Kultúra

Gondolatok a Zsidó Vallásról és Zsidó Államról

Szerző: S. Zoltán

” Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben: Nemes, de terhes, önlábunkon állni.”
Madách: Az ember tragédiája

 

Ajánlom ezeket a gondolatokat a jámborok, a hívők, a buzgók, a hagyománytisztelők – egyszóval azok figyelmébe, akik megnyugvást találtak hitükben. De ajánlom ugyanakkor az istentől elrugaszkodottak, az eretnekek, a kételkedők, az istentagadók, a független gondolkodók – egyszóval azok figyelmébe is, akik úgy választottak, hogy ” önlábukon ” akarnak állni. Nincs szándékomban hittérítővé válni ezekkel a gondolatokkal. Nem bírná a lelkiismeretem, hacsak egyetlenegy halandó is akár közeledne, akár távolodna egy arasznyit is a zsidó vallástól.

Távol álljon tőlem a gondolat!

De úgy vélem, hogy semmi rossz nem eredhet abból, ha elgondolkozunk egy kicsit, felemelkedve a mindennap színvonaláról arról, hogy mi is az igazi jelentősége a zsidó vallásnak a zsidó államban? Szeretném megosztani ezeknek a soroknak olvasóival a gondolataimat, azokról a dolgokról és tüneményekről, melyek elvonultak a szemeim előtt és nemcsak néztem, hanem láttam is azokat…

Gondolatok, melyeket lehet elfogadni, lehet visszautasítani, de remélem nem lehet közömbösnek maradni irántuk. Ahhoz, hogy egy gondolat megragadja az olvasó figyelmét, kell hogy erősen “faragatlanul” legyen megfogalmazva, úgy annyira, hogy az olvasó meghökkenjen tőle első pillanatra, de ne annyira, hogy meghátráljon előle. Ha rágondolok, még azt sem nagyon szeretném, ha egyik-másik szólásomért, ami túlságosan eretnekül hangzana némelyek fülébe, antiszemitának bélyegeznének meg. Nagyon rosszul érintene az a helyzet, ami arra kényszerítene, hogy személyes adatokkal kellene bizonyítanom azt, hogy mennyire megszolgáltam, mennyire megfizettem azért, hogy zsidó lehettem Magyarországon és itt is Izráelben.

Valahogy nem passzol az életrajzomhoz az antiszemita jelző…

Mindezt nem azért fejtegettem ki, hogy megpuhítsam a talajt arra a kijelentésemre, miszerint mindaz ami itt, lzráelben történik a zsidó vallás nevében, az a fulladozásig fojtogat engem! Egy olyan elvont fogalom, mint a vallás, itt, ebben a realitásban ránehezedik mindennapi életmódunkra, mint egy zsák só és nyomja a mellünket, nyomja az agyunkat 25 órát egy nap‚ mert túlórázik is. Ezzel ébredünk és ezzel alszunk el. Mintha az egész világon nem lenne más, fontosabb teendő, mint azon morfondírozni, hogy mit mond erről és erről a halacha. Vagy reggeltől estig hallani a rádióban, vagy látni a tévében 30 főre rugó parlamenti képviselőt, akik minden törvényhozó eszközt megmozgatnak, hogy lzráel világi többségét lerántsák arra a primitív színvonalra, amiről tévesen úgy hiszik, hogy benne az istenség, a zsidó istenség tükröződik vissza.

És igy történik az, hogy minden reggel, hitetlen szemekkel meredek az asztalomon helyet foglaló mézesüvegre és kérdem magamtól, hogy milyen furfanggal hatolt be a rabbinátus az ártatlan méhek életébe és egy kötelező kóser pecséttel a címkén, az egész lakosság zsebébe? És éppen ezen a tökéletesen nevetséges példán okulva felteszem a kérdést, hogy hová fajult az emberi méltóság, hogy ilyen badarságot eltűr és nem háborodik fel miatta? Érdekes lenne megszámolni egy izraeli újságban, hogy hányszor szerepel a szó – zsidó. Vagy hány cikk naponta, foglalkozik zsidó témákkal? Érdekes lenne összehasonlítani az adatokat egy francia, vagy akár egy erősen katolikus ország, mint Olaszország napilapjaiban található adataival. Nincs még egy olyan ország az egész világon, ahol a vallás, a vallásos kérdés annyira jelen lenne a köznapi élet minden megnyilvánulásában, mint Izraelben!

