Sáfrán István interjúja
Egyszerű, minden különösebb hivalkodás nélkül a lakás nappalijában osztjuk meg az asztalt. Velem szemben egy stramm, valahol a nyolcvan és a kilencven közötti, megfejthetetlen korú férfi rendezgeti papírjait, fényképeit. Ha van közhely, akkor az most idekívánkozik: nagy idők tanúja. Ez az ember alig pár hete jött meg Belgrádból. Az első szerbiai zsidó lágerben felállított emlékműnél tartott megemlékezésre volt hivatalos. Idén az államelnök tartott beszédet és mint az utolsó átélők egyikét, Zsámboki Józsefet is meghívták az ünnepségre.
Csordultig fájdalommal teli megtiszteltetés volt ez.
1932-ben születtem Beográdban. Szüleim jómódú kereskedők voltak. Népes családunk összetartó szelleme a zene volt, anyukámnak, apukámnak, testvéreimnek, mindenkinek akadt valami szívéhez közelálló hangszere otthon, nekem a hegedű meg a szájharmonika volt a kedvencem. Utóbb kiderült, ez volt az életmentő instrumentumom. Amíg együtt volt a család minden rendben volt velünk és körülöttünk.
Aztán kitört a háború.
1941 áprilisában történt az első belgrádi bombázás és rá egy hétre április 13-án a németek már be is vonultak Beográdba. Éppen hogy berendezkedtek, amikor május elején összeszedték a férfiakat, szerbeket, zsidókat, mindenkit akit feltaláltak és elvitték úgymond a romeltakarításra. Amikor aztán befejezték a munkát kivétel nélkül mindenkit lelőttek. Akkor veszítettem el apukámat, meg a családunk minden más férfitagját. December 8-án már az asszonyokon meg a gyerekeken volt a sor. Emlékszem, olyan hideg napok voltak, hogy a Száván meg a Dunán teherautók hozták-vitték az utánpótlást. Akkor már viszonylag sokan voltunk zsidók, mert az északi országokból szép számmal menekültek hozzánk azt remélve, hogy Szerbiában nyugtuk lesz. Szerbiában ugyanis soha nem volt számottevő antiszemitizmus. Körülöttünk másutt igen. Jellemző, hogy a jeruzsálemi főmufti például szabadcsapatokat szervezett a németek oldalára. Nagy garral bejelentették, hogy mostantól Jugoszlávia judenfrei. Zsidómentes. Tito partizánjai azonban nem hagytak békét a megszállóknak. Egy nyugodt éjszakájuk nem volt. Hiába hirdettek statáriumot a németek, hogy minden egyes vesztességüket százával fizettetik a polgári lakossággal, egyetlen perc nyugtuk sem maradt. A németek kegyetlenkedése nem ismert határt. Volt, hogy egy partizánakció megtorlásaként Kragujevácon kétezerhétszáz diákot és tanáraikat végezték ki. Gondold csak el: több, mint egymillió-hétszázezerre teszik a háború végén a jugoszláv embervesztességet! Volt olyan 30-32 millió áldozata a háborúnak. Ha hozzáveszed, hogy Jugoszlávia lakossága alig érte el akkor a 14-15 milliót és ehhez viszonyítod az egy millió-hétszázezer áldozatot… Arányaiban talán ez volt a legnagyobb. A Jugoszláviában élő zsidók 80-85 százaléka odaveszett. Amikor másutt még csak a deportáció volt napirenden, az internálásokat készítették elő, Jugoszláviában már javában ölték a mieinket.
Szerbiában aki csak tehette azonnal csatlakozott Titóhoz. Nem így a horvátok például, akik közül sokan virágcsokorral fogadták a megszállókat. És akkor az usztasákról még nem is beszéltünk, akik rosszabbak voltak a németeknél is. Nem szabad soha elfelejteni kegyetlenkedéseiket. Egyébként én ma is aktív vagyok a politikában. Nem régen írtam alá egy petíciót éppen a horvát külügyminiszter ellen, akiről kiderült, hogy a háború alatt usztasa volt. Hát hogy lehet megengedni, hogy békeidőben ilyen magas tisztséget viseljen?
Ausztro-hungáriában tulajdonképpen jól megfértek egymás mellett a népek.
A monarchiára gondolsz, az Osztrák-Magyar Monarchiára, amikor ausztro-hungáriáról beszélsz? Érdekesek a hangsúlyaid is. Nem akartam eddig szóba hozni, de ha már így alakult, olyasféleképpen hangsúlyozol, mint aki tanulta a magyart.
