Izrael arcai

Dióhéjban egy élet – Zsámboki József

Sáfrán István interjúja

Egyszerű, minden különösebb hivalkodás nélkül a lakás nappalijában osztjuk meg az asztalt. Velem szemben egy stramm, valahol a nyolcvan és a kilencven közötti, megfejthetetlen korú férfi rendezgeti papírjait, fényképeit. Ha van közhely, akkor az most idekívánkozik: nagy idők tanúja. Ez az ember alig pár hete jött​ meg​ Belgrádból. ​A​z első ​szerbiai ​zsidó lágerben felállított emlékműnél tartott megemlékezésre​ volt hivatalos​. ​Idén ​az államelnök tartott beszédet és mint az utolsó átélők egyikét​, ​Zsámboki Józsefet is meghívt​á​k az ünnepségre.

 ​Csordultig fájdalommal teli megtiszteltetés volt ez. ​ ​

1932-ben születtem Beográdban. Szüleim jómódú kereskedők voltak. Népes családunk összetartó szellem​e​ a zene volt, anyukámnak, apukámnak, testvéreimnek, mindenkinek ​​akadt ​valami szívéhez közelálló hangszere​ otthon​, nekem a hegedű meg a szájharmonika volt a kedvencem. Utóbb kiderült, ez volt az életmentő instrumentumom. ​Amíg együtt volt a család ​minden rendben volt velünk és körülöttünk.

Aztán kitört a háború.

1941 áprilisában történt az első belgrádi bombázás és rá egy hétre április 13-án a németek már be is vonultak Beográdba. Éppen hogy berendezkedtek, amikor május elején összeszedték a férfiakat, szerbeket, zsidókat, mindenkit akit feltaláltak és elvitték úgymond a romeltakarításra. Amikor aztán befejezték a munkát kivétel nélkül mindenkit ​lelőttek. Akkor veszítettem el apukámat, meg a családunk minden más férfitagját. December 8-án​ ​már az asszonyok​on​ meg a gyerekeke​n volt a sor​. Emlékszem, olyan hideg napok voltak, hogy a Száván meg a Dunán teherautók ​hozták-vitték az utánpótlást. Akkor már viszonylag sokan voltunk zsidók, mert az északi országokból ​szép számmal menekültek hozzánk azt remélve, hogy Szerbiában nyugtuk lesz. Szerbiában ugyanis ​soha ​nem volt számottevő antiszemitizmus. Körülöttünk másutt igen. Jellemző, hogy a jeruzsálemi főmufti például szabadcsapatokat szervezett a németek oldalára. ​​Nagy garral bejelentették, hogy ​mostantól ​Jugoszlávia judenfrei. Zsidómentes.​ Tito ​​partizánjai​ azonban​ nem hagy​tak​ békét a megszállóknak. Egy nyugodt éjszakájuk nem volt. Hiába hirdettek statáriumot a németek, hogy minden egyes vesztességüket százával fizettetik a ​polgári ​lakossággal, ​egyetlen perc nyugt​uk​ sem ​maradt. A németek kegyetlenkedése nem ismert határt. Volt, hogy egy partizánakció megtorlásaként Kragujevácon kétezerhétszáz diákot és tanáraikat végezték ki. ​Gondold csak el: ​több, mint egymillió-hétszázezer​re teszik ​a háború végén a jugoszláv embervesztesség​et​! Volt olyan 30-32 millió áldozata a háborúnak. Ha hozzáveszed, hogy Jugoszlávia lakossága alig érte el ​akkor ​a 14-15 milliót és ehhez viszonyítod az egy millió-hétszázezer áldozatot… Arányaiban talán ez volt a legnagyobb.​ A Jugoszláviában​ élő zsidók 80-85 százalék​a​ odaveszett. Amikor másutt még csak a deportáció volt napirenden, az internálásokat készítették elő, Jugoszláviában már ​javában ​ölték a ​mieinket.