Ki foglalkozik az egész világon a “shmita” kérdésével, amikor a talaj termékenységét már évszázadok óta megoldották a műtrágya feltalálásával! Hol van még példa arra az egész világon, hogy az iskolai kötelező tantárgyakat csaknem kizárólag a Szentírásra alapozzák és elhanyagolják majdnem teljesen, azokat a tantárgyakat, melyek a modern gazdasági élethez nélkülözhetetlenek. Na jó, hát ezért vagyunk mi zsidók és nem franciák vagy angolok vagy másféle gójim…

Mi vagyunk a kiválasztott nép!

Nekem mindig bajom volt ezzel az öntelt kijelentéssel, megállapítással. Sose fogadtam el. Mert, ha úgy értelmezzük, hogy a kiválasztottság valami felsőbbrendűséget rejt magában, akkor nem tudok napirendre térni afelett, hogy egy Beethoven, egy Leonado da Vinci, egy Anatole France, egy Babits Mihály nem tartozik a kiválasztottak közé, de a Ráv Ovádia, Benizri vagy a Lubávics rabbi nemcsak hogy odatartoznak, hanem megtestesítik az egész kiválasztottság lényegét. Ha pedig úgy értelmezzük hogy a kiválasztottság nem felsőbbrendűséget jelent, hanem kiválasztottságot jóra és rosszra, kötelességekre és viszontagságra, alázatos engedelmességre, és megbékülésre mindennel szemben, amit az égi hatalom kimér ránk, akkor ez nem más mint egy szerződés a szó legkalmárabb értelmében.

Nem hiába születtek a vallások jó néhány ezer és ezer évekkel ezelőtt. Primitív félelmek a természet jelenségeitől ösztönözték a tömegeket arra, hogy szerződést kössenek egy természetfeletti lénnyel, akit Istennek neveztek ki. Vállalkozó szellemű aktivistákban nem volt hiány. Hamis és igaznak tűnő próféták voltak akkor is, vannak ma is. Kifaragták a kőtáblákat, megformálták az aranyborjut, a füstoszlopot, felgyújtották a csipkebokrot, megrendezték a tíz csapást Egyiptomban és egyéb, más csodákat műveltek a nép ámítására, hogy az isten hatalmáról bizonyságot tegyenek. Így történt, hogy a zsidó törzsek szerződést kötöttek egy saját, különbejáratú Istenséggel, aki kizárólag arra szentelte a figyelmét, hogy erről a maroknyi népről gondoskodjon. Más népekről az istenség szóvivői gyakran ellentmondó értelemben nyilatkoztak.

Voltak akik keblükre ölelték őket, mások megint hetente kétszer kardélre hánytak mindenkit, aki nem volt körülmetélve. És cserébe mit kellett adni ezért a kiválasztottságért ? Csupán betartani az Istenség törvényeit, parancsolatait. Ez egészen egyszerű, ha betartották jutalmat kaptak, ha megszegték, büntetésben volt részük. És törvényekben, parancsolatokban nem volt hiány. Minden elő volt írva, minden meg volt szabva. És főleg, senki ne merészkedjen foglalkozni azzal, hogy miért lesz megjutalmazva az akinek nem jár és megbüntetve az, aki ártatlan. Ez az Istenség kiszámíthatatlan útjainak tudható be. Mi, gyarló halandók nem tudjuk soha megérteni, hogy miért van valami így és nem másként. Eleve, minden a legnagyobb rendjén van és volt is a pogrommok idején, az auschwitzi gázkamrákban, vagy akárcsak itt, amikor egy ártatlan csecsemő sírjánál állunk és jámborul mormoljuk a Kadist vagy azt, hogy El maié rachamim.

