Szerző: Politzer Tamás
Szuszogva, füstöt pöfékelve érkezett a reggeli személyvonat. A mozdony utáni harmadik kocsi lépcsőjéről leugrott a kalauz, majd visszafordult és levett egy bőröndöt, utána pedig egy valaha pirosra festett, kopottas háromkerekű gyerekbiciklit. Hangosan biztatta a leszállással bajlódó idős asszonyt, született Reiner Rózát: inkább háttal jöjjön lefelé, néni, úgy könnyebb lesz. Majd én segítek, mert nagyon magas magának ez a lépcső.
A nagynénje, Szera, anyja neve Reiner Róza, ráparancsolt a fiúra: maradj itt, ne gyere velem, megyek a mamának segíteni.
Mire a vonat mellé ért, a fekete ruhás, alacsony asszony már a bőröndjét emelte. Szera, anyja neve Reiner Róza, nem hagyta, elvette tőle a színes vinyettákkal teleragasztott, egykor jobb napokat és külföldet látott koffert, és másik kezébe fogta a biciklit.
Azt hiszik, mama, hogy világutazó voltál, miért ezt a bőröndöt adta oda Marika, amit Árpáddal hurcolt szerte Európában? A biciklit meg feladhattad volna postán is. Képes vagy öt forintot spórolni. És miért nem a párnás kocsiba vettél jegyet? Jajj, ez a kuporgatás, mama. Gyerünk, megbeszéltem a konflissal, hogy hazavisz bennünket. De, de, azzal megyünk, punktum! Csak nem gyalogolunk több kilométert bőrönddel.
A konflis felsegíttette a két asszonyt az ülésre, lábuk elé tette a bőröndöt, a biciklit, a fiút a bakra ültette, maga mellé:
Foghatod a gyeplőt, de ne rángasd soha, mert akkor vágtázni kezd a Sellő.
Dehogy vágtázott volna, még poroszkálni is nehezen tudott a csont sovány ló. A két kocsirudat göcsörtös faágak helyettesítették, azokhoz dülöngélt, azok között imbolygott fáradtan, csámpásan. A kocsi billegett, mert egyik első kereke ugyanis nem konflihoz való gumirádlis kerék volt, hanem egy annál kisebb vagy nagyobb átmérőjű, egyszerű szekérkerék.
Szabadkozott is Tóth István bérkocsis: ne tessenek má’ haragudni, hogy ilyen szedet-vetett fogatom van, de alig tudom én már eltartani a kocsimat, lovamat, magamat. Vagy szénára, abrakra költök, vagy a kocsira vagy énreám. De úgy mondom, egyikre se jut elegendő. Azt se tudom, ki csinálna nekem új kereket, mert nincs már itt kerékgyártó. Megvettem Varga Dojszi ócskástól a gazdát vesztett parasztszekér kerekét, szégyenszemre egyelőre azzal pótolom. Még ki se tudtam fizetni. Új rúd még csak-csak lesz, egy ács elvállalta, hogy száraz akácból kifaragja, de most sok a dolga, addig betettük a fiatal nyárfa ágakat, ezeket persze nekem kellett kivágni, befaragni. Alig van fuvar, kuncsaft. A vasúthoz azért járok így délelőtt, mert jönnek a környékről az itteni kórházba, oszt azok a betegek nemigen tudnak sokat gyalogolni, felfogadnak. Dél felé megyek a kórházhoz, egyik-másik beteg jön vissza a vonathoz, vagy a rokon, aki bekísérte a befekvőt. Este csak hébe-hóba akad utasom. Ennek a gyereknek a nagyapja, akivel együtt voltam katonáskodni, a megmondhatója, ne féljenek emlékszik még, milyen úri konflis voltam én valaha. Szinte hajnaltól hajnalig a bakon ültem. Olyan lóval, olyan kocsival, hogy az enyémek voltak a legurasabbak. A régi urak itt falun is, kocsin jártak, nem gyalog, nem motorral, nem Pobedával, vagy hogyishíják ezt a mostani autójukat. A szomszédos utcából, pár száz méterről is az viszi, sofőrrel! az elnököt a járási tanácsra. Pojáca, a fiammal járt iskolába, ha hideg volt, nem járt csak másnaponként, mert egy nagykabát, egy pár cipő volt a két gyereknek, oszt egyik nap a testvére, másik nap meg ő ment iskolába. Most meg autóban terpeszkedik. Jó, nem beszélek.
A fiú alig várta, hogy megérkezzenek a Nagysándor utcába és kipróbálhassa az ajándékot. Nem is gondolta, hogy ilyen könnyen megy, elsőre sikerült tekerni is és a kormányt kezelni. Vígan karikázott a járdán. Kárörvendezve leste, hogy a szemközti deszkakerítés tetején ülő, néha játszótárs, néha „ellenség” Szecsődi irigykedve figyeli.
