Kohn bácsi a konyhában

1

szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!

Ma olyan tűnődős hangulatában van Kohn bácsi. Szeretem az ilyen időszakait. Sokat lehet tanulni okfejtéseiből. Az embernek, ha van esze és persze emlékezete, sok bosszúságot és keserűséget megtakaríthat magának, szóval ha nem csak meghallgatja, de meg is fogadja az elhangzottakat. Más kárán tanul az okos, fejtegeti öreg barátom, de sietve tudatja azt is, hogy ő bizony nem ilyen típusú ember, nem is volt soha. Minden kőbe belebotlott, amelyik útjába került, pedig ki is kerülhette volna csaknem mindet.

– Tudod mikor vertem bele az első szöget a házasságom koporsójába? Amikor arra ösztökéltem akkori feleségemet, hogy megpróbálhatna egy kicsit ügyeskedni a konyhában is. Mert amúgy semmi baj nem volt vele, sőt. Szép volt, fiatal volt, rendes volt, szeretett szeretni, nem is volt eleinte semmi gondunk egymással. Én hívtam ki a sorsot magam ellen. Kellett ez nekem? Hát persze, mert ugye minden valamire való férfi egyúttal haspók is.

Igen, igen a koszt!

A kezdet kezdetén többnyire hideget ettünk – idézi fel egybekelésük romantikus romantikus hónapjait -, vagy szülőknél költöttük el azokat a finom falatokat, amelyek elfogyasztásához evőeszközök is szükségeltettek. Ennek az időszaknak is megvolt a maga bája és persze az előnye is. Hogy csak egyet mondjak: nem kellett azokat az undorító zsíros lábasokat meg tányérokat elmosogatni.

– Az előnyével megvagyunk, de mi volt a bája ennek a fajta rideg-tartásnak?

A bája most nem jut eszembe, – szabadkozik az öreg, de nem hagyja zavarba hozni magát. Azt mondja ez volt a mézeshetek álomvilága, amikor még a szerelem gyümölcsével is beérték. Fel sem merült bennük az élet örök igazsága, kevésbé fellengzősen fogalmazva a talpköve: a meleg vacsora és a meleg ágy összefüggése. Akkoriban még attól is felforrósodott a vérük, ha találkozott a tekintetük. Kit érdekeltek az olyasféle földi hívságok, mint mondjuk a vörösboros marhapörkölt kézzel szaggatott galuskával vagy gondosan fűszerezett a T-born steak, hogy a jewish penicillinről, a maceszgombócos ököruszály (értsd magyarul marhafarok) levesről már szót se ejtsek.

Akármelyik házasságban megőszült férfitársam tanúsíthatja, hogy van ilyen. Szép idők voltak, ugye? De nem kell ahhoz hamvadnia az egymásért lángolásnak, hogy a férfiember érdeklődése a saját dereka magasára koncentrálódjon. A jó asszony, különösképpen a tapasztaltabbja pontosan tudja, hogy a jó házasság titkát valóban ott kell keresgélnie valahol a férfi öv tájékán, s egy idő után akár le is táborozhat a megadott magasságban. Ha ott minden rendben, akkor már van fel is út meg le is út, egyik sem vezethet zsákutcába. Magyarországon, faluhelyen magam is láttam nem egy olyan konyhai falvédőt tűzhely fölött, amelyikre az volt ráhímezve, hogy “Etetni kell a marhát, ha azt akarod, hogy húzzon…!” Igen ám, csakhogy Izraelben legfeljebb mosávokat, kfarokat találsz, legjobb esetben is legfeljebb kibucokra lelsz, de olyanokra akkor se tudsz példát mondani, ahol efféle bölcsességeket szögeznének ki a falakra. Pedig lett volna több, mint ötezer évünk, hogy belássuk és közkinccsé tegyük ezt az alapvető életigazságot. De nem történt meg, mi több, egyes lányos anyák teljesen elhanyagolták bevezetni a nászra készülő leánykáikat a házasélet ilyetén tudnivalóinak rejtelmeibe is bevezetni. Nagy hiba, csaknem jóvátehetetlen!

