Kohn bácsi

Kohn bácsi relativitáselmélete

szerző: Sáfrán István

Minden apróságnak örülni kell – közli megfellebbezhetetlen határozottsággal öreg barátom. – Aki a kicsit nem becsüli, annak… Ugye tudod?!

Mi az, hogy tudom? Többszörös verzióban is. Egyik válasz jobban szalonképtelen, mint a másik, bár hallottam már olyat is, amelyik bírja a nyomdafestéket, de hát abban meg mi a pláne? Minden esetre kíváncsi vagyok, hogy ez az avitt népi bölcsesség most éppen miről jutott Kohn bácsi eszébe.

Hát erről – lobogtatja büszkén a hosszúkás borítékot. – Már több hete, hogy meghozta a postás, de csak most volt érkezésem Pestre utazni. Mint oly sokan mások én is kaptam Erzsébet-utalványt a magyarországi kormányzattól. Az egész kirándulás többszörösébe került, mint amennyit a boríték hozott, de tagadhatatlanul jól esett a figyelmesség.

Akkor tehát minden rendben – nyugtázom a helyzetet, de az öreg nem osztja felhőtlen lelkesedésemet. Panaszkodik, pedig pénzt kapott. Pedig ez a magatartásforma a mi köreinkben, hogy úgy mondjam nem mindennapos gyakorlat.

Nem éreztem igazán jól magam a régi barátaim között – szűri ki fogai között a keserűségét -, pedig mondom, a gesztus előtt le a kalappal.

Elő a farbával – noszogatom -, mi volt a baj? Mi ütközött kényes ízlésével? Rosszul utazott talán, udvariatlanok voltak vele a Közértben, netán becsapták valahol. Ilyesmin aligha lepődhetett meg, amúgy pedig a hasonló váratlanságok miatt nem kell feltétlenül átkelni a Földközi-tengeren, efféle atrocitásokban bármelyik sukkon is lehet része, a tejjel-mézzel folyóban!

Ugyan már! – hárítja el még a feltételezést is – fel vagyok én vértezve már az ilyesféle próbatételekkel szemben. Több évtizede élek Izraelben, úgyhogy ember legyen a talpán, aki mondjuk, udvariatlanságával vagy bármiféle más, cseles csalafintasággal meglepetést tudna okozni nekem. Három élet is kevés ahhoz Európában, hogy az ember olyan edzett legyen az ilyesféle dolgokkal szemben, mint egy izraeli, aki mondjuk már legalább egy éve itt él közöttünk.

Hát akkor mi, könyörgöm, nyögje már ki bevakasa, hogy mi bántotta olyannyira az óhazában, mitől keseredett meg a szája íze?

A korom… – rebegi tétován, bizonytalanul. -, a korom, hogy minduntalan rá kellett ébrednem, hogy már nem vagyok fiatal.

Na, most akkor messzire jutottunk! Mi a fene baja lehet az öregnek a korával. Én is tudom, ő is tudja, túl van már az első ráadáson, talán már a másodikon is, de hát egészsége tulajdonképpen rendben. Fizikailag, szellemileg kol beszeder. Van egy kis cukra, de hát a Merkforminnal kordában tudja tartani, ugyan ha meccset néz a vérnyomása megugrik valamelyest, (mint minden rendes Hapoel szurkolónak újabban!), de nincs elhízva, a koleszterinja példás. Kétségtelen, hogy már nem mosolyognak vissza rá a fiatalasszonyok, ha kihívó pillantásokat vet egyikükre-másikukra, de hát jól is nézne ki, ha viszonoznák az érdeklődést, akkor lenne csak igazán nagy pácban. Szóval: tegyünk pontot ennek a mondatnak a végére: mi baja volt Magyarországon?

Minduntalan azzal kellett szembesülnöm – legyint megtörten -, hogy megöregedtem. Akkor és ott, egy teljes hétre trotty lett belőlem. Vénember.

Jaj, az ég szerelmére, ne csináljon már bohócot a feszületből! Mondta valaki magának, hogy kripli, netán kosarat kapott a fehérnépektől? Magyarázatot kérek!

Azzal kezdi, hogy a rendelkezésére álló hetet a rég nem látott barátok végiglátogatásával töltötte. A sokad-izigleni rokonok, a hajdani osztálytársak, valamikor kedvesek és az örök-harag ellenségek kivétel nélkül kedvesen fogadták és kitüntető figyelemmel hallgatták a rég nem látott elszármazott haver beszámolóját, milyen is az élet ott a messzi idegenben. Öreg barátom igyekezett lelkiismeretes, reális képet adni Izraelről. A hallgatóság figyelme és érdeklődése azonban az esetek többségében nem tartott tovább öt-tíz percnél. Alig várták, hogy vegyen egy mély lélegzetet két mondat között, s a pillanatnyi csöndet kihasználva azonnal belekezdtek saját történeteikbe.
 
