Izrael arcai

Izrael arcai II. rész – Az utolsó utáni perc előtt

Szerző: Sáfrán István

Veszek egy mély levegőt, de a magnót nem kapcsolom be. Atya isten! Hányszor hallottam már, hogy “az én életem kész regény, szerkesztő úr, ezt írja meg!” Sárika nem ajánlkozik, nem akarja elhitetni, hogy az ő sorsa egészen más, mint a többi nem is tudom hány milliárd emberé. Csak úgy mondja. Mesél. Már vagy fél órája hallgatom, bele-belebóbiskolok, amikor az ösztönöm jelez. Ébredezek.

– Állj! Kezd ezt a részt még egyszer elölről! Mi történt, amikor…?

– Már javában Amerikában éltünk, ültünk a tévé előtt, ment a híradó, egyszer csak mutatni kezdték, hogy rakéták hullanak Izraelre. Még a szívverésem is megállt. Látok egy nagy építkezést, azt hiszem a Canyont a Mifrácon, hogy oda csapódnak a bombák. Azon pillanatban nyúltam a telefon után, hogy mikor megy a legközelebbi gép Tel Avivba. Harmadnapra a húgom mellett voltam, Ervin, a férjem pedig édesanyját nyugtatta. Az ember nem hagyhatja magára szeretteit a bajban. Egyébként mi ebben a különös? Miért kellett ezt újra elmondanom?

Na, ezt nehéz lesz kimagyaráznom. Mert mit is mondhatnék arról a történetről, amelyben az a legkülönösebb, hogy nincs benne semmi különös. Mint például Sára története. A legteljesebb mértékben hétköznapi asszony. Meghatározhatatlan korú, valószínűleg túl a hetvenen, kedves, mosolygós, férfiban ilyenre mondják, hogy joviális. Kusza áttételeken nyugvó barátságunk, kötelez, hogy meghallgassam. Természetesen ő sem kezdte másképpen, mint már olyannyian: …az én életem kész regény!

Tehát hallgatom.

A szülői házzal kezdi, a szükség-szabta gyermekkor apróbb-nagyobb örömeivel, mesél a magyarok diadalmas bejöveteléről, majd azt követően az erdélyi zsidók meghurcoltatásairól és hogy a háború után hogyan vergődött a jogi diplomáig, hogyan vágták aztán a szemébe már a megtestesült eszme országában, hogy zsidót nem neveznek ki bírónak s lett így ügyvéd egy eldugott olténiai kisvárosban, beszél a körülötte legyeskedő fiúkról, a majdnem igaziról, aki aztán egy nálánál is dúsabb keblű miatt hagyta faképnél és arról, akit végül is annak vélt, s az igennel meg is pecsételte élete minden további másodpercét. Szóval ha más szavakkal és helyszínekkel bár, de végeredményben ismerős a történet, százszor is hallottam már, akár szundikálhatnék is közben, különben is a magnó forog, semmi sem vész el.

Aztán hirtelen fordulatot vesz a történet.

– …és akkor egyik este bemondja a CNN, hogy Szaddam Husszein dobálja a scad-rakétákat Izraelre. Jajj! Én itt élek az amerikai langymeleg nyugalomban, a húgomék a három gyerekkel meg életveszélyben?! Meg a férjem özvegy édesanyja egyszem egyedül! Azt hiszem harmadnapra rá már Haifán voltunk. Mi ott a tengerentúlon nem igen voltunk teljesen tisztában azzal, hogy mi az a háború. Erkélyről néztük a tengerbe csapódó lövedékeket, de azért nyakig ültünk a szoaréban, amikor megszólaltak a szirénák. Szigetelő szalagokkal ragasztottuk az ajtókat-ablakokat, kínlódtunk a gázálarcokkal, mert senki sem tudta, nem küld-e mérges gázokat ránk az a baromarcú. De isten, aki gondoskodik a zsidókról, most is vigyázott ránk. Különben ezek a maszkok nem értek egy zseb szart se. Aztán, hogy lassan minden rendbe jött, visszautaztunk Amerikába, de kaptunk valami egészen különleges impulzust a zsidóságból, amivel korábban nem voltunk beoltva. Attól fogva, ha nem is azzal keltünk meg feküdtünk, de bennünk volt, hogy előbb-utóbb úgyis itt kötünk ki. Normális polgárember hétköznap nem foglalkozik olyan fennkölt dolgokkal, hogy hazaszeretet, hovatartozás, gyökerek, meg ilyesmi. A szüleink nem voltak vallásosak, mi sem tartottuk különösebben a ceremóniákat, gyermekeinket sem ösztökéltük ilyesmire. Az, hogy zsidó vagy, egyszer csak belefészkeli magát az ember tudatába. A zsidóság nem is azon múlik, hogy gyújtasz-e gyertyát pénteken. Az ember a magen davidod a szívében őrzi.

