Kasztner Rezső: Apró képek nagy emberekről

2

Szerző: Veszprémy László Bernát

(Megjegyzés: Idén március 15-én emlékezünk Kasztner Rezső kolozsvári származású cionistának, az Új Kelet egykori újságírójának, a magyar holokauszt hősies embermentőjének 1957-es meggyilkolására. Kasztner emlékét megannyian támadták és vitatták, mára azonban történészi konszenzus áll az ügyvéd jó szándékáról és sikeres eredményéről. Tíz évvel ezen cikk megírása után Kasztner már Budapesten volt, és a náci megszállás hirtelen katasztrófájával küzdött: akciójának hála 1684 zsidó menekült meg, és még közel 15 000 zsidó került biztonságba Bécs mellett. Újabb tíz év múlva az Izrael állam főügyésze vs. Malkiél Grünwald-per közelgő tárgyalására készült. Újabb három év múlva már halott volt.

Kasztner meggyilkolásának emlékére az Új Kelet 1934-es jubileumi számához készült írását közöljük újra annak eredeti helyesírásával, teljes egészében. Kasztner ebben a cikkben újságírói élményeit eleveníti fel az Új Kelet számára. Az említett közéleti szereplők nevére kattintva az olvasó többet tudhat meg róluk)

 

Még jóformán ki sem kerültem a Tarbuth kemény, de boldogemlékezetű padjai közül, amikor tíz esztendővel ezelőtt első írásom napvilágot látott az Új Kelet hasábjain. A zsidó középiskola és a zsidó napilap harmonikusan egészítették ki egymást akkoron. A nemzeti megújhodás alkotó vázának e két intézménye végezte a pozitív zsidó szellem életre hívásának s konzerválásának munkáját. A Tarbuth padjaitól a szerkesztőségi asztalig rövid volt az út és természetesen a zsidó iskola azóta megszűnt. Diákjai szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, és aligha romantikus emlékké fakul az osztálytársak lelkes elhatározása, hogy tízéves találkozóra a jaffai kikötőben jönnek majd össze. Az Új Kelet azonban megmaradt. Visszaforgatott, már-már sárguló lapjain megtalálom a legszebb évtized alapjában véve egyszerű történetét. Minden jubileum egy az ember által önmagának adott, kényszerű randevú. De a visszapillantás nem érdektelen. A leírt élmények mellett ott rajzik az emléke eseményeknek, amelyek nem voltak elmondhatók. Az elnyomott mondatok között ott él a reminiszenciája szavaknak, amelyek nem volt visszaadhatók.

Az újságíró élményei rendszerint nem egyéni dolgok. Eseményekkel függnek össze, amelyek a közt érdeklik és emberekkel, akik állandóan a nagy nyilvánosság fényében sütkéreznek. Különösen áll ez egy zsidó lap munkatársára.

Az alábbi sorok ilyen eseményekről s emberekről szólnak. A tízéves visszapillantás során bukkantak fel, kallódó jegyzetekből, avas újságlapok hasábjairól.

images

Az első komoly politikai interjút kétségtelenül Vaida Sándorral csináltam. Haja akkor még csak alig-alig deresedett és a baráti szálakat, amelyek Maniuhoz kötötték, senki sem merészelte volna kétségbe vonni. Csak cvikkere csillogott változatlanul gunyorosan és mondásainak, aperszüinek epés éle volt hegyes, mint ma is fiatalosan felkunkorodó bajusza. Miniszterelnöki működésével, Maniuhoz való viszonyával kapcsolatosan sok szó esett az utóbbi időben Vaida Sándorról. Az első interjú óta folytatott beszélgetések során megadódott számomra a lehetőség, hogy bepillantsak a szellemi műhelybe, amelyben Vaida Sándor politikai elgondolási, akciói megszületnek.

