, mert ölében egy vaskos könyvet egyensúlyoz, amelynek borítójáról kiböngészem a szerzőt és a címet – krimi, mégpedig egy kémregény a javából -, amelyben olyan cseles csalafintaságokkal járnak túl egymás eszén az ellenérdekelt nagyhatalom ügynökei, hogy az embernek lapról lapra tátva marad a szája.
De hát mi ebben a kinevetnivaló?
Öreg barátom lassan összeszedi magát.
Véleménye szerint ezek a mai tollforgatók annyira megbonyolítják a világot, hogy azon már csak nevetni lehet. Semmi valóságalap sehol! Ahelyett, hogy az életből merítenék a témát, rendre elrugaszkodnak a valóságtól és ezzel nevetségessé teszik hőseiket és végső soron magukat is.
Azt mondja, van neki a családi legendáriumból egy története, amely a legrafináltabb krimiszerzők kitalációjára is rálicitál. Arra ugyan nem esküszik meg, hogy minden úgy történt, ahogyan azt majd most előadja, de hogy van alapja a sztorinak, arra leteszi a nagy-esküt. Különben is, a lényege már közszájon forog. Sőt, más verzióban bár, de maga is visszahallotta nem egyszer.
Halljuk, halljuk! – biztatom de nem hagyja sürgetni magát. Kitölti a teát, hosszan kavargatja az illatos nedűt, amit egyébként soha nem fogok megérteni, hogy miért, tudniillik üresen kortyolja, se cukrot, se citromot, se tejet, soha egy csöppet sem nem tesz bele – akkor meg minek kevergetni, de rendben, ha ennek ez a regulája, ám legyen. Adjuk meg mindennek a módját. Adjuk meg a teafogyasztásnak is, meg a történetmesélésnek is. Mindkettőnek rítusa van.
Belekezd.
Az úgy volt, hogy valamikor, még a szocializmus építésének delelőjén, szóval az ötvenes évek elején, Kohn bácsi egyik barátja felvételt nyert a legendás Lomonoszovra. Ez a moszkvai egyetem kora legkiválóbb kelet-európai intézményeinek egyike volt. Aki ide bekerült és el is végezte, annak onnantól sínre került az élete. A szó legszorosabb értelmében csak a vonat üthette ki a karrier grádicsairól. Vagy a villamos – vagy valamelyik jóakaró rosszakarója.
Hogy ez mit jelentett? Akkoriban meglehetősen intenzíven működött az úgynevezett házmesterek-hálózata, vagyis nemcsak az AVH itt és a KGB ott figyelte az állam polgárait, hanem az önkéntes besúgok is igyekeztek megszolgálni a hatalom bizalmát. Kettőzött figyelemmel kellett ügyelni még Budapesten is, mert nem lehet tudni, hogy ki kit súg be és kinek. Különösen így állt ez a külhonban tanulókra, de pláne pedig a szovjetunióbeliekre.
Igen ám, de a kíváncsiság nagy úr!
A Nagy Unió meg a rejtélyes Moszkva, élén a Generalisszimusszal – megigértették a gyerekkel tehát, hogy amint teheti, részletesen beszámol mindenről, amit lát. Jó jó, de hogyan? Megírja levélben! Mi sem lett volna ennél egyszerűbb, ha..! Ha nem tartottak volna attól, hogy kézbesítés előtt esetleg illetéktelen kezekbe kerül a postai küldemény, amely nem feltétlenül a mindennapok vörös-lobogós diadalmeneteiről ad számot. Márpedig ha ez kiderül, aligha kétséges, hogy amott a KGB, emitt pedig a titkosrendőrség nézett volna a körmére a feladónak, illetve a címzetteknek. És az ilyen körömre való ránézések általában nem végződtek jól.
De hát olyan nincs, hogy egy fiatalember, aki ráadásul a Kohn nemzettség tagja, ne találna megoldást, ne lelné meg a kiutat a legszorultabb helyzetekből is. Összedugták a fejüket és abban maradtak a családjával, akármit is tapasztal, bármi is történik vele és körülötte, csak és kizárólag jóról és szépről fogja tudósítani az otthoniakat. És – ez volt az összebeszélés lényege! – az elsőtől az utolsó sorig, minden betűt piros tintával írja majd. A titkos megállapodás arra is kitért ugyanis, hogy ha és amennyiben nem piros tintával íródik a levél, akkor minden szavának az ellenkezőjét kell értenie a címzetteknek. Vagyis és tehát, ha valamiről azt írja a levelében, hogy szép, azt értsék úgy, hogy csúnya, ha azt írja, hogy gyors, akkor vegyék úgy, hogy lassú – és így tovább és így tovább.
Kétség kívül jól kitalálták, elhárítás legyen a talpán, amelyik desifríroz egy ilyen küldeményt.
Nos, a gyerek kiutazott és darab időre rá meg is érkezett az első boríték, benne barátunk részletes beszámolójával Moszkváról. Na de innentől mesélje el a történteket Kohn bácsi személyesen.
Kedves Családom! – így a megszólítás. – Sokat beszélgettünk még otthon arról, hogy milyen lehet a kommunizmus? Sejtettük, hogy csodálatos, amit azonban itt tapasztalok, az minden képzeletet felülmúl. Az emberek boldogok, a fizetések nagyok, a boltok tele vannak áruval, az emberek udvariasak és segítőkészek, nincs mértéktelen ivászat és duhajkodás se, mindent lehet kapni, ami szem-szájnak ingere. És az is hazugság, hogy diktatúra lenne. A KGB például egy kifejezetten családsegítő szervezet, amely az emberek komfortosabb lakhatását hivatott megoldani. De mielőtt elfogultsággal gyanúsítanátok, sietek megemlíteni, hogy itt is vannak hiányosságok. Hogy csak egyet mondjak, egész Moszkvában nem lehet piros tintát kapni…
És mindez íródott kék színű tintával.
