Szerző: Sáfrán István
Szerencsés nap a mai. Már ha lehet mondani egy jorcájtra, hogy szerencsés nap, de tekintettel a télidőre igazán nem lehet panaszunk. Sem nem esik, sem nem fúj, sőt kifejezetten tavaszinak mondanám. Állunk a honvéd-temetőben Ádám parcellájánál, még pár perc a seregbeliek érkezéséig, addig elvagyunk mi, a rokonság, a család barátai, a valamikori katonatársakból megmaradottak, egykori szomszédok – egymásnak ismeretlen ismerősök. Az özvegy a köveket rendezgeti a síremlék betonperemén, szedegeti a barnára ázott hajdan sárga faleveleket, elvan magával.
Emlékezik.
Gyerekkori szerelem volt a mienk. Az alföldi kisvárosban nőttünk fel. Mindig együtt játszottunk, összetartoztunk, anélkül, hogy egyszer is fogadalmat tettünk volna egymásnak. Voltak barátaim, később kérőm nem egy, de mindig kiderült, hogy Ádám a “namber van”. Aztán jött ötvenhat és minket Chilébe sodort az októberi vihar. Pár hónapra rá Ádámék Izraelbe alijáztak. Akkor olyan 8-9 éves lehetett, se barát, se nyelv, és mint utóbb mesélte, nagyon nehezen illeszkedett az új világ szokásaiba. Amikor azonban eljött a bar micvaja, irt nekem egy levelet. Na ez volt az első találkozásom a cionizmussal. Olyan szépen írt nekem Izraelről, az ottani életről, a szokásokról, olyan lelkesedéssel és olyan tiszta szívvel, őszintén, ahogyan csak tizenhárom éves korában tudhat az ember. A tanah szerint már férfi, de lélekben még gyerek. Attól fogva nekem már csak egy gondolat járt a fejemben, Izrael. Máig őrzöm ezt a pár sort, s amikor nagyon egyedül érzem magam, előveszem, s mint egy friss híradást, az újdonság varázsával eltelve olvasom újra meg újra.
1970-ben jöttünk át Izraelbe. Forrongott a világ Chilében. Alliende győzött a választáson, de valahogy érezni lehetett, hogy nem lesz jó vége ennek az új világnak. Hogyan, hogyan nem, egyszerre csak mindennapos lett a zsidózás. Brutális antiszemitizmus kezdődött. Hogy a patkányok így, meg úgy! Mindenkit megrettentett a helyzet, aki már átélt hasonlót Európában. Bepánikoltak a zsidók és aki csak tehette, menekülőre fogta. Nekünk ugyan semmink nem volt, de emlékszem, tömegével hagytak ott vagyonokat a jobb módúak, mert mindenki félt maradni. A tizenkettediket jártuk és az osztálytársaim családjainak csaknem fele fordított hátat az alig néhány éve választott új hazájának. Ment mindenki az orra után, szerte szét. Amerikába, vissza Európába, ide, oda. Zsidó sors, mondta szegény anyám, de akkor én ezt még nem tudtam így megfogalmazni magamnak, csak éreztem, hogy ez nincsen rendjén, és hogy valahol végül az embernek otthon kell lennie a világban. Sokan, közöttük az én teljes famíliám is, Izraelben kötöttük ki. Négy hétig tartott a hajóút Valparaisotól Olaszországig, aztán onnan még két nap Haifa. A megérkezés az valami fantasztikus volt. Nem lehet elmondani, hogy milyen az, amikor az ember végigcsavarogja a fél világot és egyszer csak tudatosul benne, hogy megérkezett. Hogy hazaért. A szó szoros értelmében a fellegekben jártunk!
