Kultúra

Kossuth Lajos és Herzl Tivadar izraeli szemmel

(A magyar zsidóság emancipálásának áldásai és átkai)

szerző: S. Zoltán

Előszó

Nincs annál nagyobb paradox mint az, hogy két személyiségnek szentelve írásomat, egy harmadik személytől származó idézettel kezdjek hozzá a feladathoz. Ennek ellenére, ez a nagy paradox nem riaszt engem vissza attól, hogy Báró Eötvös József 1840-ben, a Budapesti Szemlében írt cikkéből idézzek néhány sort:

“Ha egy nemzet átfutva a pályán, melyre a végzet által felhívatott, végső küszködésében elvérezett; ha százados iparkodás és áldozatok után nemes tettek s dicső szenvedések díjául végre csak egy név maradt, csak egy emlék az emberi nem történeteiben; ha honának szétboncolt határai között más népek tanyáznak, s mi dicsőségnek épült, csak vesztét hirdeti romjai között: jól illik a könny, mellyel a gondolkozó az emléknél megáll.
De van valami, mi ennél szomorúbb: – látni népet legyőzve, de élve végcsatája után, egy nemzetet haza nélkül, melynek központja nincs, mi körül egyesülnie lehetne, s mely mégis a világ minden egyéb lakóitól különvált; mely fegyvereit elveszté, s mégis ellenségként üldöztetik; népet egyszóval, mely hazájától megfosztva, mint test nélkül a kísértet bolyg körül nyugtalan, kínok közt, mint egy régmúlt kornak polgára, idegen az élők között, csak gyűlölést, csak elleneket találva, mintha egy nagy átok függne fején. Ez szomorúabb, ezerszerte szomorúabb mindennél, mit e világon láthatunk. S ily nép a zsidó!”

Nem hiszem, hogy van találóbb, szomorúbb vázolása a magyar zsidó nép sorsának, mint a fenti szavak. A zsidó nép évszázadokon keresztül megalázva, kirekesztve a magyar gazdasági és társadalmi élettől tengette életét. Csak a Felvilágosodás szellemének köszönhetően, a 19. század harmincas éveiben tüntek fel az emancipáció, az egyenjogúság hirdetői, támogatói a magyar szellemi és politikai élet körében. Ezek között volt Báró Eötvös József is.

De én Kossuth Lajosról akarok írni. Őt választottam ki közülük. Ezt a nagy államférfit, nagy patriótát, aki elnyerte az egész világ tiszteletét. És az enyémet is. Már diákkoromban énekeltem, hogy “Kossuth Lajos azt üzente”… És sajnáltam őt, hogy kétszer kellett üzennie. Nem életrajzát, nem pályafutását akarom vázolni, hanem csupán egy kis töredéket abból, amit ő a magyar zsidóság emancipációjáról írt.
Kossuth Lajos – A zsidó emancipációról

“Általában minél többet gondolkozunk e tárgyról, minél figyelmesebben szemügyre vesszük a zsidó-emancipatio körül, a népben gyökeret vert érzelmeket: annál több meg több okot találunk azon hiedelemre, hogy a zsidó-emancipatio kérdése, úgy politicai, mint socialis tekintetben, Európaszerte bevégezve csak akkor lesz, ha a Napoleon által adott útmutatás nyomán, a zsidóság egy nagy Synedrium útján az emancipatiót előkészíti. – E nélkül erőtlen lesz, minden töredékes haladás.

1-ör hogy pusztán hitkülönbség miatt, pusztán azért, mivel valaki a nagy világ-egyetem istenét más templomban imádja, mint mi, polgári jogokból kizárni, isten törvényével, igazsággal, politicával ellenkezik.

2-or hisszük és valljuk, hogy a zsidó-emancipatiónak két ága van: politicai és socialis. Amaz egészen a törvényhozó hatalomtól függ. Ez csak annyiban, a mennyiben a socialis egybeolvadásnak törvényes akadályait el kell háritani, hogy a társadalmi emancipatio lassu menete bekövetkezzék. És így

3-or hisszük és valljuk, hogy a politicai emancipatio a kérdést be nem végzendi ugyan, de annak ideje elkövetkezett; s hisszük

4-er hogy minden ok, mi a zsidók állitólagos erköcstelenségéből ellenhozatik, erőtlen, gyönge, szeretetlen.

Eddig megy véleményünk, midőn azon szempontból indulunk, hogy a zsidóságot, hazánkban nem másnak, mint honunk összes lakosai oly töredékének kell tekinteni, mely a többiektől, csak vallásos hitben különbözik. A zsidók e szerint hazánkban egy vallásfelekezet.
De hátra van egy fontos tekintet. A zsidókat nem csak mi, hanem a zsidók is így nevezik: “zsidó NÉP”. – Nem szoktuk pedig mondani: Papista nép, Kálvinista nép, Lutheranus nép, Unitarius nép. – Innen látszik, hogy e szó alatt, “zsidó” több fekszik, mint csupán valláskülönbség, legalább nálunk; valamint mindenütt a földön, kivéve talán Nubiát, hol, mikint az utazók írják, számos zsidó vallású szerecsen, tehát nem zsidónép ivadék van. Ha az emlitett különbség csak a faj eredete körül forogna, mint van tót, van német, és van oláh, – nem szólanánk; de a dologban több is fekszik. Mózes nem csak vallásalkotó volt, hanem polgári törvényhozó is. – Mózes vallása nem csak vallás, hanem egyszersmind politicai organismus is. – Mózes vallása statusalkotmány, valóságos országlási rendszer, még pedig theocratiai országlási rendszer. Innen van, hogy Mózes sok szabályt, melynek csak országlási, tehát politicai tekintetben van értelme, részint dogma, részint vallásos ritus szinébe öltöztetett. A boldogtalan zsidónép hontalanná levén, vallásának ezen szabályai elveszték politicai érvényüket, de mint dogmák, mint rituálék fennmaradtanak; és képesek a castai elzárkózást, mely a socialis egybeolvadást szintúgy gátolá, mint politicai elnyomattatásuk.
Igen is, nézzünk magunk körül, és sajnálkozva kell megvallanunk, hogy a zsidó-emancipatio iránti rokonszenv 1840 óta folytonosan fogyatékban van; szükség tehát, hogy a’ lelkesebb zsidók ezen rokonszenv fogyatékának ürügyeit, mennyire tőlük függ, elháritani igyekezzenek. – Ha moráljokat gyanúsitja valaki, megilleti őket a nemes indignatio büszke szava, mely komolyan visszautasitja a’ rágalmakat, – mert erkölcstanjok szintolly tiszta, mint akárkié; – de ha az vettetik ellenök, hogy vallásuk nem csak vallás, hanem politicai organismus is, hogy a’ theocratiának polgári érvényességet adni nem lehet; hogy ők nem csak külön vallásos felekezet, hanem külön nép is, melly ezen népiségi különbséget vallástanná szentelé; – akkor valóban ezen ellenvetés megérdemli, hogy ha balvéleményen alapszik, jóakaratilag felvilágositassék, ha pedig valamivel több, mint balvélemény, helyes reformokkal elhárittassék.
Ha minket kérdezne valaki, mi által készithetik elé magok a zsidók leghathatósabban teljes emancipatiójukat? azt felelnők: “alkalmas reformok által.” Tartsanak egyetemes Synedriumot, nézzék végig, mi vallásukban valóságos dogma, s annak megfelelő szentesitett rituale; – mi viszont vallásos szabály szinébe öltöztetett politicai institutio, mely Mózestől a nagy statusférfiutól bölcs rendelet lehetett, de melyhezi ragaszkodás, keresztény statusokban, csak a polgárok többi osztályaivali egybeforrásuknak állja útját; – törüljék ki ezeket hitágazataik közül: és eszközlék, hogy külön vallásfelekezet lesznek, de megszünnek lenni külön nép; s letették a socialis egybeforradás szikla sarkkövét, melyen, minden rágalom, szeretetlenség s üldözés daczára felemelkedendik politicai teljes emancipatiojok épülete is, az emberiség s lelkismeret szent szabadsága közös istenének dicsőségére.”