Mint kiderült, nagyjából-egészében egy kaptafára mentek ezek a beszámolók. Ami szinte szóról szóra egyformán hangzott, az a viszonyuk a politikához. Éppen csak az előjelek változtak. Volt, aki ezeket szidta, volt, aki a másokat. Ezek lopnak, azok csaltak, amazok pedig már most hazudnak, pedig még… Az öreget Izraelben sem igen hozza tűzbe a politika, legalábbis nem olyan lobogó hévvel, mint amilyen izgalommal a vendéglátói beszéltek a honi viszonyokról.

Rendben, gondolta, majd lesz másról is szó.

Lett. Az éppen hol fáj, és hogy azt miért nem lehet meggyógyítani, pedig a professzor úr megígérte, de hát az ember már az orvostudományban sem bízhat, ráadásul mire sorra kerül a paciens, már rég alulról szagolja az ibolyát.

Egy hét alatt teljesen hozzájuk öregedtem – zárja töredelmes, beismerő vallomását -, pedig az éveink száma kísértetiesen egyezik. Mégis, úgy éreztem magam, mint a kisdiák, aki az idősek otthonába tévedett. Panasz panaszt ért, mindenkinek volt valami sérelme, mindenki megbántottnak és vesztesnek érezte magát. Alacsonyak a nyugdíjak, magasak az árak! Teljesen lelombozódva tértem vissza Izraelbe.

Tűnődöm az elhangzottakon, s keresem öreg barátom tekintetében a leépülés jeleit, de baruch hasem, sehol semmi. Olyan, mint volt annak előtte. A kirándulás és találkozásai nem hagytak maradandó nyomot ábrázatán. Mondom is neki megnyugtatásul, hogy szerintem semmi változás.
 
Miért is lenne – kérdez vissza -, hiszen újra a régi barátaim között vagyok és azért ez mégiscsak egy egészen más világ. Délelőttönként lebattyogok a kedvenc kávézómba, legkésőbb 10-re már ott az egész kompánia. Olyan velem egykorúak mind. Ebédig jól kibeszélgetjük magunk, aztán irány haza, ebéd, szunya. Ahogy egy nyuggerhez illik.

Beszélgettek. Miről?

Miről beszélgetnek az emberek Izraelben!? – értetlenkedik kerekre nylít szemmel. – Természetesen a politikáról! Mindegyikőnknek van kedvenc pártja, vezetője, s persze van utálatának tárgya is. Amikor aztán jól hajba kapunk, levezetésképpen összehasonlítjuk a betegségeinket, hogy éppen kinek mije fáj, melyik az a tökéletesen hatástalan gyógyszer, s hogy milyen hosszú a sor, mire az ember végre szakorvoshoz jut. Pontban délben barátságosan elbúcsúzunk egymástól a másnapi viszontlátás reményében. És ez így megy a hét öt napján. A szombat kivétel, mert ugye mégiscsak zsidók vagyunk, a vasárnap pedig azért szünet, mert csörgedezik bennünk magyar vér is.

Már megbocsáss – okvetetlenkedem -, de az előbb, amikor a magyarországi élményeidről adtál számot, ugyanezeket a témákat igazoltad vissza, s mondtad, hogy csaknem depresszióba sodortak barátaid, akik egyébről sem tudtak beszélni, mint a politikáról, a betegségeikről meg az alacsony nyugdíjakról és a magas árakról. Miért, hogy ugyanerről itt Izraelben vidáman és felszabadultan teccettek tudni eszmét cserélni és senkinek eszébe nem jut, hogy a Gellért hegyről a Dunába vesse magát, mert vesztett az MTK vagy a Beer Sheva, netán kiderült a kedvenc politikusáról, hogy korrupt? Hol a különbség?
 
Először is, Izraelben nincs se Gellért hegy, se Duna. Itt a Hermon a hegy vagy a Carmel és Jordán a folyó, amely a Kineretbe torkollik. Fel tudod fogni, hogy ez micsoda különbség..?
 
Mi az, hogy? Nagyon is!

Csakhogy az én időmben, ha jól emlékszem talán Benedek Tiborhoz kötötték a mondást, amely akkoriban egy picit másképpen hangzott: mecsoda különbség…

De hát tulajdonképpen minden relatív. Miért pont ez ne lenne az…

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s