Na persze a hétköznapok hamar visszarángattak minket a földre. Minden másképpen festett, mint ahogyan beígérték nekünk és noha a lelkesedésünk soha, egyetlen percre sem múlt el, azért a kezdet kezdeténél akadtak gondjaink. Majdcsak minden napra jutott valami kéretlen és váratlan meglepetés. Kezdve például azzal, hogy induláskor a követségen mindent megígértek, de mire megjöttünk, kiderült, nem minden úgy van, ahogyan mondták, sőt egészen másképpen. A legfájóbb az volt, hogy nem fogadták el az iskolai papírjainkat. Azt mondták semmit sem ér. Van bagrut? Érettségi. Nincs? Akkor semmi. Hiába mondtuk, hogy elvégeztük a tizenkét osztályt, csak a záróvizsga hiányzik, nem számított. Bevágtak valami földművelési iskolába, ahol másfél évet kellett lehúzni, míg végre minden papírunk meglett az érettségiről. Ez egy bentlakásos valami volt. Abban volt laza, amiben nem kellett volna és ott szigorú, ahol egy kis empátiát vártunk volna. Na a végére fellázadtunk, besokalltunk és egy csomóan magántanulóként fejeztük be az iskolát.
Ádám az én diákéveim alatt már katona volt, de amikor tudott beugrott a koleszba és a hétvégeken is, amikor tehette, jött fel hozzánk Haifára. Szerintem már gyerekkorunkban szerelmesek voltunk egymásba, de ez akkor még nem tudatosult bennünk. Minden úgy volt természetes, ahogy volt. Például a leánykérésből sem csináltunk nagy vasistdast. Már nem is tudom, talán meg sem kérdezte, hogy akarok-e a felesége lenni, de én már mondtam is, hogy igen. Az esküvőnk is egy volt a hétköznapjaink közül. Tizenhat boldog évet éltünk együtt. Mindvégig katonaként szolgált, nem szerelt le, amikor eljött volna az ideje, hanem tovább-szolgált. Mikor milyen területre vezényelték, tette a dolgát. Volt Szueznél, a Golanon, a szíriai fronton meg is sebesült. Emlékszem, amikor egybekeltünk éppen egy harcoló alakulathoz vezényelték és az már önmagában szenzáció számba ment, hogy négy napra hazaengedték. Mint oly sokan mások, mi is a szülőktől kaptuk a lakhatás lehetőségét.
A kikínlódott érettségi után a hotel-szakmát tanultam ki és szerencsémre egy főfejes előtt kellett vizsgáznom. Észrevettem, hogy be akarnak ugratni egy csalóka kérdéssel, de nem hagytam magam. Ez a főnöknek nagyon tetszett és másnap már felvett a Dan Panorámába. Nagy dolog volt ez akkor, irigyeltek is sokan, hogy mindjárt a csúcson kezdtem! Szépen lassan, évről évre másztam feljebb a szamárlétrán, de aztán tíz év után váltottam. Egyetemre mentem angolt és művészettörténetet tanulni. Minden olyan kerek és gömbölyű volt körülöttem, amikor váratlanul beütött a krach. 1987 novemberében Ádám meghalt. Ott maradtam a semmire, semmi nélkül. Mentem a témavezetőmhöz, hogy adjon halasztást, ilyen állapotban nem tudok megfelelni a követelményeknek, képtelen vagyok tanulni, de elutasított. Akkoriban a tanárok minden hetedik évben mehettek Amerikába, és éppen rajta volt a sor. Meg kellett értenem. A hetvenes években Amerika itt volt Izraelben, minden prosperált, izzott, mozgott, a munka kereste az embert és nem fordítva. Aranykor volt, legalábbis az én szemszögemből. A prosperitás periódusában éltünk. Mienk volt az ország, a szó legszorosabb értelmében magunknak építettük a jövőt. Oda mentél, ahová akartál és nem kellett mindenféle folyamodványokat körmölnöd. Mondom, itt volt Amerika és nem a tengeren túlon. Ja, és persze fiatalok voltunk telis tele tervekkel, vágyakkal, reményekkel. És akkor egyik napról a másikra minden összeomlott bennem és körülöttem.