Már említettem pár szót Ervinről, a férjemről. Olyan mindenre mindig kapható szerző-mozgó embert képzelj el. Diplomája nem volt, nem beszélt semmilyen nyelvet a románon meg a magyaron kívül. Na mondjuk öt és fél szót angolul meg további ötöt később svédül, majd körülbelül ugyanennyit ivritül, mégis olyan üzleteket tudott bonyolítani, hogy csodájára jártak. És amilyen gyorsan megszerezte a pénzt, olyan gyorsan ki is folyt a kezei közül. Pillanatok alatt gazdagodtunk meg magam sem tudom hányszor, de viharos sebességgel tönkre is mentünk. Addig-meddig, de mindig újra és újra fel tudott tápászkodni.

– Ezek szerint mégiscsak jól választottál. Valamit csak tudnia kellett. Elintézhetjük annyival, hogy igazi zsidó vér buzgott az ereiben?

Sára asszony elmélázik. Hümmög, de nem adja rá a fejét. Zsidó vér..? Ha ugyan van ilyen! Nem volt jó sorom mellette. Nem mondom, mindent megadott nekem is, meg a lányainknak is, de társnak nem volt az igazi. Nem a tizenöt év korkülönbség miatt, hanem talán mert mindig főtt a feje valami miatt, folyton türelmetlen, ideges, nem ritkán durva volt. Csak nagyban tudott gondolkodni, s rendre mindent feltett egy lapra. Amikor nyert, akkor nagyot kaszált, amikor bukott, mindenünk odalett. Megfordult bennem nem egyszer, hogy otthagyom, de ugyanakkor azt is látnom kellett, hogy mit kínlódik miattunk. Sose kurvázott, nem szórta a pénzt, szóval amúgy akár jó életem is lehetett volna, ha… De nem volt. Talán a láger kiölte belőle a normális emberi ütemérzéket. Az állandó készenlét, a folytonos veszély, az egyáltalán nem biztos, hogy megérjük a holnapi napot is… Én szerettem volna békés, nyugodt családi életet, ehelyett végigrohantuk a fél világot és bár voltak kellemes időszakaink, de jobbára csak átmenetileg. Mindig mozgásban voltunk, soha semmi nem volt fix, semmi nem volt biztos.

A vesszőfutásunk még Romániában kezdődött. Természetesen ez a történet is jól indult. Fiatal házasok voltunk, amikor véletlenül összefutott egy barátjával, aki elújságolta, hogy valami svéd társaság élő rákokkal szeretne üzletelni. Tudni való, hogy Svédországban augusztusban van egy ünnepi időszak, amikor tonnaszámra eszik a rákot, de szépen lassan felélték saját készleteiket és import után kellett nézni. Fogalmam sincs, hogyan és miért éppen Bukarestbe keveredtek, de a lényeg, hogy senki nem mert szóba állni velük. Még javában a szocializmus fénykorában vagyunk, amikor mindenre minisztériumi pecsét kellett. Igen ám, de a skandinávok hónapokon keresztül csak bottal ütötték az illetékes elvtárs nyomát. Élő rák? Ugyan már! Lerázták őket, mint kutya a bolhát. Ervin ösztönösen érezte, hogy ebben nagy pénz van! Megtalálta az ügyintézőt, letett az asztalára egy kalap zsozsót és megkérdezte, hogy ezt most dobjuk ki az ablakon? Vagy mi legyen már? Onnantól kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Respektusa lett a svédek előtt, mindjárt szerződést kötöttek vele, mégpedig nem is akármilyet. Többek keresett, mint Maurer, az akkori miniszterelnök!

