Kultúra

Önkéntelen önkéntesek – 2-3. rész

szerző: Kodrucz Sándor

A reptéri capriccio

Tehát a reggeli Wizzairrel érkezett hétfős magyar kommandó várakozó állás -és ülésponton laza öt órán át dekkolja ki a délutáni EL-AL UP géppel érkező csoport második felét. Békésen ücsörgünk és társalgunk a reptéri nyüzsgő nihil közepette, amikor egyszer csak váratlanul, mindenkori bejelentési kötelezettségét mellőzve kifejezetten extravagáns öltözetben odajön mellénk Nagy Andor, hazánk nagykövete és kollégája.

Nagyon Nagy röptében vizit

Megszólítván őt régebbi ismeretségünk okán, vajh mily kedves tőle eme magasztos államigazgatási fogadtatás, csodálkozását csillapítandóan elmesélem néki a helyszíni tartózkodásunk aprópopóját. Érdeklődve szívja magába az erec Izraelt segítő projekt számára teljesen új, aktuális tudnivalóit és megelégedéssel szemléli a már ígyis szép számú honfitársait, akik eme magasztos júdeai hadikaland jövendő alanyai lesznek. Ám egyszer csak az újdonság özönbe mélyen belefeledkezés közepette az órájára pillantva a fejéhez kap. Állítólag valamilyen kósza magyar miniszter is most érkezik éppen Budapestről, szorosabbra fűzni bizonyos szakmai jellegű kapcsolatokat a zsidó állammal. Ugyanazzal a pesti géppel, amellyel csoportunk másik fele is. Arra gondolt a nagykövetünk, ha már úgyis itt van miattunk a reptéren, mégiscsak illő lenne gardedámként a kormánytagot is fogadnia. Mi több, netán köszöntenie és a tárgyalópartnereinek ezüsttálcán átnyújtania. Nem elfelejtendő, hogy mindezt a fővárosban, a szakminisztériumban, a mintegy 60 kilométerre lévő Jeruzsálemben. Tehát a történelmi képhez összeállni készülő csapat némi halk morgással ugyan eltekintett a közös fotózástól, de azért örömmel konstatálta a követi megsüvegelést.

Így diplomáciai beosztásánál fogva elviharzik a VIP váró felé, hogy megtegye kötelességét, amit a haza megkövetel tőle.

Mire fáj a fogad?

Na, egyik kedves társunknak hogy, hogysem a repülőút alatt megroppant az egyik nem kifejezetten királyi korona az egyik fogán, ami aztán vacsorára el is hagyta magát, azaz letört. A vacsorával imígyen nem volt gond, elég volt nézni mások falatozását. 


Éva asszony az éjszaka felét ülve és majd nem üvöltve töltötte, mert úgy könnyebben számolta a csillagokat. Annyit látott belőle, nem is ért a sor végére. Majdnem ennyi különböző márkájú fájdalomcsillapítót is magához vett, amint a társaságból ki-ki milyennel tudta a saját készletéből finanszírozni a fogprojektjét. 

Másnap tehát a menetrend függeléke lépett életbe, a hadirokkant Éva asszony társaságommal kiegészülve a bázisról taxival behajtatott a városba a legközelebbi fogászati klinikára. Mit ád a mi istenkénk, a kb. 50-es mediterrán napbarnított sofőr a második mondat után rákérdezett: magyar vagy? Többes számot szerintem azért nem használt, mert Éva meglepően hallgatag volt, ki se nyitotta a száját. Semmi pénzért sem. Egy szónak is száz a vége, a bolgár felmenőkkel rendelkező taxis máris hangnemet váltva áradozik Budapestről. Később megtudván úti célunkat, hogy az a fogászat, úgy fogja a fejét, mintha neki bújt volna ki mind a 4 bölcsességfoga az éjjel. Részvétteljesen les hátra a visszapillantó tükrében Évára, miközben szemeiből csak úgy lövelli a fájdalommentesítő sugarakat a bal alsó kettesre. 

