szerző: Politzer Tamás
„ -Tessék Tamáskám, adom a lakáskulcsokat. A címet felírtam erre a cetlire, Nordau utca. A Hayarkonról nyílik ez. A ház két sarokra van a tengerparttól, a parton csak a nyugágyért, a napernyőért kell fizetni. Remek kis öböl az a partrész, mi nagyon szeretjük. Jobbra, elég közel a kis reptér – én így hívom -, oda jönnek-mennek a helyi gépek. Balra, az úttól a vízig lenyúló kerítés mögött az ortodoxok fürdőtelepe. Mögötted, a Hayarkon és a part között, egy magas homokdomb tetején régi ház, kis ligettel körbe véve. Ha lebontanák, ide még elférne egy nagy szálloda, de állítólag dollármilliókért sem adja az ürge, pedig már temérdek szállodás próbálta a telket megszerezni.
A lakás az utca felől földszintes, de a kert felől majdnem első emeleti. Most renoválják a házat, lehet, hogy még körül van állványozva és műanyag lepel takarja. A Zsuzsi lakásának ablakait ez nem árnyékolja, mert azok mind a kertre néznek. Nagyon hangulatos az üvegezett terasz, mi mindig ott reggelizünk. Már mondtam, hogy két háló szoba, szalon, egy kádas és egy zuhanyozós fürdő, konyha, garderob. Elfértek hárman, ne félj. Minden működik, nyugi. Ha valami meghibásodna, csengess be a szemközti lakásba, Mirjam majd segít.
Mi csak október közepén megyünk vissza. Már harmadik éve azt vezettük be, hogy júliustól október közepéig Pesten, az én lakásomban vagyunk, így szinte kibekkeljük az izraeli nyári hőséget. Az októbertől júliusig tartó időszak nagyon kellemes ott, a pesti zimankós tél volt, nincs… Míg Pesten vagyunk, a Zsuzsi tel-avivi lakását, míg ott vagyunk, az én pesti garzonomat adjuk ki. Nem, nem, csak ismerősök jöhetnek szóba.
Ez, látod, nagyon jó kérdés. Gyerekkori ismeretség, sőt szerelem ez köztünk. Zsuzsiék a Szemer utcában, mi a Csáky – ma Hegedűs Gyula – utcában laktunk. A szüleink jóban voltak, a barátság eredetére én bizony nem emlékszem. Már mindketten sárga csillagot viseltünk, amikor úgy igaziból megcsókoltuk egymást.
Aztán… aztán a nagy semmi. Máig nem tudom, hogy anyu és apu vajon a pesti gettóban…? Én ugyanis onnan kiszöktem, Rákospalotán bujkáltam egy fuvarosnál, aki apám négy lovát, két szekerét, ha felvágós akarok lenni, a fuvarozó vállalatát átvette a nehéz időkben. Zsuzsiék védett házakban tengődtek, a szüleit nyilas járőr vitte el.
Egyedül maradtam, jobban mondva egy rokonom maradt: anyai nagybátyám, aki könyvkötőként próbálta az újrakezdést. Nála lettem inas, bár a rossz idők előtt a polgári iskola elvégzése után, gépészmérnöki álmaim voltak. Szoktam mondani, hogy rám nem a numerus clausus vonatkozott, hanem a numerus nullus. Amikor a Visegrádi utcai könyvkötő műhelyt államosították, Tibor bácsit és engem felvettek a Pátria nyomdába könyvkötő segédnek. Én nem onnan mentem nyugdíjba, mert hatvanötben átléptem a szövetkezeti szektorba. Feleségem könyvelő volt a szalaggyárban. Úgy alakult, hogy egyszerre mentünk el nyugdíjba…
Máris mondom. Félév sem telt el a nyugdíjas érából, drága feleségem elhagyott bennünket. Ancsa unokám leérettségizett, szinte rögvest alijázott is. Fotóműteremben dolgozik. És neki köszönhetem áttételesen, hogy kamaszkori szerelmemmel, Zsuzsával ismét találkoztam. Igen, itt vagyunk a történetnél.