Nos, ha az antiszemita meghatározására elfogadjuk Mikszáth Kálmán definícióját, akkor Vaida Sándor nem tekinthető antiszemitának. Vaida a magyar uralom elleni harc nacionalizmusában formálódott politikussá. Ez a múlt kitörölhetetlenül él lelkében ma is. Vaida ennélfogva hisz abban, hogy van zsidókérdés, és hogy azt meg kell oldani. De hogyan? Egy ízben ezeket mondott:

  • Nézze csak, Moldovában, Besszarábiában nagy tömegekben élnek a zsidók, Munteniában, Olteniában viszont alig van belőlük. Ahol sokan vannak, egymás elől is eleszik a kenyeret, és az antiszemitizmus önként adódik. Nem gondoltak önök arra, hogy jó volna a sűrűn lakott területeket valahogyan tehermentesíteni? Kolonizálni őket, más országrészeken, külön, nekik juttatott földdarabon?
  • A zsidó tömegeknek nem lesz ez ellen kifogásuk – válaszoltam. – De vajon az állam megadja-e hozzá az anyagi lehetőségeket, az adminisztratív támogatást? És mit fognak szólni azok a parasztok, akik közé akarják majd telepíteni őket?

Vaida nem válaszolt. Hátradőlt a fotelben, gondosan, tempósan rágyújtott pipájára és mélyen elgondolkodott. Ekkor éreztem először, hogy Vaida Sándor nem gyűlöli a zsidókat, de jobban szeretné, ha Romániában nem volna zsidókérdés. A könyvekkel kipárnázott, szűk dolgozószoba falairól Horia, Closca, a román parasztlázadók képei néznek le a látogatóra, és okmányok, felvételek az erdélyi románság harcaiból. Ezek a képek és ilyen emlékek élnek Vaida Sándorban, midőn négyórás audencián fogadja Zelea Codreanut és vele a román ifjúság nemzeti orientálódásáról tárgyal. Mozgalmas ifjúsága volt, diákéveit viharos események tették színessé és Vaida a mai napig megőrizte temperamentumában ezt a diákos kedélyt. Az, hogy fiatalok csinálták, elegendő volt számára ahhoz, hogy szimpatikusnak lássa Codreanu mozgalmát. Előkelő román család sarja, jómódú főbirtokos gyermeke. Származásában, neveltetésében, arisztokratikus karakterének kialakulásában egyetlen momentum sincs, amely Vaida Sándor gondolkodásmódját más irányban befolyásolhatta volna.

Mindez természetesen nem változtat a tényeken. De talán könnyebben érthetővé teszi belügyminiszteri és miniszterelnöki működésének eseményeit.

Az interjú csak a legritkábban adja pontosan vissza azt és úgy, ahogyan a nyilatkozat elhangzott. Vaida Sándor például mindig többet mind, mint amennyit meg lehet, Maniu Gyula viszont mindig kevesebbet, mint amennyit meg kellene írni. Vaida fenntartás nélkül mondja ki, amit akar, Maniunál az általános kifejezések titokzatos csuklyáját öltik magukra a mondanivalók. Vaida szemei hol mosolyognak, hol elborulnak. Maniu szürkéskék szemeiből változatlanul ugyanaz az átható, semmilyen belső emóciót el nem áruló pillantás szegődik a partnerre. Szemedbe néz és hibába próbálsz olvasni a pillantásban. Érzed, hogy az csak látszólag nyugszik rajtad, a valóságban valahol messze jár.

Egyetlen egyszer találtam Maniut nyíltabb hangulatban és azóta őrzöm emlékét annak, hogyan látja a zsidókérdést Maniu. 1930 augusztusában, két hónappal az uralkodó hazatérése után kirobbantak az első konfliktusok a legfelsőbb fórum és Maniu, akkori miniszterelnök között. Maniu Szovátára vonult vissza, hogy rendbe hozza egészségét és talán az idegeit is. Napfényes vasárnap délután kerestem fel a Boila-villában. Éppen Vaida Sándorral értekezett, ellenben meghívott másnapra, szokásos reggeli sétájára a szovátai hegyek közé. Reggel félhétkor vártam villája előtt. Elindultunk, kettősben és délelőtt tizenegy órakor tértünk vissza a kirándulásról. Négy és fél órán keresztül csak akkor szakadt meg néha a beszélgetés, ha megállottunk, hogy valamelyik magaslati pontról gyönyörködjünk a fürdőhely természeti panorámájában.