Isteni életünk volt, egészen addig, amíg Ceausescu át nem vette a hatalmat. A kárpátok géniusza kitalálta a tenger eszével, hogy olyan nincs, hogy kapitalista külföldiek kényük-kedvük szerint alkalmazzanak becsületes román állampolgárokat, meg egyébként is! Gyanús, nagyon gyanús volt minden, amit nem központi utasításra kezdeményeztek. Majd a párt megmondja, hogy merre van az előre! A svédek persze beintettek. Fognak ők huzakodni? Kivonultak. Pedig hetente jártak a repülőgépek Stockholmba meg vissza, olyan jól ment az üzlet. Csak érzékeltetésül: az én gyerekeimnek már akkor papírpelenkái voltak, amikor mások még álmodni sem mertek ilyesmiről. Szóval egyik napról a másikra vége lett a jó világnak. A svédek abszolút úriemberként viselkedtek. Tisztességes végkielégítést adtak, úgyhogy nem voltak napi kenyér gondjaink, de azért másképpen kellett élnünk, mint annak előtte. Ráadásul a helyzet rohamosan romlott. Már nem lehetett semmit sem kapni, szóval teljesen élhetetlen országot csináltak Romániából. Mondhatni kapóra jött a “dzsekszon törvény”, aminek eredményeképpen el lehetett hagyni az országot. 1975-öt írtunk, ha jól emlékszem. Sokat mondok, ha tíz nap alatt felszámoltunk mindent magunk körül és két gyerekkel meg két bőrönddel útra keltünk. Jöhettünk volna akár Izraelbe, én már akkor is ide szerettem volna kivándorolni, de a férjem közötte az ebet Svédországhoz. Éltek a kapcsolatai és remélte, hogy megint üzletelhet. Ervin belevetette magát a sűrűjébe, futkározott, mint a mérgezett egér és kezdtünk újra elfogadható módon élni. Mire végre vittük volna valamire, kitalálta Amerikát. El is utazott, én meg maradtam a két gyerekkel és vártam a jószerencsét. Nagy sokára belejelentkezett, hogy jöjjek utána. Na persze, hogy nem akartak vízumot adni, mert hogy kint fogok maradni. Mondtam nekik, eszükbe se jusson, én már voltam New Yorkban, tele van a város kutyaszarral, csak nem képzelik, hogy a patika-tiszta Stockholmot felcserélem a koszos Amerikára? Én kiabáltam velük svédül, ők válaszoltak angolul, végül rám untak megadták az egyszeri beutazást három hónapos tartózkodásra.

Tíz év lett a három hónapból. Amerika már akkor is Amerika volt. Oda-vissza ájuldoztam a nap huszonnégy órájában. Szerencsémre rendes emberek közé kerültünk, felkaroltak minket. Találkoztunk egy kongresszusi képviselővel, aki történetesen zsidó volt. Elsírtuk neki, hogy Románia így meg úgy, kommunizmus meg elnyomás, meg diktatúra, meg nélkülözés, de így is beletelt pár évbe, amíg végre nem csak zöldkártyánk lett, hanem állampolgárságunk is. Mi azonban valahogy megmaradtunk zsidónak meg európainak, a gyerekek azonban hamar asszimilálódtak a környezethez. És ahogy a nagy könyvben van megírva az amerikai álom, szépen, lassan jutottunk egyről a kettőre. Ervin ugyanúgy gyötört tovább, mint annak előtte, bármit csináltam, mindenbe belekötött, semmi nem volt jó neki. Ez volt az egyik oldalon, a másikon meg, hogy öltözködtünk, kocsit vettünk, aztán házat, de nem volt igazi társaságunk. Magyarul, románul, svédül senki nem beszélt körülöttünk, mi meg törtük az angolt. Szóval idegenek maradtunk. Lassan-lassan már a saját lányaink is lenéztek minket, mert ők jobban beszélték a nyelvet. Jó fejük volt, mindkettő egyetemre ment, az egyik japán nyelvészetet tanult, a másik kvantitatív ekonómiát végzett, ha tudod, hogy mit jelent, mert én nem. Na azokban az években le is rongyolódtunk piszkosul. Mire mindkettő lediplomázott üres lett a családi kassza. Harminckét ezer dollárba került az iskolájuk évente! Túléltük, aztán megint kezdtük összeszedni magunkat. Ervin saját céget indított, ment is a dolog, mikor jól, mikor kevésbé, de szépen gyarapodtunk Egy szép napon azonban bekopogott az adóhivatal, hogy éveken át jogtalanul igényeltünk vissza valamiféle pénzeket. Hiába mondtuk, hogy egy iroda intézi a könyvelésünket, nem tágítottak. Végül belátták, hogy nem csaltunk szándékosan, büntetést nem is kaptunk, de ami az államnak visszajárt, azt könyörtelenül behajtották. Több, mint kétszázezres adóhiányt állapítottak meg. Fontolgattuk, hogy perre visszük, de többe került volna a leves, mint a hús. Egy üzem működtetéséhez forgótőkére volt szükség és mint a felfutó cégek esetében mindenütt, az összes pénzt ami bejött, mi is visszaforgattuk. Benne voltunk a mókuskerékbe. És mintha minden összeesküdött volna ellenünk, egyik nap Ervin magára vállalta, hogy egy kamionnyi vadbőrt másnap kivisz a reptérre. Beállt éjszakára a házunk elé, de reggelre hűlt helye volt a kocsinak. Rengeteg pénzünk veszett oda, plusz az adóhivatal vegzálása, ráadásul voltak tartozásaink is, ahogyan akkoriban Amerikában szinte mindenkinek, szóval egyetlen út maradt előttünk nyitva, a csődbe menekülés, a “chaerter ileven benkrapszi.” Ültünk a dívány szélén és fogtuk egymás kezét. Na erre a pillanatra pontosan emlékszem, mert akkor éppen nem veszekedtünk.