Meghajtani a fejünk és vigasztalódni az Isten akaratában‚ mert csak ő tudja, hogy miért tesz próbára bennünket. Három, sőt négyezer év is eltelt azóta mióta áruba bocsájtották ezt a minden racionális alapot nélkülöző népmesét és ahelyett, hogy megértően, de kicsit mosolyogva viseltetnének iránta, mint mondjuk a magyarok a csodaszarvas regéjéhez, halálos komolyan tartózkodnak attól, hogy felkattintsanak egy villanykapcsolót szombaton, vagy hogy lenyeljenek még egy morzsa kenyeret is Peszach idején. Úgy tűnik, hogy az emberi természet, a fejlődés ellenére nagyon keveset változott, ha egyáltalán. Megmagyarázhatatlan tünemény, de tény, hogy elterjedve létezik.

Nemcsak nálunk dühöng az esztelenség. Az emberiség zöme nem tud lemondani arról a félelemtől kiváltott szükségletről, hogy teremtsen magának egy Istent, legyen az Jézus Krisztus, Mohammed, Buddha, vagy a sokféle variáns erre a témára szabva. Aztán forognak ezek, az istenséggel felruházott bálványok körül, imádkoznak hozzájuk, kérvényeket adnak be, hogy segítse őket és el is várják, hogy intézkedés legyen az ügyükben. Böjtölnek, sanyargassák magukat, hogy elnyerjék tetszésüket. Az egyiket meglocsolják születésekor szentelt vízzel, a másikat meg befogadják Ábrahám frigyébe azzal, hogy körülmetélik. És mindkettőnek biztosítva van ezáltal az üdvösség a földön, vagy legkésőbb a Paradicsomban…Hé, emberek , ébredjetek…ez nem lehet igazi. De sajnos igen, nagyon is igaz. A koromsötétség uralkodik a földön a vallások nevében. A gyűlölet uralkodik a földön, szintén a vallások nevében. Ezeknek a vallásoknak a nevében játszódtak le az Ószövetség számtalan, véres összecsapásai, az első keresztények legyilkolása Rómában, a keresztes hadjáratok, az inkvizíció, a középkor vallásháborúi, a török hódítások, a zsidó nép évezredekre visszanyúló üldöztetése és szisztematikus mészárlása és még a mai véres összetűzések katolikusok és protestánsok között, Írországban is. Minden rossznak gyökere a vallás, ami nemcsak a népek ópiuma, hanem egyúttal primitiv ösztöneinek támaszpontja is.

Nem a tündérmesékkel van a baj! Abból még nem lenne semmi baj, hogy a zsidók istene megcsinálta a trükköt a csipkebokorral és szabad idejében szétválasztotta a tenger vizét, hogy Izrael népe száraz lábbal keljen át rajta…Még csak az sem okoz semmi kárt senkinek, hogy Jézus meggyógyította a leprásokat és két halból megetetett néhány ezer hivőt, vagy hogy Mohammed egyenesen az égbe lovagolt Burák nevű lován. A baj ott van, hogy a csipkebokrosok ragaszkodnak minden röghöz, ami az Ígéret Földjéhez tartozik és készek feláldozni mindent ezért, és Burák lovasának utódai Szent Háborút hirdetnek ki ellenük. És ahol fanatikus hitet, meggyőződésből eredő mély gyűlöletet kell semlegesíteni és elhárítani az útból, ott nagyon kevés az esély a békés, racionális megegyezésre. Húszezer fiatal fiú már fizetett az életével, amióta Izrael létre jött, és ki tudja mennyi további fog meghalni az u.n. Szentek Szentjének védelméért mindkét oldalon!
Mindezek után joggal merül fel a kérdés, hogy mit keres itt egy ilyen Istentől elrugaszkodott hitetlen gyaur, ebben a zsidó országban, ahol még a mézet, a shampont, a szappant is kóserolják és nem főzik meg a gödölyét az anyja tejében. Nem azért, mert nem jó ez így, hanem azért, mert az Istenség annak idején így határozott. Föltételezni, hogy az Istenség, ha létezik is, ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozik, felér a naivság legfelsőbb fokával. Egész életemben óvakodtam az álszentektől, a képmutatóktól. Soha nem értettem, de legalább elfogadtam, hogy vannak “megszállt” emberek, akik valóban hisznek a Tóra minden szavában és be is tartják azt betűről betűre. Ők legalább őszinték. De mindig megvetettem azokat, akik “langyos lábvizet” vesznek az egészből. A szombatot, ami a vallás legsarkalatosabb oszlopa, azt nem tartják be. Ott flangálnak a strandon, vagy szítják a tüzet a nyárs készítéséhez és vidáman szippantanak a cigarettájukból. De csodálatra méltó, hogy milyen áhítatosan és vakbuzgóan kiböjtölik a Jom Kippur tartamát, szentül meggyőződve arról, hogy ezzel a gesztussal megváltották a belépőjegyet az Éden kertjébe. Aztán , kissé szinpadiasan, nedves szemekkel felhozzák az ultimativ érvet: mert ezt láttam az apám házában is. Ezzel az érvvel nem lehet és talán nem is szabadna vitatkozni. De mégis megjegyzendő, hogy a csökönyös ragaszkodás a múlt tévedéseihez nem okvetlenül tartozik a legfelsőbb emberi erények közé. Lehet az elhunyt szülőkről szeretettel és kegyelettel beszélni és egyúttal elitélni hibáikat, téves felfogásaikat előítéleteiket a haladás nevében.