A borsai tűzzel kapcsolatosan került szőnyegre a zsidókérdés. Maniu Vaidával ellentétben úgy látta, hogy a demokratikus fejlődés magával kell, hogy hozza az antiszemita kedélyek fokozatos lecsillapodását. Annál élesebb szavakat talált viszont a zsidó sajtóra.

  • Az mégis csak különös, hogy három vizsgálatot rendeltem el Borsán, egyik sem vezetett arra a megállapításra, hogy ott gyújtogatás történt volna, és a zsidó sajtó mégis ennek ellenkezőjét állítja. El sem képzelik, milyen rossz szolgálatot tesznek az ilyesmivel saját ügyüknek.

Elmondottam, hogy magam is jártam Borsán, de a látottakból nem azt a meggyőződést merítettem, amit a kormány hivatalos közegei. A kemény szavak mindenesetre megleptek. Maniu valahogy másképpen élt a mi tudatunkban. Próbáltam szőnyegen tartani a zsidókérdést, de nyílt nyilatkozattételt hiába vártam. Hasonlatokat hoztam fel. Az országok közül – mondottam – ahol a zsidók nagyobb számban élnek, egyedül Lengyelországban aktív az antiszemitizmus, másutt, mint Amerikában például, nyoma sincs ennek a szellemnek. Maniu rám nézett és közbevágott:

  • De Amerikában is vannak éttermek, amelyeknek bejáratára ki van írva: zsidóknak és kutyáknak tilos a bement.

Elhallgattam. Könnyű lett volna replikázni, hogy ez még nem bizonyít semmit, hogy egy ilyen izolált esetből nem lehet az egész amerikai Unió szellemére következtetést levonni, hogy ott nem verik be az ember fejét, hogy zsidók komoly pozíciókat tölthetnek be az állam legfelsőbb vezetésében és egyebek. De nem volt miért válaszolni. Nem a replika volt a fontos. Az volt az érdekes, hogy Maniu Gyula számon tart egy ilyen jelenséget, és adott esetben argumentumként is felhasználja.

Több szó nem esett közöttünk a zsidókérdésről. De attól a pillanattól kezdve nem lepett meg, ha a nemzeti parasztpárti kormányzás a zsidósággal szemben nem jelentett több jóindulatot, mint az előzők, vagy az utána következők.

images

Természetesen, előkerülnek a noteszből kevésbé fajsúlyos, de talán nem kevésbé érdekes feljegyzések is. Amilyen mértékben gyűltek ezek a jegyzetek, olyan mértékben győződött meg az újságíró arról, hogy a közéleti nagyságok a közvetlen érintkezésben, benső intimitásukban mennyire mások, mint ahogyan ők a közhitben élnek. Ki hitte volna például, hogy Pietro Mascagni, a Parasztbecsület zseniális komponistája a legpéldátlanabb papucs, akit csak kitalálhatott a karikaturista fantáziája. A kolozsvári operában dirigált. A próbán egy ismeretlen hölgy helyezkedett el háta mögött. A mester őszbecsavarodó művészfejével, markáns vonásaival, mintha csak húsból és vérből formált szobrászi remek volna. A hölgy a háta mögött a kövér mészáros nem kevésbé húsos feleségét testesíti meg. Őnagysága nehezen lélegzik, és parancsokat osztogat. Nem tetszik neki a rendezés, lekopogtatja férjével a zenekar. Nem tetszik neki egy énekes, nem engedi férjét dirigálni, amíg ki nem cserélik. A „hárpia” kifejezés egészen enyhének bizonyult jellemzésére.

Próba után. Az igazgatói szobában „interjú”. Az újságíró gyanútlanul felteszi a kérdést, mit érzett, amikor a Parasztbecsületet komponálta. Őnagysága azt is megmondja. Mascagni rezignáltan, lemondóan bólint fejével. Kék szemeiben görög tragédiák mélysége.