Nagyanyja, született Reiner Róza behívta: gyere csináltam habos kávét, ideje tízóraizni. Aha, hát ezért főzte Szera, anyja neve Reiner Róza, már kora reggel kétféle – Frank és Cikória –kávékeverékből az illatos kávét. Addig kevergette főzés közben, míg a sötét színű főzet tetejéről eltűnt a hab. Akkor fél pohár hideg vizet öntött rá és félrehúzta a fedeles, füles, kék zománcos kávéskannát a tűzhely szélére.
Látom, már nagyon tudod hajtani a háromkerekűt. Csak használtat tudtam neked venni. A liftpénzből spóroltam az árát. Marika minden héten ad rávalót, de én gyalog járok le meg fel az ötödikről, meg vissza, és mindig elteszem a pénzecskét. A Dob utca 56 vagy 65 alatt lakik egy ismerős asszony, Elvira. A fia, Gabika, kinőtte a kerekezőt, tudod, ő egy kis duci gyerek, a vaskos combja már nem fér a pedál és a kormány közé. Ő új kétkerekűt kapott. Nekik jól megy, libások a Klauzál csarnokban. Délután megyünk a Posta kertbe, én ücsörgök majd a padon a fa alatt, te meg gyakorlod a karikázást.
Ebéd után elindultak, a fiú büszkén tekert született Reiner Róza előtt, aki kissé nehezen lépkedett, mert fájtak a majd tyúktojás nagyságú bütykei, bár mindkét fekete bőrszandál ki volt vágva, hogy a kitüremkedő bütyköket ne szorítsa a lábbeli. A gyerek előre gurult, aztán meg vissza a nagyanyjához, aki bicegve igyekezett utána.
A parkba érve megállapították, hogy annak aprókavicsos, virágágyások körüli útjai egyáltalán nem valók a kerékpározáshoz. Született Reiner Róza leült az egyik akácfa alatti, zöldre festett padra: játszadozzál kisfiam a fűben, meg ott a kút körül, én meg hadd pihenjek kicsit, jó?
A gyerek a kutat választotta. A folyton folyó ártézi kútnak Postakút volt a neve. A park is, s annak az egyik sarkában állandóan csordogáló kút ugyanis a posta épülete mellett volt. A kút mellett hatalmas fűzfa lógatta hosszú ágait. Állítólag a fűzfa árnya, lombja alatt Arany János és Petőfi Sándor is időzött egykoron, legalábbis így mondta az egyik óvónő.
Nyaranta jó játék volt befogni a kút kifolyó csövét, aztán kis rést nyitni, ahol méterekre spriccelt ki a langyos ártézi víz. Mindig volt ilyenkor nyáron erre vállalkozó gyerektársaság. Csapzottan, ázottan álltak félre, ha környékbeli felnőtt jött vízért kannával vagy vödörrel. A fél falu esküdözött, hogy ebben az artézi vízben legjobb hajat és fehérneműt mosni.
Csillag Zsuzsi, Strauszmann Gyuri és Jutka nevű óvodástársaival locsolkodott. Amint nagyanyja észrevette, ijedten hívogatta: azonnal gyere ide kicsim, csurom vizes vagy, jaj, mit szól majd Szera meg anyád, hogy nem tudok rád vigyázni? Itt a zsebkendőm, legalább a hajadat törölgesd meg. Menjünk haza, út közben veszünk holnapra mozijegyet, jó?
Fagylaltot is vettek, mert a fagylaltos Miczi Géza csengővel felszerelt, fagylaltos triciklijét nem lehetett kikerülni. Két fajansztégelyt rejtett a fehérre mázolt dobozos tricikli, a tégelyek köré jégdarabokat raktak, azok hűtötték a fagylaltot – ideig óráig. Ha megállt a tricikli, a doboz alatt tócsa keletkezett, olvadt a jég. Ákombákom fekete és piros betűk hirdették a tricikli oldalán, hogy egy gombóc ötven fillér. Citrom- és málna ízű fagylalt került a tölcsérbe.
Született Reiner Róza nyögdécselve, erőlködve lépkedett fel a mozi lépcsőin. Három jegyet vett a másnapi, délutáni vetítésre.
Szera, anyja neve Reiner Róza levette a lábát a Singer varrógép talpáról, a zakatolás elnémult, ő viszont egyre hangosabb lett: miért nem beszéltétek meg velem? Mozizásra persze a legdrágább jegyet veszed. Miért? Ráadásul a páholyba! Őrület!
Másnap délután, mielőtt elindultak a moziba, született Reiner Róza felhúzta az udvar közepén álló kútból a hosszú madzagon a hideg kútvízbe leeresztett tejeskannát. Így hűtötték nyáron az ételt. A gyerek bögréjébe a hideg tejhez kávét öntött, két nagy kockacukrot tett bele, addig kavargatta, míg a cukrok elolvadtak: tessék, te gyerek, idd meg, itt van hozzá a sós kifli, arról levakartam a sót. Nem tudom, miért nem vajas kiflit hozatott ez a Szera.