Nekem szerb az anyanyelvem, nem a magyar. A magyart tanultam. Az úgy volt, hogy ugye amikor minden zsidót deportáltak Belgrádból, élt ott egy Zsámboki nevű cipész, aki már régről ismerte a családunkat és egyik nap engemet meg a nővéremet kilopott a gyűjtőtáborból, a gettóból. Bécsi illetőségű volt, anyanyelve német, de tudott magyarul is, szerbül is. Mondom, az ausztro-hungária sokféle nációja és nyelve jól megfért egymás mellett Szerbiában. Az iparosnak, meg a kereskedőnek, ha meg akart élni, el kellett sajátítania a mellette élő népek és nemzetek nyelvét is. Tőle tanultam meg a magyart. Fogadott mellénk egy lányt, aki gondomat viselte és minthogy korábban csak kevesen ismerték, fel sem tűnt senkinek, hogy van vele két gyerek. A nővérem meg én. A lánytestvéremet aztán elvitték a rokonok Törökkanizsára, én meg maradtam vele, Zsámbokival. Édes fiaként bánt velem, jobb sorom talán a vér szerinti szüleimmel sem lehetett volna. Minthogy jól beszélte a megszállók nyelvét tolmácsként alkalmazták és még a gyanúja sem merült fel, hogy az a fiúcska mellette egy bujkáló zsidó kiskölyök. Szabadon jártam-keltem mindenfelé. Egyik este kikötöttem a város legelegánsabb étteremének bejáratánál, ahol általában a német katonák vacsoráztak rendszeresen és minthogy mindig volt velem valamilyen hangszer, történetesen éppen a szájharmonikám, az ajtó elé telepedve elkezdtem játszani a Lilli Marlent. Mit nem ad az ég, kijött értem valaki és azt mondta, hogy na fiam ezt játszd el még egyszer, de most már benn, a vendégeknek is! Aztán a többit, egészen záróráig. Fizetségül megengedték, hogy összepakoljam a maradék kajákat meg kenyereket. Óriási dolog volt ez akkortájt, a napi kenyér-fejadag ha volt 100 gramm talán?! És ez így ment onnantól fogva majd minden este. Még olyan is volt, hogy a katonák segítettek hazacipelni a rengeteg hulladékot. Ha tudták volna, hogy egy zsidó gyereket istápolnak..! Éjszakánként Zsámboki segített elosztani a környékbelieknek az ennivalót, úgyhogy ha keveseket is, de mentettük a környékbelieket az éhenhalástól.
Szeptemberben menekülniük kellett.
Volt ennek a Zsámbokinak egy régi barátja, aki sehogyan sem tudott boldogulni, s folyton az én jótevőmet pumpolta. Mígnem egyszer már neki sem volt miből adni és erre fel az egykori barát bement a Gestapóhoz és beárulta, hogy zsidót bujtat. Az utolsó pillanatban, egy cselédlépcsőn surranva tudtunk elszaladni előlük, miközben ők a főbejáraton trappoltak felfelé. Egy ruhában, üres zsebbel, a háború legeslegközepén, 1942 őszén. El tudod képzelni? Kanizsán kötöttünk ki, ott az én jótevőm elpanaszolta a hivatalosságoknak, hogy minden dokumentumunk odaveszett a bombázáskor és hogy új papírokat kér mindkettőnknek. Magának is, meg nekem is, akit a fiának mondott. Így lett belőlem Zsámboki József.
Mi volt az eredeti, a születésedkor anyakönyvezett neved?
Joszef Ben Avraham. Na ezt aztán jó ideig még titokban kellett tartani. Nevelőapám keresett egy plébánost, s rávette, hogy tanítson meg írni, olvasni meg a bibliára, meg minden tudományokra, mert ugye háború volt, iskolába meg több okból sem járhattam. Felismertek volna, s ha kitudódik a titkom, az mindkettőnk vesztét jelentette volna. A legkevesebb, hogydeportálnak. Ha egyáltalán eljutunk odáig és nem végeznek ki helyben. Amíg életben volt, végig titokban maradt a kilétem. Már javában békeidők jártak, de én csak megmaradtam Zsámbokinak. 1969 februárjában halt meg a jótevőm. A megörökölt házát ráírattam egy ügyvédre azzal a megkötéssel, hogy a sírját amíg én élek gondoztatnia kell. Mind a mai napig friss a virág rajta minden héten. És ez így megy, lassan ötven éve. Ez volt a legkevesebb, amivel tisztelhetem még halálában is. Na szóval vagyunk hatvankilenc telén, s aztán hogy elment, rá fél évre novemberben én is felkerekedtem Izraelbe.
Most ugrottunk egy nagyot, 1945-től 1969-ig.
Mit mondjak, éltem, mint mindenki más élhetett az akkori Jugoszláviában. Ösztöndíjat kaptam a várostól, befejeztem a bútortervezési szakot az egyetemen, amit aztán nagyon jól tudtam hasznosítani az óhazában meg itt, a régi újban is, mert akkor még ilyen irányú képzés nem volt Izraelben.
