Kohn bácsi és az ajándék lónak a foga

0
Donations box

szerző: Sáfrán István

Mostanában nem tudom kifogni a jobb napjait az öregnek. A bioritmusa – ha egyáltalán van még ilyenje ebben a korban az embernek és ha egyáltalán van ilyen, vagy ez is csak afféle áltudományos hókusz-pókusz, mint az aura meg az energiaátadás -, szóval ha van ilyen, akkor mostanában nagyon a gödör alján parkolhat ez a mutatója.

Most is!

Még csak éppen hogy a kerti kapu kilincsére teszem a kezem, s már hallom is a dohogását.

– Még ilyet!

Ugye megmondtam. Mi történhetett már megint, ami kihúzta öreg barátomat a cipőjéből. Mit “még ilyet”?! Minden esetre tölti a teát, és ez jó jel, de közben nincs lakat a száján. Utóbb derül ki, picit messziről indítja a történetet, de tulajdonképpen így kerek és egész a sztori.

Utólagos engedelmével kicsit megkurtítom. Szóval annak idején, amikor az ő korosztálya alijázott (gondolom magamban ez valamikor a világ teremtésével egy időben történhetett, de nem engedem meg magamnak, hogy sületlen vicceimmel kihozzam a sodrából), itt az északi végeken a semmi volt a semmi mellett. Egy árva rozsdás százas szögnek is becsülete volt, mert sohasem lehetett tudni, valamire még jó lehet egyszer. Ha éppen használati értéke nem is, de csereértéke mindenképpen volt. Ezért is, hogy ha az ember bekukucskál egy idősebb lakótársa makszánjába, olyan, mintha egy műszaki múzeumban tenne kirándulást. Ez a korosztály megtanulta becsülni azt, hogy van. Akkortól számítják egyébként a mostani nagy öregek annak a szokásnak az elterjedését, hogy ha valakinek valamiből fölöslege van, odaadja annak, aki éppen rászorulna. Sokaknak lett így második nadrágja, harmadik inge, még egy vedre, tányérja, edénye, csupra – szóval sorolhatnám. Ez a szokás szerencsére máig él és virágzik, tanúsíthatom magam is, akinek háztartása valójában a szomszédok és ismeretlen ismerők adományaira épült. Aztán persze ahogy telt múlt az idő, s hogy sikerült mást, jobbat, újabbat beszerezni, mi magunk is továbbadtuk a még használható eszközöket.

Kohn bácsi és baráti kompániája általában úgy negyedévente racionalizálják a háztartásukat. Hogyan és hogyan nem, de mindig összejön egy jókora csomagtartónyi ruhanemű, lábas, nem ritkán még bőven használható műszaki cikk. Ilyenkor aztán irány a Merkaz Klita, ahol a kerítés mögött egy kisebbfajta konténerbe pakolják a cuccokat. Mint ahogyan mások is többnyire: nem ömlesztik a ruhákat, hanem szépen rendben rakják le, mint azt otthon szokták. Miért is tennének másként, hiszen amit ide hoznak, a feltételezett rászorulóknak, az új gazdához transzportálás előtt ki lett mosva, vasalva, ha kellett varrva és stoppolva.

Karácsony előtt, mint minden évben az ideinek előtt is, különös gonddal válogatták össze az adományokat. Az év közinél talán kevesebb volt a viseltes holmi és több az alig használt. Kipakoltak, mint mindig, aztán mentek a dolgukra. Soha nem várták meg a befogadó központ lakóit. Talán csak nem szerettek volna találkozni rászorulókkal? De az is meglehet, hogy nem akarták besöpörni a valószínű toda rabak zuhatagát, a köszönöm-áradatot.

Történt azonban egy apró malőr. Kohn bácsi az egyik ajándékokkal teli fekete zsákot az előszobában felejtette. Ha nem is azonnal, de még a hanuka-karácsony napja előtt, tehát bőven idejében odafuvarozta a befogadóba.