Egy műkedvelő korlátolt tehetségével és vajmi kevés szakmai felkészültségével, de sok kíváncsisággal néztem utána, hogy vajon az e tárgyról szóló terjedelmes irodalomban volt-e már valaki, aki ennek a cikknek fordította figyelmét, és nem lenne-e fölösleges ismétlés részemről, ha fényszórómat éppen erre a cikkre fordítom és megismertetem e lap olvasóival Kossuth elveit erről a mai napig vitatott témáról. Nem szavatolom, hogy kutatásom teljes munkát végzett, de eredménye felbátorított arra, hogy papírra vessem, amit találtam.

És most térjünk vissza 1844-be és nézzük meg azt, hogy az, amit Kossuth Lajos írt mennyire volt jó akkor a zsidóknak. Kezdjük talán az általam jónak tartott viccel, aminek segítségével szeretném illusztrálni, hogy miért tartom érdemesnek megosztani gondolataimat e lap olvasóival erről a tárgyról.

Kohn és Grün találkoznak az utcán.
Kohn az üdvözlések után: – Hallottad mi történt?
Grün: – Nem, mondd csak.
Kohn: – Az éjszaka megszökött a zsiráf az állatkerből!
Grün: – Ne beszélj! Hallatlan! De mondd, ez jó a zsidóknak vagy rossz a zsidóknak?

Nem a viccet magát akarom megmagyarázni, csupán azt, hogy mi köze a cikkhez. Ennek a viccnek a döntő sora a zsidó nép galuti életére vezethető vissza, és úgy értelmezhető, hogy alapját az aggodalom a helyzet rosszabbra fordulásától képezi. Mert a diaszpóra 2000-dik évében aligha találhatunk eseményt, melynek következtében jobbra fordult volna a zsidó nép sorsa. A cikk nem szorul értelmezésre, magyarázatra. Minden szó, amit részemről hozzátennék, kérődzésnek, sőt szentségtörésnek tűnne szememben. 172 éves archaikus nyelvezete valóságos élvezet az olvasónak. Logikája, érvelései egy kiváló elmének gyümölcsözése. Szenteljünk 10 percet olvasására. És még azt is ajánlom, hogy olvassuk el kétszer a cikket, hogy az elvek, melyket hirdet még jobban gyökerezzenek meg emlékezetünkben.

Egy kis költői szabadságot megengedve magamnak, megválaszolom Grün kérdését Kohn nevében, ahogy gondolom, ő láthatta, értelmezhette a fenti írást.
Ne is kérdezd! Háromszor átolvastam a cikket, és nem tudok betelni vele. Ha az, amit Kossuth ajánl megvalósul, egy új korszak nyílik meg a magyar zsidóság előtt. Mondhatjuk továbbra is az imát, hogy “jövő évben Jeruzsálemben” de mindannyian tudjuk, hogy ez csak egy tradíción nyugvó álom és a valóság az, hogy mindannyian azt kívánjuk, hogy egyenjogú állampolgárok legyünk ebben az országban! Ez az, amit Kossuth hirdet és mellé áll ékes szavaiva, és teljes meggyőződésével,

Hogy ez jó-e a zsidóknak? – kérdezed. Nem jó, nagyon jó!
És valóban, már 1848-ban, a magyar szabadságharc idején mutatkoztak az emancipáció első jelei. A magyar zsidóság zöme csatlakozott a népszerű fölkeléshez a habsburg zsarnokság ellen. Kossuth és Petőfi voltak szellemi vezetőik. Az adatok szerint körülbelül 20,000 zsidó harcolt a felkelők sorában. A felkelés sikerrel kezdődött, olyannyira, hogy 1849 nyarán Ferenc József császár kénytelen volt segítséget kérni Nikolai orosz császártól.

A keleti front megnyitása túl nagy falatnak bizonyult a magyar hadsereg számára és végül 1849. augusztus 13-án sorkerült a fegyverletételre Világosnál. Kossuth ellenezte minden poltikai befolyásával a fegyverletételt és annak kivitelezőjét, Görgey tábornokot, akit hazaárulónak nevezett. Ő maga emigrációba menekült. E cikk tervezett terjedelme nem engedi meg, hogy részletezzem emigrációban töltött 45 évét, melyben soha nem tette lábát magyar földre, de elnyerte az egész világ hódolatát, dicsőítését, mint a legismertebb, legnészerűbb államférfi a magyar történelemben. Először Törökországba menekült, onnan száműzve lett Kis-Ázsiába, majd Angliába, később az Egyesült Államokba. Az utolsó állomás Torinó lett számára, 31 évet élt ott, egészen 1892-ben bekövetkezett haláláig.