Leparkolunk a rendelő előtt és mondja, hogy ez itt nem olcsó mulatság ám, pláne mi meg önkéntesek is vagyunk, hát adjunk annyit, amennyit gondolunk a kb. 12-15 perces fuvarért. Ha végeztünk, csak hívjuk bátran, vissza is visz minket a laktanyába. Tekintettel, hogy aprónk csak 32 sékel volt, azt mondtam, hogy majd visszafele kipótoljuk, de Roni a 2 sékelt el sem fogadta. Bent a Kupát Holimban (rendelőintézet) látjuk ám, itt csak fogászati ambulancia és akkut ellátás van a folyóson végig a recepcióig. Ott három nővérasszisztens osztja a beutálásokat érkezési sorrendben, de feltűnik, hogy a lólépéses utánzatú (sakk)táblaszerű rendelőben újabb kínzókamrák sorakoznak. 

A legközelebbi kisasszony a pult oldalán mosolyogva kérdezi, miért jöttünk, mintha éppenséggel egy divatszalonba toppantunk volna bele. Legjobb héber tudásomat letagadva előadom a meglepő választ, a hölgyeménynek, alias, Éva asszonynak mire fáj a foga, de arra istentelenül ám. Emlegette is a fél éjszaka az Istent. Szabadkozó mosolyomra felszabadult, de együtt érző mosoly a válasz. Biztosításunk is van ám, teljesen EU komfort, ezt azért a Lidocain mellé számítsa be. Ok, passport please! Háhá, hát ezek magyarok? Önkéntesek itt a hadseregben? Az igen, nagy-nagy gratula. A hátsó asztaltól még egy fülig mosoly szilvásgombócka nővérke is előkerül és közös tanulmányút nekik a biztosítási kötvénybe bele, csontig. Néhány perc után jogerős határozat kihirdetve. A biztosítás nagyon jó, elfogadva, erre adnak majd a pontos cím szerint számlát, ha az orvos által a kezelésért meghatározott díjat itt, a nővérkénél kifizetjük. A rendelőjük számláját eddig a világon mindenhol akceptálták és az összeget mindig vissza is kapták a páciensek. Ellenben a likvidált fogukkal. 

Közben látjuk a várakozók számából, összevetve a zápfogas ajtókkal, hogy sokat nem kell itt várnunk. Minden papír elkészülve, Éva asszony meg addigra teljesen kikészülve. Hol tetszhalott sápadtan, hol lángoló félarcosított képpel várja pont az első hadiszolgálata első napjára esett önkéntelen kotonasorsának beteljesedését. Dicséretére legyen mondva, egy hangos szó nem hagyta el az ajakát ez idő alatt. Olyan hangtalanul fájdogált ott magába roskadva a padon, a két nővér meg is dicsérte őt. Mondják nekünk bánatosan, hogy sajnos még várakoznunk kell egy keveset, noha van üres rendelő, orvos is éppen. Nos, szerintük mindenképpen a 3-as rendelőt kellene választanunk. Ugyan ott még ketten vannak előttünk. Kérdezem, miért? Buster Keaton mimikával terhelten jön a semmit sem sejtő két magyarnak a válasz: mert ott egy magyarul beszélő magyar fogorvos van. Ilyen nincsen csak az orosz népmesékben. A Negev-sivatag homokdűnéi partjainál, néhány tengerészköpetre a félelmetes HAMASZ-tanyától, kétes orvos diagnosztikai héber nyelvzseniséggel mi vár ránk? Hát vár ránk egy honfitárs. Szóval első mondata: jól beszélek magyarul. Egy mosolygós, 45-50 éves, kedves, barátságos ember mindjárt elűzte Éva félelmeit. 

Foghúzásra várván leginkább a rettegés foka csak a kérdéses a legtöbb esetben. A földszinten is jól hallani az elgyötört, érző szívből lehulló fogkő koppanását. Megvizsgálás, röntgen, diagnózis, számla. Ippeg híján az 1000 sékelnek. Fizetés jó magyar kártyával (piros ásszal persze) kipipálva. Újabb türelemjáték az akcióhoz, mialatt először mosolyodik el az áldozat, igaz, kissé csálén álló baloldali arcféltekével, hiszen a körbeinjekciózás szokott ilyen hatással járni. Lelkesen ecseteli, mit, hogyan követett el ellene a doki és milyen angyali nyugalommal súgta meg neki, mindkét ominózus fog bűnös. Menthetetlenek. Most és ízibe meg kell szabadulni tőlük. Ebben vállal ő utánozhatatlan szerepet. Eddig tartott a helyzetfeltárás a vizitelés első félidejéről, amikor újabb megszólíttatás és sietős bevonulás következik. 