Éreztem, hogy csak ez a szomorúság inspirálhatta a Parasztbecsület csodálatosan szép drámai részeit.

images

Karin Michaelis. A dán írónő regényei mintha csak azért íródtak volna, hogy megörökítsék a nő szerelmének fiatalos hevét, gyöngéd odaadását. Magas fatal asszonyt reméltem a szállodai szobában találni. Ehelyett őszbecsavarodó hajú, kissé hajlott hátú matróna fogadott, aki szorgalmasan és egykedvűen kopogtatta gépén a nő szerelmének legújabb himnuszát. Arcán ráncok verődnek szerteszéjjel. Nem tudtam elhallgatni, hogy nem egészen ilyennek képzeltem el. Ahogyan mosolyogva rám nézett, megenyhültek az előbb még hivatalos vonások:

  • A nő mindig fiatal marad. Most készülök megírni az 50 éves asszony regényét, és bizonyos, hogy eljön egy kor, amely rehabilitálja majd a 60 éves asszony szerelmét is. Nem, fiatal barátom. A nő öregsége nem egyéb egy a férfiak által fabrikált előítéletnél.

images

A legszebb újságírói élményem inkább a cionista élménye volt. Chájim Weizmann látogatott el Bukarestbe. Péntek este volt. Weizmannak a spanyol-zsidó templomban kellett beszélnie. Az istentiszteletet a Leho dodi előtt félbeszakították. Mély, ünnepélyes csend. A zsúfolásig telt templomban köröskörül ünnepi feketében, javarészt cilinderrel fejükön a bejáró felé merednek a hívek. Mozgás támad, nyugtalanság. Nyílik az ajtó, és belép Weizmann. A karzaton felbúg az orgona, és az egyesített bukaresti templomi énekkarok intonálják a Há’tikvát. Weizmann, kíséretében Franasovici akkori alminiszterrel és a bukaresti zsidóság vezetőivel, felmegy az emelvényre. A hatalmas orgona és a kórus lenyűgöző, erővel zengik a zsidó feltámadás himnuszát. Majd halálos csönd lesz. A hitközség hosszú hófehér szakállas főrabbija lép a vezér elé:

  • Üdvözlégy Chájim Weizmann, zsidók fejedelme!

Körülöttem mindenitt könnyen csillognak a szemekben. Egy megalázott nép fiai úgy érezték, emberi magaslatig emelkedtek ebben a pillanatban, amelynek pátoszát azóta is hiába kerestem élményeimben.

És másnap, amikor a szállodai szobában megkérdeztem Weizmannt, hogy meg van-e művével, önmagával elégedve, ezt válaszolta:

  • A tegnap estihez hasonló élmények pillanatában szoktam érezni, hogy nem hiába élek.

 

(Megjelent az Új Kelet jubileumi számában, 1934. március 31. 7-8. oldalak)

 

 

2 Kommentek

  1. Salom.

    Miert nem emlitik a Mose Krausz nevet ki korulbelul 40.000 u-izraelitat mentet a szereny tevekedesevel. Kasztner Rezso sokkal kevesebbet mentet meg megis cask rola irnak es emlekeznek. Remelem a szerkeztonek van valasz erre a kerdesre.Tisztelettel tulelo a nehez idoket mint munkaszolgalatos.

  2. Milyen konszenzusra utal a szerző? Nincs konszenzus. A legutoljára Kasztnerről megjelent könyvet egy brit történész, Paul Bogdanor írta, Kasztner’s Crime címmel.
    Kasztner, aki maga hozta Budapestre Pozsonyból az Auschwitz Jegyzőkönyvet pontosan tudta, hogy a deportált magyar zsidókat elgázosítják, megölik, elégetik. Kasztner, az erkölcsileg egyetlen elfogadható magatartás helyett, hogy a még többé-kevésbé működő cionista mozgalmon keresztül tájékoztassa a magyar zsidóságot arról, hogy mi vár rájuk, megakadályozta a tájékoztatást. Igen, megakadályozta. Nem értett egyet a tájékoztatással. (Természetesen mások felelősségét is fel lehet vetni.) 1864 ember megmentéséről tárgyalt a nácikkal gazdag zsidók értékeinek fejében. Történelmietlen arról elmélkedni, hogy mi lett volna ha a magyar zsidóság tisztában van a sorsával, felszálltak volna-e a marhavagonokba? Egy biztos, nem tudták, hogy mi vár rájuk, és így szálltak fel a vonatra. Ezért nem hős Kasztner, hanem egy emberkereskedő.

Hozzászólás