Öt évvel ezelőtt, már nem tudom hányadik alkalommal, repültem Izraelbe. Én mindig az El-al-lal, mert tudod, így már a gépen úgy érzem, hogy Izraelben vagyok, izraeli levegőt szívok. Imádom, ha ivritül zajonganak, úgymond üvöltöznek körülöttem. Köszönni tudok, legfeljebb. Úgy szoktam viccesen fogalmazni, nem adnak el ivritül, de venni se tudnak velem. Kis bőröndömet éppen feltettem a csomagtartóba, amikor a mögöttem várakozó szőke, szemüveges, kissé molett hölgy előbb héberül – majd amikor észrevette tanácstalan pislogásomat- , magyarul kért meg, segítsem az utazó táskáját feltenni. Segítettem, a derekam majd leszakadt, olyan nehéz volt… Szuszogva megjegyeztem: nagyon szívesen… Egy komplett Herendi étkészletet vett Pesten a hölgy, az volt a hatalmas táskában. Egymás mellett ültünk, beszélgetni kezdtünk. Igen, ő is, én is Tel-Avivba. Én az unokámhoz, ő pedig haza. Én talán hatodszor megyek. Ő? Negyvennyolc óta először volt ismét Pesten. Amikor a Csáky utcai zsinagógát hozta szóba, én annyit tudtam kinyögni, hogy gyerekként…Valami azt súgta, most kell bemutatkozni: én is oda jártam a szüleimmel, Szamosi Ervin a nevem… Felsikoltott, sírt, percek múlva tudott megszólalni: Bandika…, Bleier Zsuzsi vagyok a Szemere utcából…
Döbbenetes volt…, most sem találok rá szavakat… Néztük egymást, sírtunk, aztán megfogtuk egymás kezét, nem tudtunk beszélgetni…Mintha az utóbbi ötven évünk nem is lett volna, mintha a sárga csillagos fiatalságunk…
Így kezdődött, jobban mondva így folytatódott a mi, szinte el sem kezdett szerelmünk…
Zsuzsi is özvegy volt már. Én kerestem őt mindenütt negyvenötben, de semmi nyom nem volt. A szomszédjaik csak széttárták a karjukat. Nagybátyám is érdeklődött néhány hivatalnál, útmutatást azonban nem kaptunk. Az emléke maradt nekem.
Igen, mondom. Ő rokonokkal került Izraelbe. Egy morfinista pesti közjegyző egy arany pecsétgyűrűért címeres okiratot csinált nekik, amiben igazolta, hogy Blitz Zsuzsanna Blitz Dezső és felesége, Kerényi Malvin örökbe fogadott gyermeke. Dezső papa hamar feltalálta magát Izraelben. Előbb segédként dolgozott, majd 51-ben kis ékszerboltot nyitott a Dizengoffon. Mutatta nekem Zsuzsi az első boltot: az egyik ház oldalfalához épített kis kuckó volt, alig egy méter széles, befelé pedig legfeljebb három méter. A keskeny ajtó egyben kirakat is és pult is volt… Még most is láthatsz ilyen üzleteket itt-ott… Ügyesen üzletelt Dezső papa, hamarosan igazi boltja lett, hátuljában kis ékszerész műhellyel, aranyműves és órás segéddel, mert órát is árultak, javítottak. Zsuzsi ott volt eladó, boltvezető, mindenes. A bolthelyiség még most is az övé, jelenleg az egykori órás segédjük üzletel benne. Dezső papa könyvelője lett a Zsuzsi férje. A fiuk Amerikába ment a katonaság után, csak egyszer volt otthon, az apja temetésén. Én nem tudom, nem merem kérdezni, valami lelki dolog emészti a katonaság óta… Egyszer találkoztam Zsuzsi unokájával, két méteres kaftános, pajeszos óriás, Brooklynban eszrog és kipa árus…
Egymásra találtunk hát. Kész csoda, nem? Szeretet ez, nagy-nagy kölcsönösen, odaadóan viszonzott szeretet, de lehet, hogy szerelem… Hatvan fölött már nem is tudja az ember… Volt úgy egyszer, hogy én maradtam Pesten, csak Zsuzsi ment vissza. Minden nap beszéltünk telefonon… Úgy a tizedik napon Zsuzsi megjegyezte: szerintem jobban örülne az El-al, ha nem a telefontársaság profitját gyarapítanánk… Két nap múlva repültem.
Érezzétek jól magatokat a lakásunkban. Majd látjátok, hogy sok-sok matyó, kalocsai, kalotaszegi meg más magyaros kézimunka van. Ja, és a huszonhat darabos herendi készlet , amit én emlegettem a repülőn… Használjátok nyugodtan, de ha valamelyik eltörne, akkor velem gyűlik meg a bajotok…”