Második félidő. Kissé véres tamponnal a tépett szája sarkában néhány perc után, némi folytonossági hiányossággal a szájában megjelenik Éva, ámde vidáman csillogó szemekkel. Hogy miért is? Szemet-szemért, fogat-fogért, legyen akkor most a szemfogért. Ő csak úgy a doki két szép szeméért odaadta a magyar fogásznak a bal alsó kettes-hármast. Nem mondom, hogy ingyen volt, de hát valamit valamiért. Hálarebegés, köszönet mindenért a töltött galamboknak, és uccu neki, kifele a laktanya irányába. 

Kint első és legfontosabb akció, telefon a fegyverhordozónknak, mehetnékünk van vissza. Ok, mondja Roni, 5 (izraeli) perc és jövök. Ott ücsörgünk a parkoló bejáratánál és a taxik jönnek-mennek, már vagy negyed órája, Roni járgánya sehol. Elaraszol előttünk egy Toyota, benne egy hosszú, őszes hajú sofőrrel. Kinéz, tovább megy és tesz még két kört. Látszik, hogy utasra vadászik, miközben áll bent vagy 4 üres taxi a rendelő előtt. A következő körben kiszól a hölgy, hogy Sandor? Ken, ani Sandor. Haha, hát jöjjenek, én vagyok a Roni és nevet teli szájjal. Éva felsóhajt, neki már egy szamáriai szamár is megtenné, csak jussunk vissza végre az alakulatunkhoz. 

Szóval Roni és Esther egy munkapárban dolgoznak. Ám mert épp Beer Sheva város másik végén volt fuvarban a váltó kolléga, így ő jött értünk. Ez náluk nem gond, mindennapos üzleti tranzakció. Ok, Sandor, hova megyünk, kérdezi. Hova mennénk? Vissza a katonai bázisra. Igen? Mi a cím, melyikre? Melyikre? Amelyikből jöttünk. Nem tudunk mi utca, házszámot. Ott a város szélén, az utolsó körforgalomnál, ahol az a vadászgép a közepében majdnem felszáll éppen. Ja, akkor minden rendben, onnan épp 6 bázisra lehet tovább menni. Esther, akkor meg kell kérdezni Ronit, mert én ennél több támpontot nem tudok. Nevetve hívja a kollégát, aki eligazítja és kihallom én is az okos telefonból, hogy Roni minden jót kíván a korán hadirokkanttá vált exutasának. GPS már Esther fejében és akkor irány Horány. Mindeközben akkor kérdések özöne, mit csinálunk, mikor jöttünk, mit kerestünk a rendelőben, stb. Roni csak átadta a fuvart, ám „semmi” instrukció hozzá. Kitűnően megértette tört ivritségemet és mindent megtudva rólunk, Éva szerint végre-valahára lestoppol a laktanya bejáratánál. Ok, mennyivel tartozunk, mert, ahogy Roni, Ő sem kapcsolta be a taxamétert. Amennyit gondoltok, mert volt nektek most éppen elég költségetek. 

Értitek ezt? Sosem látott minket, mégis ekkora az empátia és a szolidaritás. Sőt, tisztelet az idegeneknek, akik önként segítik a hazáját, az amúgy félelmetes és dicső hadseregüket. Adjatok gyerekek annyit, mint Roninak és el van rendezve. Ismét 30 sekel, meg kézfogás, barátságos ölelés. Ha ebben a városban jártok, csak hívjatok minket! Ámen.

Kapuőrség gyanúsan jön elő a két civilnek, pláne az egyik vérző arccal. Mondom neki, hogy mi már tegnap este óta törzsgárdisták vagyunk itt. Csak úri szórakozásból kidobattuk az Éva szemfogait. Valahogy neki is el kell kezdeni a katonai pályafutását. Őrünk, hiszi is, nem is, de hát nálam a katonai önkéntességi igazolvány, rajta a bázis neve is. Azért lehet abban valami, amit előadtam. Nagy szerencsénkre kijön a fülkéből a másik kiskatona is, aki anno kiengedett minket. Ránk ismer. Hurrá! Bebocsáttatás és vissza a szállásra. Éva már megszabadul a véres tampontól, csak a kissé duzzadt arc féltekéje sejtet valamit is az elmúlt rettenetből. Ám a szájzár az még félig hat, imígyen nekem kell hát kommentálnom a történteket.

Kimerülvén az események viharos sodrától részemről a tömegtájékoztatás röviden csak ennyi volt:

Éva ott hagyta a fogát Izraelben.

Advertisements

1 reply »

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s