Veszélyes ünnep

1

szerző: Zvi David Kochav

Személyre szóló meghívás alapján a polgári év utolsó hetében résztvettem a jeruzsálemi Menáhem Begin Központban a névadóról elnevezett díj ünnepélyes kiosztásán. A látnivalókra és harapni valókra egyaránt éhes közönség jóval a hivatalos kezdés előtt érkezett, hogy erőt gyűjtsön a kivételes élmény befogadásához. Mivel a rendezők szerint egy ilyen programon nem lehet takarékoskodni, az asztalok számtalan finomságtól roskadoztak. Hanuka napjaiban voltunk, így természetes, hogy a konyhaművészet egyik remeke, a fánk is ott tornyosult a tálcákon, több réteg magasságban.

A népes vendégseregben eleinte jómagam is csipegettem innen-onnan. Fordultam jobbra, fordultam balra, hogy mindent szemügyre vegyek, és nehogy bármi különlegességet elmulasszak, netán az élelmesebbek elegyék előlem. Úgy vettem észre, hogy a telhetetlen gyomrú közönség más ennivalók után érdeklődött, a fánk nem fogyott.

Ekkor már teljes bizonyosággal éreztem, hogy eljött az én órám. Az önfeláldozás órája. Tudjuk, hogy ez minden kultúrában hősies erénynek számít. A népi bölcsesség is azt tanítja, hogy “inkább a has fakadjon, mint az étel maradjon.”

Pillanatok alatt felmértem a helyzetet: jelentős mennyiségű fánk elfogyasztása vár rám, mert az a szégyen, hogy az ünnepi fánk megmaradjon, vagy méltatlan helyre kerüljön, nem árgyékolhatja be a makkabeusi csodát. Remélve, hogy mások is követik példámat, óvatosan, kellő tisztelettel magamhoz emeltem és tüntetőleg bekebeleztem az első darabot. Ez volt a primőr, az ősbemutató. A “minden kezdet nehéz” veretes igazsága itt érvényét vesztette, különben sem a szürkének nevezett hétköznapokban voltunk. Az egykori események emlékére gyors egymásutánban 4-5 fánkot tömtem magamba. Közben felfedeztem, hogy azok csak kívülről egyformák, de belül mindegyik más színt és ízt rejteget.

Szerencsejátékba kezdtem: milyen lesz a következő? Az első krémtöltésű volt. Ez az egyik kedvencem színem, ezért ebből legalább kettőt kellett venni. A következő – kellemes meglepetésként – csokoládé bélésű volt, ami a tegnapi, mai és holnapi gyerekek megunhatatlan csemegéje. Nosztalgikus érzésekkel újabb két fánk erejéig visszatértem távoli gyerekkoromba.

Közben a hanukai lelkesedés is magával ragadott, így foytatnom kellett a lekvárossal, ami szintén fenséges íz. Mivel manapság senki sem bajlódik otthon fánksütéssel, a kínálkozó alkalmat meg kell ragadni. Kész helyzet és kész fánk előtt állva ragadtam meg a következőt. Ekkortól már nem is számoltam, hogy ez hányadik volt. Nem számtanórán vagyunk, hogy összeadási műveletekkel foglalkozzunk. Ez most egy komoly történelmi hátterű ünnep, és a zord időjárásban kalóriára van szükségük. Hogy honnan vegyünk kalóriákat, azt könnyű kitalálni, mert a fánk a megtestesült kalória.

A decemberi hidegben melegen öltöztem, de laza pulóverem jótékonyan takarta el növekvő pocakomat. Böjtölhetek még eleget az életben – nyugtattam meg magamat. Ezt az ünnepet nem azért találták ki, hogy ilyenkor koplaljunk. És ha már a magyar nyelvterületről jöttem, a magyar virtus is azt kívánja, hogy megmutassam, mire képes egy modern makkabeus. Abból a hasonlíthatatlan fajtából, amelyhez én is tartozom.

A fánk egyik közismert tulajdonsága, hogy meghozza az étvágyat, eteti magát. Fánk jelenlétében legjobb másra sem gondolni, mint az ókori csodára. És akkor megtörténik az a csoda, hogy Hanuka hetében minden nap annyit ehetünk belőle, amennyi belénk fér, és mégsem hízlal. Gyarapodni, megerősödni csak lélekben fogunk.

Vannak, akik félnek a fánkevéstől.

Mi azt mondjuk: vigyázni csak a kishitűeknek kell.

1 komment

  1. […] szerző: Zvi David Kochav Személyre szóló meghívás alapján a polgári év utolsó hetében résztvettem a jeruzsálemi Menáhem Begin Központban a névadóról elnevezett díj ünnepélyes kiosztásán. A látnivalókra és harapni valókra egyaránt éhes közönség jóval a hivatalos kezdés előtt érkezett, hogy erőt gyűjtsön a kivételes élmény befogadásához. Bővebben » […]

Hozzászólás