A haladás nevében !!! Micsoda nagy szavak! Mi rejlik mögöttük? Mi célja a haladásnak? Az, hogy az emberiség, fajra, vallásra és nemzetiségre nem tekintve, szebbé, emberibbé tegye a világot. Hogy egy kicsit igazságosabban ossza el a javakat, hogy ne pusztuljanak el évente milliók éhség miatt, hogy egyesült erővel leküzdje a betegségeket, a járványokat, “hogy szebb legyen a Föld“. Küzdeni egy egyetemes emberi közösségért, amiben nincsenek kiválasztott, vagy nem kiválasztott népek és egymásra kancsalul néző, féltékeny tévhitek. Naiv álmodozás, utópia, mondják rögtön nemcsak a cinikusok, hanem az úgynevezett realisták is. Tisztában vagyok vele. De mint irányt, mint az egyetlen méltó irányt, ami egy érdembeli cél felé vezethetne, csak ezzel a törekvéssel lehet elgondolni és semmi esetre sem a sekélyes, reakciós elsáncolódással a múlt hibái és bűnei mögött. Az ilyenfajta latolgatások és eszmélkedések során a kérdés, hogy tejben, vagy zsírban főzik-e a gődölyét valahogy eltörpül.

Szenteljünk most néhány sort az Örökkévaló igazi képmásának, úgy ahogy az megszületett egy ősrégi törzs vezérének, Mózesnek termékeny agyában. Ha a Mindenható Isten létezik, ha egyáltalán létezik, akkor legfőbb ideje, hogy népbíróság elé állítsuk őt szemfényvesztés, csalás, hitszegés és árulás vádjai alapján. Emlékezzünk csak a csábító jelenség szavaira, mikor kijelentette ünnepélyesen, hogy ha parancsolatait és törvényeit megtartjuk , hosszúéletűek leszünk ezen a földön. De ha parancsolatait megszegjük megbűntet bennünket sokadíziglen és a legszörnyűbb átkokat és nyavalyákat zúdítja ránk. Hát mi ez, ha nem zsarolás, a szó legszűkebb értelmében? A vád az, hogy amikor buzgó hivőket akart toborozni magának, akkor volt ideje, kedve és hatalma‚ vizet fakasztani a sziklából és mannát hullajtani az égből. Ebben az időben virágzott a csodatevések látványos megnyilvánulása. Ekkor sújtotta az Isten a nagy egyiptomi Fáraót a tíz csapással, ekkor keltek át Izrael fiai száraz lábbal a Vörös tengeren, állította meg az Isten a Nap járását, hogy Izrael népe győztesen kerüljön ki a csatából. Trükköket és pirotechnikát alkalmazott angróban, jámbor, tudatlan emberekkel szemben, szédített és vesztegetett, hogy meggyőzze őket arról, hogy szereztek maguknak egy olyan Istenséget melynek hatalma végtelen és meg fogja óvni őket minden viszontagságtól, a természet minden csapásától és minden ellenségtől. Manapság erőszakos piacszervezésnek hívnánk ezt a jelenséget, akkoriban Szent Szövetség megkötéseként könyvelték el. Így született meg a Szövetség az Istenség és “kiválasztott” népe, a zsidó nép között.