Történt pedig – meséli Kohn bácsi -, hogy az én drága párom is rájött, hogy minden addigi megoldásnak rengeteg a hátulütője. Az egyik kerülőút rosszabb, mint a másik. Mármint a konyhát elkerülő út! A hideg kajára hamar rá lehet unni, az utcai swarmás és falafeles kínálata pedig olyan egysíkú, mint ha a mekdonálc egyenízű fűrészporát rágicsálná az ember, a vendéglői kosztra az isten pénze sem elég, marad tehát a mama főztje, amelynek valóban nincsen párja, hátulütője viszont, hogy az este végig érdeklődő arcot kell magadra erőltetni, miközben azt hallgatod immár sokadjára, hogy mit vett, hol vette, mennyiért, s hogyan tudta lealkudni a feléből a harmadát.

Nincs más választás, meg kell tanulni főzni! Abban maradtak, hogy a mama egy időre szoknyája mellé fogadja a lányát és ha már eddig nem tette, most bevezeti a konyhai tudományok rejtelmeibe.
És lőn így – mindhármuk megelőlegezett boldogságára.!

A nagy izgalommal várt első önállóan készített konyhai költemény bemutatójára természetesen várni kellett pár hetet, de hát a jó munkához mint tudjuk, idő kell. Öreg barátom huszonvalahány évének tiszta lobogásával keresgélt az alkalomhoz illő borok között, hogy megfelelő nedűvel ünnepelhessék a nagy eseményt és gyomornedvei már kora délután pezsegni kezdtek az elképzelt ízek érkezésének gondolatára is.

A terített asztal nem ígért nagy lakomát, de öreg barátomat ifjú éveiben ez még nem érdekelte olyannyira, mint mostanság, beérte a mély tányérral és a nagy kanállal, ha a feltálalt akármi találkozott kifinomult gasztronómiai elvárásaival. A tányérok és evőeszközök szerény számából azonnal kikövetkeztette, hogy nagy traktára nem számíthat. Nem volt nagy kunszt, neveti ki most akkor önmagát, s teszi hozzá: mindenből egy volt, de azért valami egészen különleges dolog biztosan kerül majd az asztalra reménykedett egyre szerényebbre szabva vágyait. Elvégre lássuk be, fogalmazta meg jóelőre a felmentést kedvesének, mégiscsak alig pár hete kuktáskodik az asszony az anyja mellet, hát azért csodákat mégsem lehet elvárni. Legyünk szerények, igazságosak és mértéktartóak, örüljünk a legkisebb előrehaladásnak is.

– Anyukám szerint két dolgot már nagyon jól tudok elkészíteni – csicsergett alig leplezett büszkeséggel az ifjú asszony, miközben feltálalta azt a bizonyos első és mint utóbb kiderült, valóban egyben egyetlen fogást. – A mama azt mondta, hogy a spenótot és a vaníliapudingot már nálánál is jobban csinálom.

Nyugtával dicsérd a napot – vélekedett bölcsen öreg barátom és önbizalommal telve hozzálátott az elé tálalt elfogyasztásához. Férfihoz illő kitartással lapátolta magába a kaját az utolsó falatig.

– Olyan boldog vagyok – lelkesedett élete párja – hogy ilyen jó étvággyal elfogyasztottad az első saját készítésű vacsorámat. Kérsz még repetát?

Kohn bácsi állítólag összevonta a szemöldökét, akkurátusan megtörölte a szájaszélét, rákönyökölt az asztalra és asszonykájára emelve tekintetét azt mondta, hogy köszöni szépen, de most inkább kérdezne valamit.

– Persze, parancsolj – édeskedett oldalbordája.

– Elárulnád, hogy a lehetséges két remekműved közül ez mostani melyik volt? A spenót vagy a vaníliapuding…

Egyébként – tesz pontot a története végére öreg barátom -, máig sem értem, hogy mi oka volt a sértődésre?

1 komment

Hozzászólás