De térjünk vissza e cikk témájára, és nézzük meg mennyire valósultak meg elvei melyeket kifejtett 1844- ben írt fentebb idézett cikkében hosszú élete folyamán. 1849-ben, két héttel a világosi fegyverletétel előtt a magyar kormány törvényt hozott a zsidóság emancipálásának ügyében. A fegyverletétel folytán az osztrák kormány hatályon kívűl helyezte a törvényt és súlyos hadisarcokkal büntette a zsidó lakosságot a felkelésben való tekintélyes részvételéért. Nemcsak a zsidóknak, de a magyar népnek is nehéz sora lett a Habsburg megtorlás következtében, ami csak a Kiegyezés után szűnt meg 1867-ben, Deák Ferencnek a haza bölcsének vezérlete alatt.

Megemlítendő, hogy az emigrációban élő Kossuth ellenezte a Kiegyezést, amely az Osztrák – Magyar Monarchiát alapította meg, Ferenc Józseffel az élén. Ez volt az az év, amikor Andrássy Gyula miniszterelnök, november 25-én a magyar képviselőház elé terjesztette törvényjavaslátát miszerint:

1. Az ország Izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyílvánítattnak.

2. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet megszüntetik.

A Képviselőház egyhangúlag, a Felsőház 64 szavazattal 4 ellenében megszavazta a törvényjavaslatot. De figyeljünk csak oda, hogy a törvényjavaslat nem a zsidó lakosokról, hanem az ország izraelita lakosairól beszél. Ha jól emlékszem Kossuth is ennek a dilemmának szentelte 1844-ben írott cikkét, és úgy tűnik nekem, hogy mire 1867-et mutatott a naptár, mindkét fél elfogadta már azt, hogy – a magyar zsidóság már nem nagyon ragaszkodik zsidó népi mivoltájához és beéri azzal hogy izraelita egyenjogú felekezetnek legyen elismerve. És valóban, a Kiegyezés éve és annak hatása hozta meg a magyar zsidóságnak az Aranykorát, melyekről még a mi apáink is annyit meséltek. A zsidóság előtt kinyíltak az eddig nem látott, határtalan lehetőségek és ő élt ezekkel a lehetőségekkel, minden akaratával és minden tehetségével. Az eddig elnyomott, megalázott zsidó egyszerre beépült a magyar társadalomba, helyet foglalt a gazdasági, irodalmi, művészeti, közéleti élet minden ágában. Asszimiládódott, ahogy azt Kossuth kívánta. Az első világháború vetett véget ennek az Aranykornak. Igaz, voltak események amelyek megzavarták ezt az idillt. Gondoljunk csak a tiszaeszlári vérvádra 1882-ben, amiből még az éltes Kossuth is kivette a részét azzal, hogy minden erejével és befolyásával kiállott a hamis vád ellen.

Még egyszer, néhány nappal a tiszaeszlári per ítélethirdetése után (1883 augusztus 15.) így írt:
” Én ember és ember között faj – , nyelv, vallásfelekezet miatt soha nem tettem s nem is fogok tenni különbséget; az antisemitikus agitátiót mint a 19. század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi káthoztatom”.

Említsük meg a Dreyfus pert 1894-ben, amit ugyan Kossuth már nem ért meg, de feltétlenül, sok más, kevésbé ismert antiszemita jelenségekkel együtt arra mutatott, hogy az asszimiláció nem képezi az optimális megoldást a zsidóság sorsára, sem Magyarországon, sem másutt a világon. Mint említettem, nem volt szándékomban Kossuth életrajzát olvasóim elé tárni. De annyival tartozom emlékének, hogy megemlítsem azt a példátlan hódolatot és nagyrabecsülést, melyet a magyar nép tanúsított iránta, amikor bekövetkezett halála. Itt is beérem azzal, hogy egy képpel illusztráljam ezt. A kép, amelyen félmillió ember Kossuth koporsójára vár a Nyugati Pályaudvaron.

03

Kossuth Lajos temetése, korabeli képeslap. Forrás: internet

Herzl Tivadar a Zsidó Államról

“Nép vagyunk, mert külső ellenségeink kovácsoltak bennünket egy összetartozó néppé. Asszimilálódni nem tudunk és nem fogunk soha, mert a népek ezt lehetetlenné teszik számunkra … Az antiszemitizmust leküzdeni nem lehet, mert ott, ahol zsidók nagyobb számban élnek, ott az antiszemitizmus okait megszüntetni nem lehet … A megoldás csak egy lehet: az önálló zsidóállam! “

Négy év múlt el azóta, mióta a Kossuth koporsójára váró tömeg, s köztük számos zsidó utolsó útjára kísérte Kossuthot, az emancipáció prófétáját. És íme, megjelent egy új próféta. Herzl Tivadarnak hívták. Szöges ellentétben Kossuth javaslatával kijelentette, hogy az emancipációból következő asszimilálódási folyamat lehetetlen a zsidó nép számára. Herzl Tivadarnak nevezem az új prófétát. Nem Theodornak és még csak nem is Benjámin Zeév Herzlnek, hanem egyszerűen Tivadarnak. Mert tudnivaló, hogy ezen a néven látta meg a napvilágot 1860-ban a pesti Dohány utcában és ezzel a névvel érettségizett a budapesti Fasori gimnáziumban, mielőtt családjával együtt Bécsbe költözött. Úgy mint Kossuth esetében, nem fogok életrajza vázolásába kalandozni. Beérem azzal, hogy megkísérlem megérteni, hogy mi késztette őt megírni

A Zsidó Állam című értekezését, megérteni, hogy mi volt a terve a megvalósításához és hogy a magyar zsidóság hogyan fogadta nagy műgonddal részletezett terveit. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy kizárólag csak a Dreyfus pernek “köszönhető ” az értekezés megírása. De több mint valószínű, hogy ez volt a trigger. A ravasz, ami Herzlt a cionizmus látnokává tette. Persze volt más háttere is ennek a gondolatmenetnek. Elég, ha megemlítjük a magyarországi Tiszaeszlárban lezajlott, a világ leghíresebb vérvádjának perét 1883-ban, aminek nyomában az antiszemitizmus eddig nem látott méretekig fajult. Nem beszélve a cári Oroszországban kiújuló vérengző zsidóellenes pogromokról, melyeknek híre elterjedt egész Európában. Herzl‚ mint újságíró, a bécsi Neue Freie Presse párizsi tudósítója lett 1891-ben. Párizsban élt, és szem és fültanuja volt annak a nemzeti drámának, amit a Dreyfus per Franciaországban előidézett. Annak az óriási antiszemita hullámnak, amely majdnem teljesen elsöpörte a forradalom és Napoleon vívmányát: az Egalité, Fraternité Liberté jelszavát. 1894-től 1896 -ig tartott a per, de csak 1906-ban fejeződött be Dreyfus teljes rehabilitációjával, amit már Herzl nem ért meg.