Visszatekintve az évszázadokra sőt évezredekre, úgy tűnik, hogy az Istenség kiélte magát egyszer s mindenkorra a csodatevés terén a toborzás idején. Mert, azóta megszűntek a csodák és a káprázatok és a kiválasztott nép sorsa kegyetlen hányattatás, üldöztetés, megalázás, szenvedések sora lett, amíg végülis csaknem teljes népírtássá fajult. 3000 év folyamán nem részesült ez a nép semmiféle égi üdvösségben, nem élt egy percig bőségben vagy nyugalomban. Mint gyógykenőcsöt a fájó sebre úgy találták ki a bölcsek a Messiás fogalmát, aki mindig csak jön és jön … de soha nem érkezik meg.

Éppenséggel a mi nemzedékünknek adatott meg, hogy a próbára tett Isten bebizonyítsa, azt amivel hívei minden nap többször magasztalják, az irgalmasságát, végtelen kegyét és leges leginkább a mindenhatóságát. Éppenséggel itt és ekkor tanúsította a legnagyobb közömbösséget a legnagyobb tehetetlenséget. Mert éppen ott, Auschwitzban sztrájkolt és nem nyúlt a bűvészpálcájához, hogy a legkisebb jelet is adná arról, hogy ő irgalommal teljes. Ott, éppen ott, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá hallgatott. Amikor apáink, anyáink, testvéreink kis gyerekeikkel a karjukon a gázkamrákból kiáltottak felé, ott egyszerűen süket volt, nem hallott semmit. Vagy nem volt ideje, vagy nem volt hatalma annak, akit olyan gyatra módon a Mindenható névvel ruháztunk fel. És mi van ennél égbekiáltóbb, mint az a jelenség, hogy most, mindezek után silány, rosszminőségű, önnön kinevezett képviselői, fekete egyenruhákban követelik az ő uralmát, az ő országának a megalapítását. Nem, köszönöm, nekem elég volt belőle, vagy akár belőle is, ha úgy akarják. Elég a maszlagból, a lélek megmételyezéséből. Ha valaki, még azok után, ami a Vészkorszakban történt, még tud hinni az Istenben az együgyű, hogy nehogy keményebb szavakkal illessem. Bele kell törődni abba, hogy nincs és soha nem is volt nekünk Gondviselőnk, különbejáratú, zsidó felekezetű I-tenünk. Hagyjunk fel az efajta önámítással. A szövetség, amit őseink kötöttek egy felsőbbrendű tulajdonságokkal felruházott, mesterségesen fabrikált, természetfeletti lénnyel, meg lett szegve, sárba lett tiporva a történelem minden szakaszán és a halálos döfést ott kapta Auschwitz gázkamráiban. A szövetség, a szerződés, attól kezdve null and void, nem létezik többé.

De hát akkor, mégis csak meg kell válaszolni azt a látszólag ellentmondásos tényt, hogy egy ilyen alak, mint e sorok írója, aki ilyen álláspontokra süllyedt (vagy emelkedett talán ?), hogy találja meg helyét ebben az országban? Ebben az országban, ahol az uralkodó közhit szerint minden a zsidó valláson alapszik. Ahol 80 % -a lakósságnak betartja, többé-kevésbé azokat a hagyományos előírásokat, ami a zsidó vallás alapvető lényegét képezik. Csupán egy egészen elhanyagolható kissebség tagadja meg ezeket a minden reális tényt nélkülöző gyerekmeséket. Másszóval mit keresek én itt Izráelben ? Nem egyszerűbb lenne felkelni és itthagyni csapot-papot, ahelyett, hogy kiálljak szélmalmok ellen küzdeni és kihívjam magam ellen a buzgó hívek haragját az ilyen istenkáromló beszédért? Hiszen, sokkal mérsékeltebb szavakért máglyára vittek már sok sok eretneket és még manapság is megköveznének a buzgó hitfelek, ha nem tartanának a hatóságok büntetéseitől. Ha még csak itt születtem volna, beleszülettem volna egy adott helyzetbe, amit nehéz megáltoztatni! Hiszen tudtam eleve, hogy egy olyan országba jövök, ahol a közös nevező nem más, mint zsidó mivoltunk. Akkor milyen jogon panaszkodok és miért lázadozom a beállt következmények ellen ? Vagy éppenséggel, kezdjük a kezdet kezdetén, miért jöttem én ide és nem máshová?