– Aznap délelőtt borzasztóan esett az eső, Baruch Hasem -, nyomatékosítja a helyzet az öreg, a dolgok állásának máskülönben fölöttébb örvendetes voltát -, jó negyed óráig ki sem tudtam szállni a kocsiból, mert menten bőrig áztam volna. Aztán ahogy alábbhagyott, amikor már csak szemerkélt, kaptam a pakkot és a konténerhez ügettem. Szíven ütött a látvány. Az a temérdek ruha, cipő, meg a fene tudja még mi minden, amit mi a barátaimmal meg valószínűleg még sok-sok más idegen odahordott, ott hevert a földön agyonázva, sárba taposva. A portás, aki beengedett, kérdő tekintetemre megvonta a vállát, s valami olyasmit motyogott, hogy ő még eleinte szólt, hogy vigyázzanak a dolgokra, mert ami egyiknek nem jó az a másiknak még akár kincs is lehet, de nem igen hallgatnak rá, meg hát nem is az ő dolga a népnevelés.

Hát nem feltétlenül – teszem le magam is a voksot a kapus véleménye mellett -, de ha nem, akkor kié? Fejtse ki, noszogatom az öreget, mit és hogyan gondol. Nem kell kéretni. Statisztikát idéz, szabadkozik is jóelőre, hogy biztosan van benne számszaki hiba, de az iránya, a tendenciája bizonyosan két lábon áll.

– Nyolcvan valahány országból jöttek olé hadasok 2016-ban is Izraelbe. Fantasztikusan széles és színes paletta. És ez a gyönyörű sokszínűség adja a mi országunk utolérhetetlenül változatos összképét. Nyolcvan valahány féle kultúra… Önmagában is fantasztikus, de, és ugyanennyi kulturálatlanság is. És amikor tudomásul vesszük, hogy nem vagyunk egyformák, és amikor büszkén vállaljuk a mások elfogadását, lenni kell bennünk tartásnak is, hogy egyfajta közös minimumot azért mindenkitől elvárunk.

Hát ez az! Mert mi az a közös minimum és ki segítse megismerni, megértetni és elfogadtatni ezeket a viselkedési normákat azokkal az újonnan érkezőkkel, akiknek ez még hogy úgy mondjam, nincs a vérében. Hogy ne csak azt a műanyag lapocskát becsülje, amely állampolgárságát igazolja, hanem azt a másik nyolc és fél millió embert, akinek munkája van amögött, hogy itt lehet, hogy van hova jönnie és hogy viszont kötelessége megbecsülni, védeni és gyarapítani, amit mostantól hazájának mondhat.

Kohn bácsinak erre is van receptje. Azt mondja rengeteg olénak első és meghatározó találkozása a zsidó kultúrával az ulpán. Ha a tanítónénik és tanárbácsik figyelme nem korlátozódik csak a nyelvtanításra és a zsidó hagyományok megismertetésére, amely valljuk meg, már önmagában is hatalmas feladat, hanem törekszenek egyfajta viselkedési módot is megmutatni, már sokkal előrébb tartana maga az ország is. Előbb-utóbb mindenki megtanulja, jól-rosszul elsajátítja, hogy mit vár és mit remél tőle új hazája közössége, de mennyi időt és bosszúságot meg lehetne takarítani, ha ezek az úgymond leckék már az ulpánban elkezdődhetnének. Akár azzal is lehetne nyitni, hogy ne dobd el a csikket, a papírt, a szememet, ahol éppen állsz, hanem fáradj tovább még pár lépést, egészen az általában majdcsak egymásba érő szemetes piklikig. A viselkedést nem megkövetelni kell, hanem rászoktatni, aztán elvárni. Hogy a konkrét példánál maradjak, a sárba taposott ajándék ruháknál….

Ismered a mondást: ajándék lónak ne nézd a fogát. De! Nézd! És tiszteld azt ismeretlen másikat, azt a valakit, aki segíteni akart rajtad. Rajtad vagy másokon, oly mindegy. Egyébként pedig nézed vagy se, az rólad állít ki bizonyítványt, ahogyan az ajándék lovat fogadod.

Igen, azt hiszem az öregnek történetesen megint igaza van. A ló foga sokadrangu kérdés ebben a történetben.

kép: illusztráció forrás: internet

Hozzászólás