Herzl közzétette értekezését a Zsidó Államról , már 1896 -ban Dreyfus elítélése és rangjától való megfosztásának évében. Ennyit a háttérről s most a műről a lehető legtömörebb formában. Bevallom őszintén, hogy most olvastam először az értekezést. És azt is, hogy nehéz olvasmánynak tartom. Szinte lehetetlen megemészteni azt a sok részletet, amelyet Herzl olyan mérnöki pontossággal kidolgozott. Ezért szándékosan eltekintek mindazoktól a fejezetektől, melyekben Herzl kifejti tervét a kivitelezéshez tartozó szervezeti ‚gazdasági financiális, társadalmi problémák megoldásáról. Az alapelvről, arról hogy ellentétben Kossuthtal, nem az emancipáció és a zsidó nép beolvadása mellett foglal állást, hanem egyértelműen egy önálló zsidó állam létrehozásában látja a probléma megoldását már tanuságot tesz e fejezet fentebb idézett soraiban.

“Palesztina vagy Argentinia?
Palesztinát vagy Argentiniát részesítsük-e előnyben? A Society azt fogja venni, amit adnak neki, és ami mellett a zsidónép közvéleménye meg fog nyilatkozni. A Society mind a két tényt szem előtt fogja tartani. Argentinia a föld egyik természetileg leggazdagabb országa, nagy kiterjedésű sík felülettel, gyér népességű és mérsékelt klímájú. Az argentiniai köztársaságnak legnagyobb érdekében állana, hogy javunkra területének egy részéről lemondjon. A mostani zsidó beszivárgás természetesen lehangoltságot okozott ott; fel kellene Argentiniát az új zsidó bevándorlás lényeges különbségei felől világosítani.
Palesztinia a mi felejthetetlen történelmi hazánk. Ez a név egymagában hatalmasan megragadó varázzsal lenne népünkre. Ha a szultán Ő felsége nekünk adná Palesztinát, ennek fejében magunkra vállalhatnók Törökország pénzügyeinek teljes rendezését. Európa számára ott egy darab sáncot alkotnánk Ázsiával szemben, ellátnók a kultúra előőrsi szolgálatát a barbársággal szemben. Mint semleges állam, egész Európával összeköttetésben maradnánk, mely egész existenciánkat biztosítani volna hivatva.
A kereszténység szent helyei tekintetében a területen kívüliség valamely népjogi formáját lehetne felállítani. Mi képeznők a szent helyek mellett a díszőrséget és létünkkel biztosítanók ezen kötelezettségünk betartását. Ez a díszőrség lenne a zsidókérdés megoldásának nagy szimbóluma tizennyolc – ránk nézve szenvedésekkel telt évszázad után.”

Vegyes érzelmekkel olvastam a fenti, pontos idézetet az értekezésből. Én egészen eddig abban a hitben éltem, hogy Herzl, zsidó állam megálmodója csak Erec Jiszraelt tekintette tervének megvalósítására. Csalódva olvastam dícshimnuszát arról, hogy mit adna Argentina cserébe, ha Erec Jiszrael nem valósulhatna meg. Nem beszélve arról, hogy Uganda is említve lett a tárgyalások folytán. Herzl eleinte nem idegenkedett a gondolattól. De végülis, a cionista kongresszus néhány tagjának ellenzése miatt, ellene foglalt állást. Így is nehéz volt nekem megbirkózni azzal a halva született ötlettel, hogy javaslata szerint a zsidó nép hajlandó lenne az argentinai pampákra telepedni és lemondani örökre az Igéret Földjéről, ha gyakorlati okok miatt Palesztina nem valósulhatna meg. Mindjárt hozzá kell fűznöm, hogy ez utóbbi és az, amit a tervezett közös nyelvről írt volt az a két rész, amelyben nem értettem egyet javaslatával és Herzl róvására jegyeztem meg.

Alkotmány

A demokrácia, egy monarchia hasznos ellensúlya nélkül mértéktelen az elismerésben és az elitélésben — parlamenti fecsegéshez és a hivatásos politikusok gyűlölt osztályához vezet. A mostani népek nem is érettek a korlátlan demokráciára, és azt hiszem, hogy a jövőben mindinkább éretlenebbekké lesznek erre. A tiszta demokrácia ugyanis nagyon egyszerű erkölcsöket tételez fel, a mi erkölcseink pedig a forgalom és a kultúra révén mind komplikáltabbak lesznek. Le ressort d”une démocratie est la vertu, mondja a bölcs Montesquieu. És ugyan hol található fel ez az erény, már mint a politikai erény? Én nem hiszek a mi politikai erényeinkben, mert nem vagyunk mások, mint a többi emberek, és mert a szabadságban hamar megnőnek a szarvaink. A referendumot tökéletlennek tartom, mert a politikában nincsenek olyan egyszerű kérdések, melyeket puszta igennel vagy nemmel lehetne elintézni. A tömegek továbbá még inkább állanak mindenféle tévhitnek a befolyása alatt, mint a parlamentek és inkább hajlanak minden nagyhangú lármázó felé. Az összegyűlt nép előtt sem külső, sem belső politikát nem lehet csinálni.