Mi történt Ádámmal? Rosszul lett. A mentők percek alatt megérkeztek, de már nem tudtak segíteni. Közölték, hogy bevégeztetett. Évekig nem tudtam napirendre térni a férjem elvesztése fölött. Átmentem egy másik tanulócsoportba, ahol nagyon keményen munkára fogtak és valamelyest elterelték a figyelmem a történtekről. A mester-vizsgám 90-re sikerült. Ezzel el is dőlt a sorsom. És milyen az élet? A doktori dolgozatomat annál a tanárnőnél csináltam, aki annak idején cserben hagyott. Az ifjúsági irodalomról írtam, természetesen angolul. Különös pikantériája a munkámnak, hogy a Twist Olivérben találtam olyan zsidó szálakat, amelyekről előttem még soha senki egyetlen sort sem vetett papírra. A Dickens regényben van egy szereplő, aki a tipikus zsidó jegyeket hordozza magán, akit egyébként vámpírként ír le. Opponenseim igen lelkesen fogadták megállapításaimat. Természetesen az egyetemi éveim alatt mindvégig dolgoztam, mert ugyan a tudomány mindenek előtt, de enni, inni, élni és lakni kell. Könyvesboltban, utazási irodákban, egészségügyben, sok helyütt megfordultam. Sajnos a papírjaim rendre elkallódtak a rengeteg költözés során, ami aztán a nyugdíjamon meg is látszik, de az ilyesféle dolgokhoz soha nem volt érzékem. Mindig annyiból éltem, amennyiből futotta.
Amikor egyedül maradtam, hagyatkozhattam-e valakire? Volt kire támaszkodnom?
A chilei barátokon túl Ádám katonatársai sietettek segítségemre. Meg a fölöttünk lakó szomszédasszony. Mindent ők intéztek. Én totálisan le voltam bénulva. Nekik köszönhetem, hogy már harmadnap megjelent valaki hivatalosság a seregtől, hogy van-e pénzem, van-e mit ennem és hogy mit tudnak segíteni. A temetést is az alakulata intézte. Az az egész időszak egy ködbe borult. Sokáig nem tértem magamhoz.
Egyébként a mai napig törődnek velem. Ha bajban vagyok, elég csak telefonálnom. Gondomat viselik. Csak, hogy értse: a pszichológusom költségeit is fedezték. Nehezen másztam ki a gödörből, de segítettek talpra állnom azzal, hogy tudatosították, nem vagyok egyedül. Nem, nem mentem férjhez újra, gyerekem sincs, talán ez a doktori… Évekig csiszolgattam, babusgattam. De mit is akartam mondani…? Igen! Minden jorcájt előtt telefonálnak és megkérdezik, hogy küldhetik-e a tíz férfit meg a kántort. Gondolta volna, hogy minden családot számon tartanak, akinek katona halottja van? Kérni sem kellett soha. Jöttek és jönnek ma is a helyes kis katonalányok, meg a stramm fiúk, kérdezik, hogy segíthetnek-e valamiben, szóval nem hagynak magamra. Ezek a találkozások többet érnek bármiféle anyagi vagy tárgyi támogatás. Érzed, nem vagy egyedül. Törődnek veled. Ahogy az ember halad a korral, egyre nagyobb szükségét látja az ilyesféle figyelemnek. Igen, tudom, a yom ha zikaronkor, az emlékezés napján délelőtt megszólal a sziréna és egész Izrael a halott katonákra gondol. Az én Ádámomra is.
És az is nagyon jó, hogy nem vagyok egyedül a jorcájt napján a temetőben sem. Hálás vagyok érte a sorsnak. Lám most is, percre pontosan itt a tíz katona, meg a kántor, természetesen mindenki egyenruhában. Rövid a szertartás, éppen csak annyi, hogy el ne felejtsem, mit is jelent Izraelben élni.
Meg persze meghalni – teszem hozzá magamban, s bár nem mondja, de látom a szemén, hogy valami hasonló gondolatok járhatnak az ő fejében is.
Izraelben élni és meghalni.
Kiemelt kép: forrás: internet
[…] Szerző: Sáfrán István Szerencsés nap a mai. Már ha lehet mondani egy jorcájtra, hogy szerencsés nap, de tekintettel a télidőre igazán nem lehet panaszunk. Sem nem esik, sem nem fúj, sőt kifejezetten tavaszinak mondanám. Bővebben » […]