Ha kérhetem, fékezzünk egy kicsit. Hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy alijázol? Ezt tényleg kár lenne kihagyni!
69 májusában vagyunk Beogradban, akkor már elég jó nevem volt a szakmában, jártam a világot és éppen egy amerikai kiállítási pavilon elkészítésével bíztak meg történetesen Teheránban. Az ilyen kiküldetések akkoriban több hetet vettek igénybe, s nekem egyik este eszembe jutottak a még 48-ban alijázott barátaim. Felhívtam őket, hogy most itt vagyok a szomszédban. Pillanatok alatt elkészült a vízumom és amint kihámoztuk magunkat egymás öleléséből a Ben Gurionon, mindjárt oltani kezdték a fejemet, hogy miért nem élek én már régen Izraelben. Mi akkoriban szinte semmit nem tudtunk Jugoszláviában Izraelről, mert ugye a szocialista országok majd mindegyike megszakította a diplomáciai kapcsolatot Jeruzsálemmel. A barátaim hurcoltak széjjel az országban, mint a győzelmi zászlót és meg kell vallanom, napról napra jobban tetszett minden. Ráadásul igen kedvező állás és lakásajánlatokat is kaptam. Amikor aztán rákérdeztek, hogy jövök-e, mondtam, hogy oké, de nem egyedül. Persze, a felesége is… Nemcsak a nejemet akarom hozni, hanem a nővérem és családja is jön velem. Vagy én se! Első szóra beleegyeztek. Elvittek egy nagy céghez, a Hevrat Rimhez, hogy lássam, hol fogok dolgozni. Ki nem találod, ki volt ott akkor a kommercionális igazgató, a kereskedelmi főnök. Úgy hívták, hogy Bibi Netanjahu. Meg kell mondanom, rendes pasas volt, jó vezetői adottságokkal. Ezek után visszarepültem Irakba, befejeztem a munkámat és hazatértem Jugoszláviába. Mondtam az akkori főnökömnek, hogy kivennék pár nap szabadságot és elmegyünk az asszonnyal Izraelbe nyaralni. Hát ebből a pár napból már majdnem ötven esztendő lett. Tárt karokkal fogadtak. Főkonstruktőr lettem, lakást kaptunk, kocsit és legfőképpen testhezálló feladatokat. Gyönyörű évek voltak.
Mintha megint előreszaladtunk volna… Nemde kimaradt Ruth asszony, a nejed… Legalább a megismerkedésetekről pár szót!
Ő is nagy zenebolond volt már fiatalon, rendszeresen fellépett Újvidéken, Szabadkán. Ismert ember volt, utóbb kiderült, közös vállalatnál dolgozunk. Először csak táncolni jártunk, lassan-lassan összemelegedtünk, aztán onnantól ment minden, mint a karikacsapás. Illetve… Az esküvőnél be kellett volna mutatni az anyakönyvi kivonatomat, nekem azonban csak a zsidó nevemre kiállított kóser papírjaim voltak, a származásomról eladdig senki nem tudott a menyasszonyomon kívül. Lyukat beszéltem a hasukba, míg végre elfogadták bemondásra az adataimat. Amikor túl voltunk a polgári szertartáson, hívtunk egy jeruzsálemi rabbit Beográdba, aki annak rendje és módja szerint a beit knesszetben összeadott minket a hüpe alatt az igazi nevemen is, meg a megmentőmtől felvett nevemen is.
Na tehát itt vagyunk Izraelben.
Valami csodálatos érzés volt, amikor először léptünk Erec földjére. A vámvizsgálatnál volt egy kis malőr. Feleségem csomagjában ugyanis találtak egy üveg mézet. A hivatalnok azt kérdezte Ruthtól, asszonyom, mézet ide, a tejjel-mézzel folyó Kánaán országába…? Jót nevettünk. Amúgy minden dolgunk szerencsésen alakult. Dolgozni kezdtünk, s persze a zenélést sem hagytuk abba. Megalapítottunk egy kis magyar színházat, azzal jártuk az országot. Minden héten felléptünk valahol. Az akkori Új Kelet rendszeresen hírt adott rólunk, hogy éppen merre járunk, milyen sikereink vannak. Közben telt-múlt az idő, elszaladtak az évek, s a végén itt telepedtünk le Netanján. Szeretem ezt a várost. Az alapításának nyolcvanadik évfordulójára rendeztem egy ünnepséget. A feleségem írt az alkalomra egy dalt, amelyet azóta is a város himnuszaként jegyeznek. Máig is emlegetik azt a napot. Később Tel Aviv 101. évfordulójára is szerveztem egy az alkalomhoz illő megemlékezést. Azt mondják az életben csak az első száz év a nehéz, na ez rendben is volt. A százegyediknek megadtuk a módját! Nem sajnáltam rá se a pénzt, se a temérdek időt. De amire különösen büszke vagyok, hogy időközben kijártam a Jad Vasemnél, hogy a megmentőm és névadóm, Zsámboki besoroltassék az Igaz Emberek táborába.