Nyelv

Talán azt hiszi valaki, hogy nehézséget fog okozni, hogy nincs közös nyelvünk. Hiszen nem tudunk egymással héberül beszélni. Ki tud közöttünk annyit héberül, hogy ezen a nyelven egy vasúti jegyet válthasson magának? Mégis nagyon egyszerű dolog. Mindenki megtartja azt a nyelvet, amely gondolatainak kedves hazája. A nyelv-föderalizmus lehetőségére Svájcz végérvényes példát szolgáltat. Odaát is azok maradunk, amik most vagyunk, amiként sohasem fogunk megszűnni hazáinkat, melyekből kiüldöztettünk, fájdalommal szeretni. Az agyonnyomorított jargonokól, melyeket most használunk, ezekről a gettónyelvekről le fogunk szokni. Ezek fogvalevőknek a tolvajnyelvei voltak. Néptanítóink fogják erre a kérdésre figyelmüket irányítani. Az általános forgalomban leginkább használt nyelv fog önként főnyelvvé fejlődni. Hiszen népközösségünk valami sajátságos, egyedülálló. Tulajdonkép csak őseink hitében ismerjük fel összetartozandóságunkat.

Theokrácia

Tehát végül is theokrácia fog nálunk uralkodni? Nem! A hit összetart, a tudomány szabaddá tesz bennünket. Ezért papjaink theokratikus velleitásait nem fogjuk érvényesüléshez engedni. Templomaikban fogjuk őket féken tartani, amiként hivatásos hadseregünket a kaszárnyákba fogjuk beszorítani. Hadsereg és papság abban a nagy tiszteletben részesüljenek, amelyet az ő szép funkciójuk megkövetel és megérdemel. De nincs beleszólásuk az őket kitüntető állam ügyeibe, mert különben külső és belső nehézségeket fognak ránk zúdítani. Mindenki olyan szabad és korlátlan a maga hitében vagy hitetlenségében, mint a maga nemzetiségében. És ha úgy fordul a dolog, hogy máshitűek, más nemzetiségűek laknak majd közöttünk, úgy tiszteletteljes védelmet és jogegyenlőséget fogunk nekik biztosítani. Mi a türelmességet Európában megtanultuk. És ezt nem is gúnyolódva mondom. A mostani antiszemitizmust csak egyes helyeken tekinthetjük a régi vallási türelmetlenségnek. A kultur-népeknél nagyrészt olyan mozgalom az, amellyel saját múltjuknak egy kísértetét szeretnék elűzni.

Zárszó

Ezért hiszem én, hogy egy csodálatos zsidónemzedék fog a földből kinőni. A makkabeusok újra feltámadnak. Ismételjük még egyszer a bevezetésben mondott szavakat; a zsidók, akik akarják, meg fogják teremteni államukat. Éljünk végre, mint szabad férfiak a mi saját rögünkön, és haljunk meg nyugodtan a saját hazánkban. N világ a mi szabadságunk által felszabadul, a mi gazdagságunk által gazdagodik és megnő a mi nagyságunk által. :s mindaz, amivel ott a saját boldogulásunk javára kísérletezni fogunk, hatalmasan boldogítóan hat majd ki az egész emberiség javára.

A magyar zsidóság reagálása Herzl értekezésére

Igen, Herzl azt remélte, hogy terve “hatalmasan boldogítóan hat majd ki az egész emberiség javára.” De éppen volt honfitársai, a magyar zsidóság kelt ki vehemensen egy önálló zsidó állam megvalósítása ellen. Ez a megállapítás természetesen nem népszavazás eredményét tükrözi, hanem egy vezércikk idézetén, ami az Egyenlőség nevü zsidó napilapban jelent meg 1897 szeptemberében közvetlen a baseli cionista kongresszus után.

Mennyiben lehetünk mi sionisták

“Nem lehet jelentéktelennek mondani, sem sajátlagos, sem zsidóhitü, sem általános emberi szempontból az augusztus utolsó napjaiban Baselben lefolyt sionista kongresszust. Olvasóink nagyon jól tudják, hogy lapunk semmiképpen nem osztja a sionizmus kinduló czélpontjait, sem kiviteli eszközeit. Mi egész más álláspontot foglalunk el és azt el is fogjuk foglalni, amig magyar szív dobog a keblünkben. Magyarnak nincs más hazája, mint a négy folyam közti tájék és ennél szebb és jobb úgy sem képzelhető kerek e földön. Nekünk megvan hazánk, mi szeretjük ezt a hazát szívből-lélekből, bennünket tehát innen el nem szakíthat semmi. De maga Úristenünk sem szánt más hazát nekünk , – mert az mese, hogy épen a Jordán az isten folyója. Az Úristen megigérte nékünk , -mert frigyünk van vele – hogy ad egy országot rendelkezésünkre és jobb és szebb és alkalmasabb földet nekünk nem adhatott, mint atyáink szülőföldjét. De a zsidó ezt az ősi országot nem tarthatta. Sok évszázad bebizonyította, hogy Palesztina magában véve politikailag tarthatatlan volt. Es az az igazság, mely Istennek igazsága, mely máig is fönnáll. Palesztina a legalkalmatlanabb egy önálló országra. Ugy is nagyon szük volna a már nagyon fölszaporodott zsidó eredetüeknek és ha egy nagy nemzetet akarnánk a nemzetből előteremteni, akkor az egész nagy területet, Damaszkusztól Arábiáig kellene elfoglalnunk. A legvadabb sionista is el fogja ismerni, hogy ily nagyszabásu politikai foglalásokra és berendezkedésekre istenigéset sohasem adott jogot. Hanem mily véghetetlen az Ő hűsége és szeretete, az abból tünik ki , hogy minden benne hívőnek megadta azt a hazát, mely hozzá leginkább illeti. Így tehát mi magyarok csak végtelen hálával lehetünk a Mindenható iránt, ki szent frigye szavát megtartván a Duna- Tiszavidéki rónának egy részét adta nekünk tejtől-méztől folyó szabad hazaképen. Ezért élünk, ezért halunk. A magyar zsidó tehát azt vallja, hogy a szent frigy fönnáll ugyis, ha nem Jeruzsálem a főtemplom széke, hanem az Egy Isten dicsőségét mi Duna -Tisza partján szabadon hirdethetjük. Ezáltal elesett részünkre minden sionizmus, minden, áhitozás régi vagy Új hazára. Ahol Istenünk velünk van ott van a hazánk, ott van a templomunk.”