Kétségtelen, tagadhatatlan , hogy mindannyian, mint emberek, beleszülettünk valamiféle adottságba. Mint ahogy a néger négernek született, a japán japánnak, a zsidó zsidónak. Nem hiszem, hogy egy japánnak büszkének kell lenni arra, hogy japánnak született, mint ahogy egy négernek nem kell szégyenlenie, hogy mínt néger jött a világra. Éppen úgy, ahogy egy zsidónak sem kell, sem büszkélkedni, sem szégyenlődni afelett, hogy zsidónak született. Ezt a vonalat követve, a faji egyenlőség tudata kéne, hogy kiterjedjen a nemzeti hozzátartozódás tudatára is. Egy francia nem felsőbbrendű egy németnél, egy német nem az orosznál, egy belga nem a kongóinál. Legalábbis, így kéne ennek lenni. De ez nem így van. És ha nem így van ez most 2016-ban, akkor sokszorosan nem így volt ez a múlt század negyvenes éveiben. A faji és nemzetközi gyűlölet hihetetlen fokokra lett izzítva, 50 millió ember pusztult el a faj, a hit, a nemzetiség, az elvek, a politikai ideálok nevében.

Szeretnék hinni abban, hogy ez meg fog változni egyszer. Hogy az egyenlőség elve fog felülkerekedni az összes faji, nemzeti, vallási előitélteken és háttérbe szorítja mindazt ami ezen épült, vagy jobban mondva meg fog szabadítani mindattól, amit ezek az előítéletek leromboltak. Ha az emberiség egy szép napon rá fog eszmélni arra, hogy mi elsősorban Emberek vagyunk és csak mellesleg németek, zsidók, feketék és miegymás, akkor lesz remény arra, hogy lelkiismeretlen politikai agitátorok nem fogják többé szítani ezeket az adottsági különbségeket, az egymás iránt érzett gyűlölet fokára. Kell, hogy az Emberiség, ha nem is egyszerre, de fokozatosan rátérjen arra az útra, amely a népi, faji, vallási megkülönböztetés bilincseitől és kötelékeitől való felszabadítás felé vezet.

Egyszer majdan. Nem a mi időnkben. Ma még minden népben lappanganak vagy akár erősen a felszínen mutatkoznak azok faji, nemzeti, vallási öntudatnak megnyilatkozásai, melyek a nemzetközi összeférhetetlenség csíráit ápolják, vitathatatlanul. Csak egy szikra kell ahhoz, hogy ezek a puskaporos hordók felrobbanjanak és az emberiséget két világháború után egy harmadikba sodorják. Lelkiismeretlen manipulátorok, politikusok csak arra várnak, hogy a tömegek legalantasabb ösztöneit kihasználva egymás ellen úszítsák a különböző embercsopotokat. Ki és mikor fogja megszabadítani az átlag franciát a dicsőség érzésétől, amikor Napoleon vérengző hódításaira gondol? Ki és mikor fogja megszabaditani az átlag németet attól, amit még ma is fennhangon énekelnek: Deutschland, Deutschland, über alles…