Szerbiában ​aki csak tehette azonnal csatlakozott Titóhoz​. N​em így a horvátok például, akik közül sokan virágcsokorral fogadták a megszállókat. És akkor az usztasákról még nem is beszéltünk, akik rosszabbak voltak a németeknél is. Nem szabad soha elfelejteni kegyetlenkedéseiket. Egyébként én ma is aktív vagyok a politikában. Nem régen írtam alá egy petíciót éppen a horvát külügyminiszter ellen, akiről kiderült, hogy a háború alatt usztasa volt. Hát hogy lehet megengedni​, hogy békeidőben ilyen magas tisztséget viseljen​? 

Ausztro-hungáriában tulajdonképpen jól megfértek egymás mellett a népek.

A monarchiára gondolsz, az Osztrák-Magyar Monarchiára, amikor ausztro-hungáriáról beszélsz? Érdekesek a hangsúlyaid is. Nem akartam eddig szóba hozni, de ha már így alakult, olyasféleképpen ​hangsúlyozol, mint aki tanulta a magyart. 

Nekem ​szerb az anyanyelvem​, nem​ a magyar. ​A magyart ​tanultam. Az úgy volt, hogy ugye amikor minden zsidót deportáltak Belgrádból, élt ott egy Zsámboki nevű cipész, aki már régről ismerte a családunkat és ​egyik nap ​engemet meg a nővéremet kilopott a gyűjtőtáborból​, a gettóból​. Bécsi illetőségű volt, anyanyelve német, de tudott magyarul is, szerbül is​. M​ondom​,​ az ausztro-hungária sokféle ​nációja és nyelve jól megfért egymás mellett​ Szerbiában​. ​Az iparosnak, meg a kereskedőnek, ha meg akart élni, el kellett sajátítania a mellette élő népek és nemzetek nyelvét is. ​Tőle tanultam meg a magyart. ​Fogadott mellénk egy lányt, aki gondomat viselte és minthogy korábban ​csak kevesen ismerték, fel sem tűnt senkinek, hogy van vele két gyerek. A nővérem meg én. A lánytestvéremet aztán elvitték a rokonok Törökkanizsára, én meg maradtam vele, Zsámbokival. Édes ​fia​ként bánt velem, jobb sorom talán a vér szerinti szüleimmel sem lehetett volna. Minthogy jól beszélt​e a megszállók nyelvét​ tolmácskén​t​ alkalmazták és még a gyanúja sem merült fel, hogy az a fiúcska mellette egy bujkáló zsidó kiskölyök. Szabadon jártam-keltem ​mindenfelé​. Egyik este kikötöttem a város legelegánsabb étterem​ének​ bejáratánál​, ahol általában a német katonák vacsoráztak rendszeresen​ és minthogy mindig volt velem valamilyen hangszer, történetesen éppen a szájharmonikám, az ajtó elé telepedve elkezdtem játszani a Lilli Marlent. Mit nem ad az ég, kijött értem valaki és azt mondta, hogy na fiam ezt játszd el még egyszer, de most már benn, a vendégeknek​ is​! Aztán a többit, egészen záróráig. Fizetségül megengedték, hogy összepakoljam a maradék kajákat meg kenyereket. Óriási dolog volt ez akkortájt, a napi kenyér-fejadag ha volt 100 gramm talán?​!​ És ez így ment onnantól fogva ​majd ​minden este. Még olyan is volt, hogy a katonák segítettek hazacipelni a rengeteg hulladékot. Ha tudták volna, hogy egy zsidó gyereket istápolnak..! ​​Éjszakánként Zsámboki segített elosztani a környékbelieknek az ennivalót, úgyhogy ha keveseket is, de mentettük a környékbelieket az éhenhalástól.

Szeptemberben meneküln​i​ük kellett. 

Volt ennek a Zsámbokinak egy régi barátja, aki sehogyan sem tudott boldogulni, s folyton az én jótevőmet pumpolta. Mígnem egyszer ​már neki sem volt miből adni és erre fel az egykori barát bement a Gestapóhoz és beárulta, hogy zsidót bujtat. Az utolsó pillanatban, egy cselédlépcsőn surranva tudtunk elszaladni előlük, miközben ők a főbejáraton trappoltak felfelé. Egy ruhában, üres zsebbel, a háború legeslegközepén, 1942 őszén. El tudod képzelni? ​K​anizsán kötöttünk ki, ott az én jótevőm elpanaszolta​ a hivatalosságoknak​, hogy minden dokumentumunk odaveszett a bombázáskor és hogy új papírokat kér mindkettőnknek. Magának is, meg nekem is, akit a fiának mondott. Így lett belőlem Zs​á​mboki József.