Feltételezhető, hogy ez a rendkívűlien magyar hazafias cikk hűen tükrözi vissza a magyar zsidóság álláspontját a cionizmus eszméjével szemben. Tény, hogy a magyarországi zsidóság többsége idegenkedett a cionizmustól. A neologia az asszimilációt hirdette, a zsidóságot vallásnak, a zsidókat Mózes hitű magyaroknak tekintette, amint ezt Kossuth javasolta, vagy 50 és egynéhány évvel azelőtt. Az ortodox zsidók pedig azért utasították el a cionizmust, mert a messiás eljövetelének erőszakos siettetését álmessinanizmust láttak a cionista mozgalomban. Megemlítendő, hogy Herzl valószínűleg némi vigasztalást talált abban, hogy a magyar származású Max Nordau csatlakozott hozzá, és minden tehetségével és meggyőződésével résztvett Herzl tevékenységében.

“A magyaroszági zsidóság történetének aranykora a XIX-XX. század fordulójára esett. A századvég békés esztendői egyén és közösség számára egyaránt sikertörténetek sorát jelentették. Az Izraelita felekezetnek az 1895-ős esztendő – több évtizedig elhúzódó politikai kötélhúzás után – a várva várt recepciót hozta el. A zsidó vallást a törvényhozás felvette az úgynevezett bevett felekezetek közé. A felekezet vezetői és hívői vallási pártállásra tekintet nélkül – sikerként könyvelték el a recepciót.
A „sikersorozat” másik látványos állomása a millennium volt. A magyar zsidóság lelkesen, hálatelt szívvel vette ki részét az ünnepség és rendezvény sorozatból. A budapesti Dohány utcai zsinagóga hálaadó istentiszteletéről tudósító beszámoló hűen tolmácsolja érzéseiket:
“Ugyanitt ás ugyanekkor hangzott el a hazai neológia egy vezéralakja, Kohn Sámuel ünnepi ódája is: «Mint zsidóhitű magyarok (…) repeső szívvel és vallásos Örömmel ‘ünnepeljük ezredéves fennállását a drága hazának, melyet ami számunkra is szereztek Árpád honfoglaló hadai, köztük történeti emlékeink tanúsága szerint zsidóhitű szövetségeseik. Odaadó, rajongó szeretettel elmondjuk róla a költő szavait (…) «Orczámmal leborulok földedre, megölelném minden te kövedet, megcsókolom poraidat!» Hisz e föld a mi szent földünk, minden köve dicső tettek emléke, mely hősies küzdelmekről beszél hozzánk, és poraiba elegyedtek őseink porai, kiket ezer év alatt befogadott anyai öle.”

Az Egyenlőség neves publicistája, Silherstein (Eötvös) Adolf a cionizmust higgadtabban bírálta: „Nem magyar talajon fakadt, alig értjük ezt a mozgalmat, hozzá csatlakozni nem is fogunk. Nekünk meg van áldott magyar hazánk nem keresünk Újat itt élvezzük a szabadságot, a jogegyenlőséget. Belevontak a közéletbe, a hatalmi faktorok magukhoz fűznek, szeretet, tisztelet környékez bennünket, mint mi is szeretjük és tiszteljük a nemzet egészét és egyeseit” .

Mindaz, amit az előbbi oldalakon közöltem a magyar zsidóság összeférhetetlenségéről a cionizmus eszméjével szemben, csupán egy töredékét vázolja azoknak a tömegével megjelent publikációknak, melyek megjelentek a 19.-20. századforduló éveiben. Ékes koromnak köszönhetően módomban van személyes élményeimből is tanúskodni ennek az álláspontnak valóságáról. Mármint, nem mintha személyesen éltem volna át a századfordulót, hanem abból a sok- sok, magasztalásokból melyeket nagyapáimtól, szüleimtől hallottam a zsidóság Aranykorszakáról a Kiegyezéstől az első világháborúig.

“Minden nyáron Abáziában nyaraltunk … mesélte anyai nagyapám.
Aztán néha Füreden is, meg néha Karlsbadban. Kálmán és Lehár operettjeit hallottuk Pesten, de alkalomadtán még Bécsben is. Láttuk Fedák Sárit, Blaha Lujzát a színházban. Kiss József, Ady Endre verseit és Jókai regényeit olvastuk. A Pál utcai fiúkat olvastuk és a Liliomot Molnár Ferenctől láttuk a Vígszínházban – Ez volt a Boldog Emberöltő ! ! !”

Aztán boldogult Apám mesélt élményeiről a “katonáéknál” ahogy ők hívták annak idején a kaszárnya-életet. Egy százáves kép is maradt utána, ami őt, a doberdói csata túlélőjét az olasz fronton mint Császár Őfelségének ” magasrangú” ( őrvezető) honvédját ábrázolja.

Nehéz elképzelni, hogy mi késztetthette volna egy ilyen körülmények között élő családot arra, hogy fölkeljen, otthagyja otthonát, vagyonát, szülőföldjét és útra keljen egy bizonytalan jövő felé, amivel a cionizmus eszméje kecsegtette. Még akkor sem, ha itt – ott észleltek is lappangó, vagy néha föllángoló antiszemitizmust a környékükön. Egyszerűen szemet húnytak felette és idézték Tompa Mihály szavait, ki azt írta, hogy “hosszú hervadás emészti azt a fát, melyet nagy korában tesznek más földbe át”.

A Múltból a Jelenbe egészen eddig barangoltam a múltban. Megkíséreltem hűen ábrázolni azt, amivel két kiváló egyéniség – Kossuth és Herzl eszméje, tevékenysége befolyással volt a magyar zsidóság felfogására, életmódjára 100-150 évvel ezelőtt. Nem áltatom magam azzal, hogy volt ebben az ábrázolásban valami új. Forrásokból tákoltam össze a képet, amit bárki megtudna csinálni, ha kedve lenne és időt szentelne rá.
Ebben a fejezetben egy harmadik személy nevében szeretnék beszélni … Magamról, a Jelenből. Itt azt a privilégiumot fogom élvezni, hogy az amit írok az engem, egyedül engem fog képviselni, jóra, vagy rosszra. Tulajdonképpen már régen aláírtam azt a szellemes mondást, ami ha nem tévedek Anatole France -tól származik, hogy “minden alkalommal, amikor nincs annyi erőnk hogy hallgassunk, akkor mi csak magunkról beszélünk”. Így hát, ha Napoleonról akarnánk beszélni, azt kéne mondanunk, hogy szeretnék magamról beszélni, Napoleon alkalmából. Ennélfogva, mindaz, amit a fenti oldalakon írtam, csak bevezetésül szolgál ahhoz, ami ennek az irománynak a valódi célja: megoldani azt a rejtélyt, hogy mi járult hozzá ahhoz, mi késztetett engem arra, hogy pontosan 70 évvel ezelőtt partra szálljak Haifa kikötőjében és azóta itt éljek, ebben az országban és itt is szándékozzam leélni életem hátralevő részét.

