Kohn bácsi és a szakmunkásképzés

0

szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.

Öreg barátom mostanság folyvást a régi szép időkön agyal. Hogy az nem így volt régen, meg hogy emez is, mennyire másképpen járta. Nem győzöm visszarángatni a XXI. századba, hogy maradjon már a földön mindkét lábával és ne sírja vissza folyton a lóvontatású konflist, amikor most lám csaknem egymás farába érkeznek a zöld Egedek! Ma már nem a pacik nyomjelzőiből kell visszakövetkeztetni, hogy milyen útvonalon közlekedik ez vagy az a járat, elég ha rápillantunk a megállókba kihelyezett elektromos táblákra, amelyek percnyi pontossággal tájékoztatják a nagyérdemű utazni vágyót, hogy melyik “viszonylat” éppen merre tart, s hogy mikor remélhetjük érkezését. Persze ha éppen nincs valami gubanc ezekkel az okos és mindent tudó szerkezetekkel. Mert ugye vannak még hibák – teszem hozzá automatikus a szülőhaza letűnt koraiból származó kifogást és éppen hogy nem biggyesztem utána: elvtársak – de hát ugye azok az idő már elmúltak. Hol vannak már az elvtársak…?! De kérdezhetném ugyanilyen okkal-joggal tovább: és az urak? A szerelő urak? Mert lám a hibák azért csak köztünk maradtak. Kockáztatom meg, olykor-olykor az elvtársak is, hanem aki a felelősséget vállalná… De hogy el ne kanyarodjak a lényegtől – ha egyáltalán volt ilyen..! -, szóval arra akar kilyukadni öreg barátom, hogy új ezredévünk új urai, a szakipari szerelők, hogy úgy mondjam gyakorta hagynak bizonyos hiányérzetet tevékenységük befejeztével. Tisztelet a kivételnek, akikre amúgy bármikor szívesen mondanék példát, de most éppen nem jut eszembe egyikük neve sem.

Az, hogy milyen nehéz manapság a szakiparosra rálelni, talán nem is részletezném. Időpontot egyeztetni sem könnyű, de ha mégis sikerül, mindjárt jön a fekete leves, amikor közli a kiszállási díjat, amelyet természetesen akkor is felszámít, ha nem sikerült mondjuk a dugulást vagy az áramszünet okát felderíteni, a baj kiváltóját elhárítani. Az, hogy mennyivel később érkezik a szaki a megállapodott időpontnál, az szóra sem érdemes. Hogy nem köszön vissza? Kicsire nem adunk, hiszen a kávét legalább nyugtázta egy bólintással. Különben is nesszkaffé volt, váljon egészségére, ha megkötött benne, mint a beton. Szóval mormogott a foga között valamit, miközben gondterhelten ingatta a fejét, hogy hát ő nem is tudja, mert neki most akkor el kellene menni a város másik végébe alkatrészt venni, az is idő, az is pénz, tiszta veszteség neki ez a munka, legjobb lenne, ha a tisztelt tulajdonos kidobná ezt az izét a szemétbe és venne egy újat, amit csak be kell dugni a konnektorba és már megyen is, vagy ha mégse, lehet hívni a garanciásokat, illetve ha azok nagyon el lennének foglalva, az ő telefonszáma kéznél van, a kiszállási árat meg már amúgy is tudják, úgyhogy tessék eldönteni, mert megy az idő és neki még három kihívása lenne ma délelőttre és már mindjárt tizenkettő és neki ebédelnie kell, mert sava van, ő is csak egy ember, még ha nem is olyan úr, mint a tisztelt megrendelő úr szóval itt a száma, tessék parancsolni, bármikor hívhatja gyors-szolgálatunkat, állunk rendelkezésére.

– Hova lettek a régi jó mesterek? – szakad ki az őszinte fájdalom Kohn bácsi lelkéből – hova tűntek a megbízható szakoktatók, akik törődtek az ifjúság továbbképzésével, a szakma mesterfogásainak megtanításával, akik pontosan és precízen bevezették a felnövekvő nemzedéket a szakmai tudnivalók tárházába. Kézből kézbe adták a fándlit vagy a csavarhúzót, mikor melyiket kellett, olykor talán egyszerre is mind a kettőt, szóval a szakik, akiket félszavakból is meg lehetett érteni, akik tudták a dolgukat és a mellettük szorgoskodó inasok is szentírásként követték utasításaikat. Hát hogyan lesz ezekből a maiakból mester?!

Mondom neki, erről a göröngyös útról már hallottam valamit nem is olyan régen. Ha nagyon kíváncsi, akár el is beszélhetem. Megadóan bólint, így hát belekezdek.

A kfar, vagyis hát majd mit mondok, szóval a falu kovácsa oktatja a inasát. 

– Tehát és szóval kiveszem a patkót a tűzből. Értem?! Leteszem ide az izzó vasat az üllőre. Eddig világos?! És amikor bólintok a fejemmel, te ráütsz a nagykalapáccsal.

Így is történt.

Azóta az inas a helyiség kovácsa…

Hozzászólás