Te nemcsak szervezője vagy ezeknek az eseményeknek, hanem a költségek javát állod. Sőt, 2015 óta egy nemzetközi énekverseny, az International Masterclasses Vocal Arts Jerusalem, az IMVAJ házigazdájaként is jegyzik a neved, amelynek első díjazottját legutóbb már 50 ezer euróval jutalmaztad.
Mi mást tehetnénk? Mire költsek? Hivalkodó értelmetlenségekre? Látod, egy betonház első emeletén élünk, nincs puccos autónk se, semmi különös flancolás nem jellemez bennünket. Szeretjük a zenét, szolgáljuk a kultúrát. A muzsikáról valahogy elfeledkezett a világ. Van Oscar-díj a filmeseknek, Nobel a tudósoknak és az irodalmároknak… Gondoltam tegyünk valami érdemlegeset a zenéért! Idén lesz harmadik éve, hogy meghirdettük Jeruzsálemben ezt a nemzetközi énekversenyt. Idén is már megkezdődtek a nevezések. Éppen a minap érkezett egy jelentkezés Dél-Amerikából. A selejtező meghallgatásokra a tel-avivi operában kerül sor rövidesen.
A nevedet és a pénzedet adod hozzá! Több, mint dicséretes.
Jó, jó, persze a knesszet is támogat és még sok más hivatalos szerv és szervezet. Nem vagyok szűkében az elismeréseknek sem, de igazán boldoggá azok a gálaestek tesznek, amikor befejeződik az éppen aktuális énekverseny és adunk egy nagy koncertet, amelyet a zenei művészetek legjobbja tisztelik meg jelenlétükkel.
És a szakma? A faipar, a bútortervezés, a belsőépítészet?
Büszkeséggel tölt el, hogy sikerült elfogadtatni a bútor tervezést, mint tudományt és ma már a tel avivi egyetemen is oktatják, mégpedig az én tankönyvemből.
Kilestem a papírjaidból: nyolcvanöt éves vagy…
Még csak leszek, a jövő héten, de ugyanúgy dolgozom, mit fél évszázada. Mindennek bőviben vagyok, csak az időm a kevés. Szokták kívánni a születésnapokon, hogy ad mea ve eszrim, azaz élj 120-ig. Ilyenkor mindig azt kérdezem vissza, nem lehetne 122-ig?
Legyen! Ünnepeljük együtt, ha már én is kérhetek valamit. Ebben a szép korban már el szokták várni az embertől, hogy adjon valami útravalót a fiatalabb korosztálynak. Mi lapul a tarsolyodban?
Nem régiben összehívtam az európai képviselők konferenciáját. Arról beszéltem nekik, hogy alig több, mint hetven éve volt egy borzasztó háború. Öltünk egymást és hullottunk, mint a legyek. Nem szabad elfelejteni. Mondtam nézzünk egymás szemébe. Mit értünk el vele? Mi értelme, mi haszna volt ebből a világnak? Az igazi választ az ünnepség végén kaptam meg, amikor a németek elénekelték a Havenu shalom, al lehem-et. El tudod ezt képzelni? Németek, itt Izraelben! Odajött hozzám egy újságíró és megkérdezte, hogy maga, aki átélte a holokausztot, hogyan gondol a német népre. Elhangzott a kérdés és én hallgattam. Egy percet, kettőt, talán hármat is és akkor visszakérdeztem. Te mit gondolnál az én helyemben? Az egész családom elveszett, anyám, testvéreim, mindenki. Nekem erre nincsen szavam. De! A közelmúltban meghívott vacsorára a Bundesrepublic egyik alelnöke. Belépek hozzájuk és látom, hogy az előszobájában ott lóg a falon Izrael Állam zászlaja. Megfogtam a lobogó anyagát. Poros volt. Vendéglátóm megértette a mozdulatomat és mondta is: ezt nem a maga kedvéért raktuk ki, évek óta itt a helye, mert a nap minden órájában emlékezni akarunk és emlékeztetni mindenkit, aki hozzánk jön. Nem szabad elfeledni azt, ami történt, nehogy megismétlődhessen.
Magam is így vélem – emeli rám tekintetét várakozással, de nem sietteti a választ.
Miért is tenné, hiszen van ideje, még csak a jövő héten lesz nyolcvan öt.
Ad mea eszrim ustáim…! – ahogyan ő is szeretné: százhuszonkettőig…
István gratulálok! Így tovább!