– Maradt a szokásos két bőrönd…?

Igen, azt leszámítva, hogy a gyerekek már nem jöttek velünk. Amerikanizálódtak. Otthonra leltek a tengerentúlon. Családot alapítottak, élték a maguk életét. A szó legszorosabb értelmében magunkra maradtunk. Padlót fogtam, de Ervin nem adta fel. Hogyan, hogyan nem, összefutott egy isztambuli pasassal, aki szintén rákozott egy időben és aki elpanaszolta, hogy senki nem akar vele szóba állni Magyarországon, mert hogy török. Pedig tud Recsken egy tönkrement szövetkezetet… Jóformán ingyen jutottak az épületekhez, majd nem sokra rá Romániában is. Ilyen világ volt akkor. Ervin tudta a dörgést, hamar megtalálta az éppen illetékest, egy-kettőre szót értettek és rövid úton minden az övék lett. Na így lett a csigagyár.

– Csigagyár. Eszem megáll. Miért pont csigagyár? Hogy az istenbe jut ilyesmi egy ember eszébe pont Recsken.

Hát ez volt az Ervin titka. Mindig olyasmi látott meg, ami másnak fel sem tűnt. Valamilyen oknál fogva a környék tele volt csigákkal. És ahogy nőtt a telep kapacitása, úgy szélesedett a begyűjtés köre is. A cigányok tonnaszám szedték a csigákat, a gyárban pedig megfőzték. Na ez egy nagyon babrás munka volt. Ki kellett húzni a húsát a házból, utána kiszedték a belét, a húsát pedig zutty a forró vízbe. Közben a csigaházat fertőtlenítették és a fűszerezett-vajazott csigahúst visszatuszkolták a helyére, és már lehetett is csomagolni. Ment minden exportra. Szépen beindult a bolt, megint előkerültek a svédek, ők is beléptek a csigabizniszbe. Olyannyira ment az üzlet, hogy Romániában is telephelyet kellett nyitni. Kelt mint fent: a recept ugyanaz volt. Szerencsémre, amikor még számolatlanul dőlt a pénz, egy izraeli kirándulás alkalmával találtunk egy csodaszép lakást a tengerparton és Ervin megvette. Talán ez volt az első és egyetlen olyan döntése, amelyikből jól jött ki. Illetve talán nem is ő, hanem én, az örökös. Mert amúgy, később…