Mi volt az eredeti, a születésedkor anyakönyvezett neved? 

Joszef Ben Avraham. Na ezt aztán jó ideig még titokban kellett tartani. ​Nevelőapám k​eresett egy plébánost, s rávette, hogy tanítson meg írni, olvasni meg a bibliára​,​ meg​ minden​ tudományokra​, m​ert ugye háború volt, iskolába meg több okból sem járhattam. Felismertek volna, s ha kitudódik a titkom, ​az ​mindkettőnk​ vesztét jelentette volna. ​​A legkevesebb, hogy​deportálnak. Ha egyáltalán eljutunk odáig és nem végeznek ki helyben. Amíg életben volt, végig titokban maradt a kilétem. Már javában békeidők jártak, de én csak megmaradtam​ ​​Zsá​mbokinak. 1969 februárjában halt meg​ a jótevőm​. A​ megörökölt​ házát ráírattam egy ügyvédre azzal a megkötéssel, hogy​ ​a sírját amíg én élek gondoztatnia kell. Mind a mai napig friss a virág rajta minden héten. És ez így megy, lassan ötven éve. Ez volt a legkevesebb, amivel tisztelhetem még halálában is. Na szóval vagyunk hatvankilenc telén, s aztán hogy elment, rá fél évre novemberben én is felkerekedtem Izraelbe. 

Most ugrottunk egy nagyot, 1945-től 1969-ig. 

Mit mondja​k​, élt​em​, mint mindenki más élhetett az akkori Jugoszláviában. Ösztöndíjat kap​tam a várostól, befejezte​m​ a bútortervezési szakot az egyetemen​,​ amit aztán nagyon jól tud​tam ​hasznosítani az óhazában meg ​itt, ​a régi újban is, mert akkor még ilyen irányú képzés nem volt Izraelben.

Ha kérhetem, fékezzünk egy kicsit. Hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy ali​j​ázol? Ezt tényleg kár lenne kihagyni! 

69 májusában vagyunk Beogradban, akkor már elég jó nevem volt a szakmában, jártam a világot és éppen egy amerikai kiállítási pavilon elkészítésével bíztak meg történetesen Teheránban. Az ilyen kiküldetések akkoriban több hetet vettek igénybe, s nekem egyik este eszembe jutottak a még 48-ban ali​j​ázott barátaim. Felhívtam őket, hogy most itt vagyok a szomszédban. Pillanatok alatt elkészült a vízumom és amint kihámoztuk magunkat egymás öleléséből a Ben Gurionon, mindjárt oltani kezdték a fejemet, hogy miért nem élek én már régen Izraelben. Mi akkoriban szinte semmit nem tudtunk Jugoszláviában Izraelről, mert ugye a szocialista országok majd mindegyike megszakította a diplomáciai kapcsolatot ​Jeruzsálemmel. ​A barátaim ​hurcoltak széjjel az országban, mint a győzelmi zászlót és meg kell vallanom, ​napról napra jobban tetszett​ minden. ​Ráadásul igen kedvező állás és lakásajánlatokat is kaptam. ​Amikor aztán rákérdeztek, hogy jövök-e, ​mondtam, ​hogy ok​é​, de nem egyedül. Persze, a felesége is… Nemcsak ​a nejemet akarom hozni, hanem a nővérem és családja is jön velem. Vagy én se! Első szóra beleegyeztek. Elvittek egy nagy céghez, a Hevrat Rimhez, hogy lássam, hol fogok dolgozni. Ki nem találod, ki volt ott akkor a kommercionális igazgató​, a kereskedelmi főnök​. Úgy hívták, hogy Bibi Netanjahu. Meg kell mondanom, rendes pasas volt, jó vezető​i adottságokkal​. Ezek után visszarepültem Irakba, befejeztem a munkámat és hazatértem​ Jugoszláviába​. Mondtam az akkori főnökömnek, hogy kivennék pár nap szabadságot és elmegyünk az asszonnyal Izraelbe​ nyaralni​. Hát ebből a pár napból már majdnem ötven esztendő lett. Tárt karokkal fogadtak. Főkonstruktőr lettem, lakást kaptunk, kocsit és legfőképpen testhezálló feladatokat. Gyönyörű évek voltak.​