Másképp fogalmazva, megválaszolni azt a kérdést, ami egész életemben foglalkoztat, hogy kit vádoljak, vagy netán kinek köszönjem meg azt, hogy itt ülök egyedül, megfosztva szüleimtől, testvéreimtől, rokonaimtól, barátaimtól, szülőföldemtől. Jó adag buzgó hit a Mindenhatóban, vagy beteges önhittség kéne ahhoz, hogy elkönyveljem ezt a szomorú helyzetet azzal, hogy nekem jár ez a “jutalom” az élettől, mert én kiváltságos vagyok. De mit tegyek? Én sem a Mindenhatóban való hittel, sem a balga önhittséggel nem rendelkezem. Az egyetlen ami módomban áll, hogy megkíséreljem megnevezni az okot, vagy jobban mondva az okokat melyek ehhez a helyzethez vezettek. És itt kapcsolódik az én életem ahhoz, amit Kossuth Lajos és Herzl Tivadar tevékenységéről írtam.

1927-ben születtem. Néhány évvel Trianon után. Mögöttünk volt már a Vörös Terror, a Fehér terror, a Numerus Clausus életbelépése, a békekötés Trianonban. A munkanélküliség, a gazdasági válság uralkodott a megcsonkított Magyarországon. Aztán jöttek a hatmincas években a zsidótörvények. Ekkor kezdtek bimbózni az emancipáció átkai. Mi sem könnyebb, mi sem kézenfekvőbb és egyúttal igazságtalanabb annál, hogy Kossuthot vádoljuk érte. Azt a Kossuthot, aki, mint ahogy láttuk, csupa jószándékkal viseltetett a magyar zsidóság érdekében.

Nem, nem ő a hibás. A zsidó nép a hibás. Ő csak egyedül ő felelős 2000 év, hánytatott, megalázó életéért, meghunyászkodva élve, kitéve a befogadó országok kényének-kedvének. Már a babilóniai fogságból nem az egész zsidóság tért vissza Jeruzsálembe, a római birodalom uralma alatt 40.000 zsidó vándorolt ki Rómába és a második Szentély lerombolása utáni a legkevesebb erőfeszítést sem tett azért, hogy visszatérjen atyái szülőföldjére. Szétterjedtek az egész világban és csak egyetlen szempont vezette őket: a megélhetés lehetősége. 2000 év folyamán mormolták az imát, hogy jövő évben Jeruzsálemben, de ez csak egy olyan tessék-lássék mondás volt, semmi szándékkal megvalósítani azt. Sem a babiloni, sem a római fogság után, nem Erec Jiszrael volt a visszatérés célpontja. A Spanyolországból 1492-ben kiüzött 200.000 zsidók közül csak elenyésző számban kötöttek ki a Szentföldön. Fölmerül a kérdés, hogy mire vezethető vissza ez a magatartás. Hiszen el kell fogadni, hogy a nemzetállamok megalapításának elve egyre inkább teret nyert, ahogy a századok múltak és a XIX. században csaknem kizárólagossággá voltak. Nincs magyarázatom arra, hogy a Teremtés miért teremtett különböző emberfajokat, négereket, ázsiaikat, európaikat stb . és még arra sem, hogy a történelem folyamán miért és hogyan alakultak ki nemzetek, franciák, németek, angolok, svédek, olaszok stb. és mindegyik a maga nyelvével. Elég az hozzá, hogy így van ez és úgylátszik így is marad még hosszú időkig. Egy zsidó nép is meg lett teremtve, sőt még kiválasztott néppé is lett választva. Ennélfogva kellene, hogy beleilleszkedjen a világ elfogadott rendszerébe és eleget tegyen egy nemzetállam meghatározott követelményeinek. Egy spanyol filózófust hívok segítségemre, arra hogy elmondjam, hogy mit tartok én egy nemzetállam feladatának. Ortega y Gasset -nek hívják. Többek közt ezt mondja, parafrázisokban idézve:

“Nem a nyelvi, nem a faji, sőt mégcsak nem is a vallási egységek képezik a nemzeti együttélés alapjait. Az állam, mindig is volt és mindig is lesz egy felhívás polgáraihoz, egy közös vállalkozás kivitelezésére. Közös dicsőséggel rendelkezni a múltban, közös akarattal a jelenben és nagy cselekedeteket tervezni a jövőre. Ezek a szükségszerű feltételek, melyek létrehoznak egy államot. Akár tetszik, akár nem, az ember élete egy állandó elfoglaltság a jövővel. Ennélfogva az élet, mindig, állandóan, pihenés nélkül a cselekvésben nyilvánul meg. Tisztázzuk tehát, hogy semminek sincs értelme az ember számára, ami nem irányul a jövő felé. Elég egy nemzetnek azért, hogy létezzen, hogy legyen egy közös célja, amit meg akar valósítani a jövőben”.

Ezen az alapon érvelt Kossuth Lajos is, amikor azt fejtegette, hogy Magyarországon nincsen sem katolikus, sem református nép és ennélfogva a zsidóság is csak, mint vallás létezhet ott és nem mint kisebbségi nép. Ezután az eszmefuttató kitérés után térjünk vissza a magyar zsidóság életkörülményeire a negyvenes évek elején. A II. viágháború már teljes méreteiben dúlt, Auschwitz gázkamrái pusztították Európa megszállt államainak zsidó tömegeit és a magyar zsidóság még mindig aránylag tűrhető biztonságban és életkörülmények között folytatta életét. 1943 augusztusában Balatonbogláron üdültem kisöcsémmel együtt.

Aztán jött 1944 március 19.