A baj onnan datálódott, hogy amikor már megint élhettünk volna, mint Marci Hevesen, Ervin belehabarodott a fabizniszbe. Hiába mondtam neki, hogy nem értesz hozzá és különben sincs szükségünk semmire, ha száz évig élünk se tudjuk elkölteni, amink van, de persze nem hallgatott rám. Felvett egy kazalnyi embert, rengeteg gépet vásárolt, beleölt egy vagon pénzt, és álmodozott. Nem akarta belátni, hogy öreg már ahhoz, hogy új üzletbe vágjon. A lényeg, hogy amit a csigákon megkeresett elbokázta az utolsó fillérig. Az okos kibicek duruzsoltak a fülébe, amíg tartott a pénzéből, de amint elfogyott, mindenki köddé lett, felszívódott. Ilyen ember volt világéletében szegény, az isten nyugosztalja. Minden buktából kikecmergett valahogy, de erre most ráment. Nem tudott veszíteni. Hetvenkilenc évesen halt meg, tulajdonképpen még megérte, hogy összeomlik a birodalma, de a romokat már nekem kellett eltakarítani. A magyarországi csigagyár a svédeké lett, a romániai meg egy franciáé. Szerencsémre nagyon becsületes volt a cég könyvelője, aki egyébként akár ki is semmizhetett volna, mert mindent jobban tudott mint én, de nem tette. Ervin semmibe nem avatott be, én csak egy csinos díszlet voltam mellette mindig, akivel lehetett parádézni meg dicsekedni. Amit még pénzzé lehetett tenni, eladtunk és így kifizethettem a férjem tartozásait az utolsó fillérig. Persze megrohantak a sakálok. Azt hitték, hogy egy asszonnyal könnyen elbánnak. Mindenki mindent ingyen akart, azt hitték, hogy sarokba lehet szorítani. A francia, a vallon pasi volt jószerivel az egyetlen, aki korrekt árat kínált mindenért, amit kiszemelt, sőt talán még fölösen is. Gáláns és nagyvonalú volt velem. Mi maradt Ervin után? A haifai lakás, ahol most is élek, meg valami aprópénz. Hamar túltettem magam a történteken és igazából ma már semmi okom a panaszra. Kapok nyugdíjat a Amerikából meg Romániából is, szóvak több jön be, mint amennyit fel tudok élni. De nem a pénz boldogít, hidd el, hanem az egészség. A halotti köpenyen amúgy sincsen zseb. Költekezem. A lányaim nem akarnak tőlem egy fillért se elfogadni. Azt mondják, nincs rá szükségük, mindent megkaptak, amikor kellett bármire is. Nem vetik a szememre, de én érzem, hogy végtére is nem volt se igazi apjuk, se igazi anyjuk. Legalább tízszer költöztünk, ha nem többször, egyik országból a másikba, oda és vissza, és mindig izzott valami feszültség a családban vagy azért mert jól mentek a dolgaink vagy azért, mert éppen nem. Az egyik lányom egyszer szememre hányta, hogy otthagytam őket, amikor Izraelbe költöztünk. Így is lehet látni, de én már nem vitatkozom, nem akarok meggyőzni senkit. Szeretek itt lenni. Itt mindenki zsidó. Mondom ezt én, aki egyébként nem tartok be semmiféle előírást. Az én zsidóságom itt van belül. Hogyan magyarázzam? Beleuntam, hogy minden országban más és más, számomra idegen ünnepeket ültünk. A karácsonyok meg az újévek valahogyan nem érintettek meg igazán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most persze mindent és mindig. Egy csudát! De a hag szameaval soha nem volt bajom. A shalom meg a lelkemből fakad. Szeretem ezt az országot, szeretem a hazámat, jól érezem magam. Itthon vagyok otthon végre.

– Van valami különleges vágyad a hátra lévő százhúszig?

Mit akarhatok még? Három útlevelem van és két nyugdíjam.

– A pénz boldogít?

Nem boldogít, de pénz nélkül nem lehet élni. Hogy nem kell megnéznem minden fillért öregségemre, ez azért nagyon nagy dolog, kívánom mindenkinek. Tudod mi foglalkoztat mostanában?Hogy mi lesz velem, ha egyik reggelen felébredek és nem tudok felkelni? Ezt a szorongató érzést nem lehet megváltani semennyi pénzzel sem. Na látod, ha valamit még kívánhatnék… Nem akarom megérni, hogy mások segítségére szoruljak. Szeretnék az utolsó utáni perc előtt meghalni. Nagyon nagy kívánság ez szerinted?

Advertisements

2 replies »

  1. Megható ez a látszolag egyszerü de tulajdonképen szivbe ható elbeszélés ,egy vándor zsido csálad élete ,akinek az igazi hőse az a szemely aki meséli a történetet , mert tulajdonképen , megtalalja önmagát és hazáját is- Egész utja oda vezet , tudatlanban és vegül valloságban- Szerencsére ismerösöm és barátnak is nevezhetem ezt a nőt .

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s