Mintha megint előreszaladtunk volna… Nemde kimaradt ​Ruth asszony, a nejed… Legalább a megismerkedésetekről pár szót!

Ő is nagy zenebolond volt már fiatalon, rendszeresen fellépett Újvidéken, Szabadkán. Ismert ember volt, utóbb kiderült, közös vállalatnál dolgozunk​.​ Először csak táncolni jártunk, ​lassan-lassan összemelegedtünk, aztán onnantól ment minden, mint a karikacsapás. Illetve… Az esküvőnél be kellett volna mutatni az anyakönyvi kivonatomat, nekem ​azonban ​csak a zsidó nevemre kiállított ​kóser ​papírjaim voltak, ​a származásomról ​eladdig senki nem tudott a menyasszonyomon kívül. ​Lyukat beszéltem a hasukba, míg ​végre ​elfogadták bemondásra az adataimat. Amikor túl voltunk a polgári szertartáson, hívtunk egy jeruzsálemi rabbit Beográdba, aki annak rendje és módja szerint a beit knesszetben összeadott minket a hüpe alatt az igazi nevemen is, meg a megmentőmtől felvett nevemen is.

Na tehát itt vagyunk Izraelben.

​V​alami csodálatos érzés volt, amikor először léptünk Erec földjére. A vámvizsgálatnál volt egy kis ​malőr. Feleségem csomagjában ​ugyanis ​találtak egy üveg mézet. A hivatalnok azt kérdezte​ Ruthtól​, asszonyom, mézet ide, a tejjel-mézzel folyó Kánaán országába…? ​Jót nevettünk. ​Amúgy minden dolgunk ​szerencsésen alakult. Dolgozni kezdtünk, s persze a zenélést sem hagytuk abba. Megalapítottunk egy kis magyar színházat, azzal jártuk az országot. Minden héten felléptünk valahol. Az akkori Új Kelet​ ​​​​​​​rendszeresen hírt adott rólunk, hogy éppen merre járunk, milyen sikereink vannak. Közben telt-múlt az idő, elszaladtak az évek, s a végén itt telepedtünk le Netanján. Szeretem ezt a várost. Az alapításának nyolcvanadik évfordulójára rendeztem egy ünnepséget. A feleségem írt az alkalomra egy dalt, amelyet azóta is a város himnuszaként ​jegyeznek. Máig is emlegetik azt a ​napot. Később Tel Aviv 101. évfordulójára is szerveztem egy az alkalomhoz illő megemlékezést. Azt mondják az életben csak az első száz év a nehéz, na ez rendben is volt. A százegyediknek megadtuk a módját​!​ Nem sajnáltam rá se a pénzt, se a temérdek időt. De amire különösen büszke vagyok, hogy időközben kijártam a Jad Vasemnél, hogy a megmentőm és névadóm, Zsámboki besoroltassék az Igaz Emberek táborába.

Te nemcsak szervezője vagy ezeknek az eseményeknek, hanem a költségek javát állod. Sőt, 2015 óta egy nemzetközi énekverseny​, az International Masterclasses Vocal Arts Jerusalem​, az IMVAJ házigazdájaként is jegyzik a neved, amelynek első díjazottját ​legutóbb már​ 50 ezer euróval jutalmaztad.