Az a végzetes nap, amely egyszerre megpecsételte a magyar zsidóság sorsát. Elkerülöm az események részletezését. Mindeki ismeri ezt. Auschwitz lett a magyar zsidóság emancipációjának temetője. De, mint később kiderült, sokan, nagyon sokan hittek a föltámadásban. A kb. 220.000 Vészkorszak túlélőiből a fele úgy döntött, hogy a magyar zsidóság folytathatja életét ott, ahol a magyar nép zöme segítő kezet nyújtott a zsidóság deportálásához, megsemmisítéséhez. A másik fele úgy döntött, hogy nem tud ott új életet kezdeni, ahol minden utcasarok, minden ház elpusztult családjára emlékeztet. El innen, el innen, volt a jelszó. Én is ezek, az utóbbiak közé tartoztam. Palesztinába vándoroltam, aliyáztam. Nem volt cionista múltam, nem vonzott oda semmi. De minden taszított engem az ottmaradástól.

Két évvel pontosan partraszállásom után megvalósult az álom, létrejött Izrael független állama. És evvel együtt a privilégium, hogy részese lehessek egy új, modern ország építésének. Ha feltették volna nekem akkor, vagy akár most is azt az abszurd kérdést, hogy hajlandó lennék-e elfogadni egy új zsidó állam megalapítását, amiért egész családom elpusztításával kéne fizetnem, mondanom sem kell, hogy fölháborodva utasítanám vissza a kérdést magát. De a kegyetlen, szörnyű valóság mégis úgy hozta, hogy megfizettem ezt az árat akaratom ellenére, és ennek következményeként tagja lettem ennek az új zsidó államnak. Kivettem részemet minden háborúból, amíg ki nem öregedtem a katonaságból, átéltem az összes terrorakciót, aminek ki voltunk téve , mindjárt az ország megalapítása óta, a mai napig.

És most itt az ideje, hogy megválszoljam a kérdést, amit sok oldallal fentebb feltettem magamnak, hogy kit vádoljak azzal, vagy kinek köszönjem meg azt, hogy itt, ebben az országban éltem le életemet. Kossuthot vádoljam azért, hogy meggyőzte a magyar zsidóságot arról, hogy az emancipáció diadalmával örökké befogadott, egyenrangú magyar állampolgárok lehetnek? Nem lenne méltányos ez a vád. Hiszen ezt a legjobb, legnemesebb szándékkal tette. A magyar zsidóságot vádoljam, aki akkor is, amikor már a zsidótörvények megjelenésekor még mindig hitte, hogy legfőbb kötelessége jó magyarnak lenni?

Csábítónak tűnik, de ha jól belegondolok, ez sem állja meg a helyét.

Milyen más választása lehetett volna? Hova mehetett volna akkor nyolcszázezer magyar zsidó? Ha akart is volna, hol fogadták volna be őket? Herzlt vádoljam talán, hogy megálmodta egy zsidó állam létrehozását, de minden igyekezete ellenére nem tudta megvalósítani? A hálátlanság csúcspontja lenne. Be kell ismernem, hogy nincs kit okolni, nincs kit vádolnom és nincs is kinek megköszönni a magyar zsidóság emancipációjának áldásait és átkait? Igen. Kossuth nem vádolható azzal, hogy a magyar zsidóság az emancipációnak hitében nagy egészében áldozata lett a holokausztnak és Herzlnek csak hálával adózhatunk a cionista eszme terjesztéséért, akkor is ha ez nem valósult meg életében, csak 44 évvel halála után.

Akkor hát legyek őszinte és vádoljam önmagamat. Mert, ha Horthy ügyesebben és elszántabban kezelte volna a háborúból való kilépési terveit és az az átkozott március 19. kiesett volna a naptárból, én is egyike lennék annak a magyar zsidóságnak, aki az emancipáció áldásait élvezi, folytatva életem Magyarországon, a mai napig. Az, hogy én itt éltem le életem, azt Auschwitz okozta. Emellett nem tudtam elmenni, mintha semmi nem történt volna. Soha nem tudtam megszabadulni attól a szörnyű látomástól ahogy, kisgyermeküket szorongatva karjukon, nővéreim utolsó sikoltásait és szüleim és fiútestvéreim halálhörgéseit hallom Auschwitz gázkamrájaiban.

Új életet kezdtem Izraelben. Családot alapítottam. Gyerekek, unokák, boldog családi élet. Soha nem kérdeztem magamtól és ennélfogva nem is válaszoltam meg azt a kérdést, hogy a családalapítás kárpótolt -e engem teljesen családom elpusztításáért a holokausztban. Erre nincs és nem is lehet válasz.

És ha ez így van, akkor mi a fenének próbáltam megválaszolni a magyar zsidóság emancipációjának áldásait és átkait? Belátom, hogy kudarcot vallottam és nem tudtam megválaszolni. Hacsak nem fordulok ahhoz az elkerülhetetlenül banális, de igaz megállapításhoz, hogy olyan történelmi borzalom, mint a holokauszt, egyszerűen az egész emberiségnek, természetétől fogva benne rejlő gonosz hajlamainak tudható be. Ha ma, 89 éves koromban megkérdezik tőlem, hogy meg vagyok-e elégedve azzal, amit az ország 69 évi fennállása óta elértünk és amelyhez szerény képességeimmel én is hozzájárultam, kénytelen lennék nemmel válaszolni. Talán egy régi , magyar mondással fogalmaznám: “anyám, én nem ilyen lovat akartam”.

Nem sorolom föl panaszlistámat. Hosszú lenne. Nap, mint nap értesülünk az esti hírekben, úgy a közéletben, mint a társadalom viselkedésében sok, nagyon sok hiba kiküszöbölésre vár. És mégis, meggyőződésem, hogy a mondottak ellenére még a hibák összessége is eltörpül amellett a legnagyobb értékű biztonságérzet mellett, hogy egy olyan országban élünk, ahol gyermekeink soha nem fognak sorba állni a gázkamrák ajtai előtt.
Ez lenne a mindennél igazabb és fontosabb üzenete ennek az írásnak, amit egy jól ismert magyar, plagizált és nem egészen hűen idézett, de nagyon találó verssorral fejezek ki: “A nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élnünk és küzdenünk kell!”

Kiemelt kép: Herzl Tivadar. Forrás: internet

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s