A mozi büféjében a fiú fellázadt, hisztizett, mert nem kakaós nápolyit kapott, hanem fekete színű, kámforos ízű, nyúlós, cipőfűzőre hasonlító cukrot. A büfésnő, Rácz községi párttitkár anyósa, szerencsére kicserélte – némi felár ellenében – az utálat tárgyát egy zacskó nápolyira. A jegyszedő nő, akinek rendszeresen varrt Szera, anyja neve Reiner Róza, kedveskedve tessékelte őket a vörös bársony kárpitozású páholyba, ahová rajtuk kívül senki nem ült, még három szék üres maradt mellettük. A jegyszedő ugyancsak vörös bársony huzatú ülőpárnát is hozott a gyereknek, hogy jobban lássa a mozivásznat.
A nápolyi elfogyott mielőtt sötét lett és elkezdődött volna a vetítés. Kért még nápolyit, Szera, anyja neve Reiner Róza, úgy tett, mintha nem hallaná, született Reiner Róza azonban addig pisszegett, amíg a jegyszedő meg nem hallotta és hozott még egy zacskó édességet.
Sötét lett, kezdődött a vetítés: térdzoknis, sötét színű rövidnadrágban, fehér, zsebes ingben, annak gallérja alá kötött háromszögletű nyakkendőt viselő gyerekcsapat menetelt énekelve, pocakos, szintén térdzoknis, rövidnadrágos férfi lépkedett előttük, aki két karjával vezényelt a mögötte menetelőknek. Nagy fekete autó állt meg a szélben ringatózó, zöldellő kukorica mező mellett, öltönyös férfiak szálltak ki az autóból, besétáltak az ültetvénybe, ahol kalapos, fehér inges, csizmás paraszt ember mutogatott és beszélt nekik, az öltönyösök meg mosolyogva bólogattak. Fiatal katonák hasra fekve, puskával lőttek egy nagy fehér papírlapra, amelyre fekete körök voltak rajzolva. Mackónadrágos gyerekek igazi bőrfocit kergettek, rúgtak egy nagy épület előtti téren. Nézz oda, ezeket meg a Dohány zsinagóga előtt filmezték le. – közölte született Reiner Róza.
A híradó után a nézőtéren ismét kigyúltak a lámpák, a gyerek elindult kifelé, azt hitte vége a mozinak. Született Reiner Róza visszahívta: most jön a film, gyere csak.
Ismét sötét lett, zene szólalt meg, sok-sok felirat töltötte meg a mozivásznat. Született Reiner Róza suttogva, hadarva olvasta a gyereknek a feliratokat. Jöttek az első képsorok.
Jujjjjj, jujjjj -, kiáltott fel a gyerek, mert a vetítő vásznon egyre hangosabb zakatolással egyenesen a nézők felé száguldott egy mozdony… A gyerek ijedten kiáltozott: Szera néniii, félek, ránk jön a vonat…
Született Reiner Róza az ölébe vette a gyereket, megnyugtatta, hogy a vonat nem jön le a nézőtérre. Ózsdi ridiküljének csatját kikattintotta, elővett két tejkaramellát és oda adta. Mire azok elfogytak, a fiú elálmosodott és nagyanyja ölében elszunyókált. Arra ébredt, hogy a székek ülődeszkái csattognak, a nézők hangoskodva vonulnak ki a teremből.
Született Reiner Róza út közben megelégelte a szótlanságot, megállt, kezét csípőre tette és türelmetlenül kérdezte: megmondanád édes kislányom, miért duzzogtál, amikor megtudtad, hogy a kényelmes páholyba vettem jegyet?
Szera, anyja neve Reiner Róza, szintén megállt, ő is csípőre tette a kezét, sokdioptriás szemüvegét kissé feljebb tolta orrán és ingerülten válaszolta: azért kedves anyámasszony, mert itt azt beszélik, hogy a ronda zsidózó időkben a nemzetes úr mozi tulajdonos azt a parancsot kapta két nyikhajtól, a jegyzőtől és a leventeparancsnoktól, hogy csak a páholyba ültetheti a zsidókat, ne legyen itt keveredés. Hát ezért utálom a páholyt, mama… Szóval, nagyon előkelő helyre vetted nekünk a jegyeket. Persze, nem tudhattad, szegénykém, te nem itt éltél. Nekem is Samuka mesélte, ő élt itt… Kivéve, amikor muszosként az őt sem szerető hazáját szolgálta és aztán meg lágerlakó volt… Nem, nem kérdeztem másoktól. Gondolod, hogy a visszajött néhány tucat özveggyel, árvával, csonka családdal lehet erről beszélni? Megyünk, megyünk, ne aggódj. Nézd csak, ott ácsorog a vendéglő előtt az a kopasz ipse, az övé volt a mozi az államosítás előtt. Neki is járna néhány tasli… Bánom is én, te kérdezted… igenis mondom, hadd tudja a gyerek is.