​ ​Mi mást tehetnénk? ​Mire költsek? Hivalkodó értelmetlenségekre?​ Látod, egy betonház első emeletén élünk, nincs ​puccos autónk se,​ semmi különös flancolás nem jellemez bennünket.​ Szeretjük a zenét, szolgáljuk a kultúrát. A muzsikáról valahogy elfeledkezett a világ. Van Oscar-díj a filmeseknek, Nobel a tudósoknak és az irodalmároknak… Gondoltam tegyünk valami érdemlegeset a zenéért! Idén lesz harmadik éve, hogy meghirdettük Jeruzsálemben ezt a nemzetközi énekversenyt. ​Idén is m​ár megkezdődtek a nevezések. Éppen a minap érkezett egy jelentkezés Dél-Amerikából. A selejtező meghallgatások​ra​ a tel-avivi operában​ kerül sor rövidesen​.

A nevedet és a pénzedet adod hozzá! Több, mint dicséretes.

Jó, jó, persze a knesszet is támogat és még sok más hivatalos szerv és szervezet. Nem vagyok szűkében az elismeréseknek sem, de igazán boldoggá azok a gálaestek tesznek, amikor befejeződik az éppen aktuális énekverseny és adunk egy nagy koncertet, amelyet a ​zene​i​ művésze​tek​ legjobbja tisztelik meg jelenlétükkel.

És a szakma?​ A faipar, a bútortervezés​,​ a belsőépítészet?​

Büszkeséggel tölt el, hogy sikerült elfogadtatni a bútor tervezést, mint tudományt és ma már a tel avivi egyetemen is oktatják, mégpedig az én tankönyvemből.

Kilestem a papírjaidból: n​yolcvanöt éves vagy…

Még csak leszek, a jövő héten, de ugyanúgy dolgozom, mit fél évszázada. Mindenne​k​ bőviben vagyok, csak az időm a kevés. Szokták kívánni​ a születésnapokon​, hogy ​ad mea ve eszrim, azaz élj ​120-ig​. I​lyenkor mindig azt ​kérdezem vissza, ​nem ​lehetne 122-ig?

Legyen! Ünnepeljük együtt, ha már én is kérhetek valamit. Ebben a szép korban már el szokták várni az embertől, hogy adjon valami útravalót a fiatalabb korosztálynak. Mi lapul a tarsolyodban?

Nem régiben összehívtam az európai képviselők konferenciáját. Arról beszéltem nekik, hogy alig több, mint hetven éve volt egy borzasztó háború. Öltünk egymást és hullottunk, mint a legyek. ​​Nem szabad elfelejteni.​ ​​Mondtam nézzünk egymás szemébe. Mit értünk el vele? Mi értelme, mi haszna volt ebből a világnak? Az ​igazi választ az ​ünnepség végén ​kaptam meg, amikor ​a németek elénekelték a Havenu shalom, al lehem-et. El tudod ezt képzelni? Németek, itt Izraelben! ​Odaj​ött ​hozzám ​egy újságíró és megkérdezte, hogy maga, aki átélte a holokausztot, hogyan gondol a német népre. Elhangzott a kérdés és én hallgattam. Egy percet, kettőt, talán hármat is és akkor visszakérdeztem. Te mit gondolnál az én helyemben? ​Az egész családom elveszett, anyám, testvéreim, ​​mindenki​. ​​Nekem erre nincsen szavam.​ De! A közelmúltban meghívott vacsorára a Bundesrepublic ​egyik al​elnöke. Belépek hozzájuk és látom, hogy ​az ​előszobájában ott lóg a falon Izrael Állam zászlaja. Megfogtam a lobogó anyagát. Poros volt. Vendéglátóm megértette a mozdulatomat és mondta is: ezt nem a maga kedvéért raktuk ki, évek óta itt a helye, mert a nap minden órájában emlékezni akarunk és emlékeztetni mindenkit, aki hozzánk jön. Nem szabad elfeledni azt, ami történt, nehogy megismétlődhessen.

Magam is így vélem – emeli rám tekintetét várakozással, de nem sietteti a választ.

Miért is tenné, hiszen ​van ideje, ​még csak a jövő héten lesz nyolcvan öt.

Ad mea eszrim ustáim…! – ahogyan ő is szeretné​: százhuszonkettőig…​

Advertisements

1 reply »

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s