Ki és mikor fogja megszabaditani a hívő muzulmánt az “Allah akhbar “- jától, ami mögött annyi kegyetlenség rejlik. És végül, ki és mikor fogja megszabaditani a zsidót attól az önhitt felfogástól, hogy a zsidó nép egy felsőbbrendü, kiválasztott nép lenne. Menj és próbáld megmagyarázni a franciának, hogy Napóleon egy megalomániában szenvedő őrült volt, akit kényszerzubbonyba kellett volna húzni mielőtt tízezrével öntötte Európa népeinek és saját francia népének vérét, esztelen, hódító hadjárataiban. Menj és magyarázd meg a német népnek, aki olyan odaadással követte Hitlert, az emberi nemnek a legalsóbb fokára süllyedt képviselőjét, hogy a német nép sok sok nemzedékre előre elvesztette minden jogát ahhoz, hogy méltó legyen a civilizált társadalomban helyet foglalni és még évszázadok után sem tudja levezekelni szörnyű bűneit. És azt is, hogy még a német kultúra óriásai sem tudják semmivé tenni azt a leírhatatlan bestialitást, amit a német nép zöme elkövetett. Menj és mondd el a mohamedán tömegek millióinak, a fanatikus muzulmánoknak, hogy ők nem más mint aljas, vérszomjas csőcselék, akik vad ámok futásaikban kivetkőztek minden emberi képmásból és az emberi faj legmegvetendőbb fokára süllyedtek. És menj és add tudtára a “kiválasztott nép” fanatikus képviselőinek, hogy a gyűlölet a “gójok” ellen nem éppen a legfelsőbbrendű erények közé tartozik és az úgynevezett jidische Kopffal, a zsidóknak tulajdonított agyafurtsággal nincs mit hivalkodni.

Mindez íródik Krisztus után, 2016-ban, amikor mégiscsak vannak jelek arra, hogy valami változott, valami mozdul a helyes irányba. Az európai egyesült államok elve megvalósult, bár ingadozik és nemzetközi értekezletek foglalkoznak a faji megkülönböztetés elleni küzdelemmel. Gyönyörű, nemes elvek, de a gyakorlati történések ezeken az értekezleteken hányingert idéznek elő minden jobbérzésű emberben. Éppen úgy, mint ahogy a kommunizmus fennkölt eszméi kudarcot vallottak a szovjet mintabeli megvalósulásban és 70 év utáni politikai terror és rémuralom és új kihasználó osztályok megteremtése után a rendszer csődöt mondott és összeomlott, mint egy kártyavár a nyugati civilizáció minden céltáblája felé. És ha így van ez most, manapság, sokszorosan így volt ez a múlt század negyvenes éveiben, a második világháború szomorú éveiben. Az emberi agy nem tudja felfogni, hogy hogyan pusztították el emberek 50 millió felebarátjukat 6 éven belül! Csupán 260.000 ember pusztult el Hiroshímában 1945 augusztus 6.-án, egy perc leforgása alatt !

Igen, abban az 1945 évében, amikor május 8.-án megkondultak Európa összes harangjai, hírdetve, hogy a szörnyű háború véget ért. Mintha hívták volna az életbemaradottakat, egy új életet kezdeni. Köztük voltam én is. Próbáljatok behatolni egy fiatal 18 éves fiú lelki világába, aki előtt lassan, de biztosan kezdett derengeni, hogy életének egy bizonyos korszaka lezárult és soha többé nem lesz már úgy, ahogy volt. Hogy családjának, barátainak legtöbbje elpusztult és a fogalmat‚ amit hazának hívnak egyszer s mindenkorra kihúzták a lába alól. Tisztában vagyok vele, hogy minden kísérlet visszatükrözni hűen akkori lelki állapotomat, 71 év távlatából, előre is kudarcra van ítélve. Mert, minden kétségen felül, rá fogom ölteni zavaros, fiatal elmémre azt a világnézetet, ami kifejlődött bennem egész idáig és azzal fogom áltatni magam és az olvasót, hogy ezt és ezt gondoltam már akkor. De, odáig még nem jutottam el, hogy becsapjam önmagamat is, ezért tartózkodom ettől.

Valahogy csak mégis kell, hogy vázoljam ezt a fiatal fiút, aki felszívott lelkébe egy nagy adag csüggedést mindabból, amin keresztül ment. Valahogy sikerült neki túlélni a háborút és maradt benne annyi életösztön, hogy ne vesse el az újjákezdés lehetőségét. Úgy gondolom, hogy felmerült benne a kérdés: most hova? Innen hova? Hova innen, ebből a világból, ami soha nem lesz az, ami volt. Még jól emlékszem azokra a verőfényes nyári napokra a város utcáin ahova visszatértem rögtön, ahogy felhagytak a harcok. A város csaknem teljesen sértetlenül úszta meg a háborút. Minden békésnek, idillikusnak tünt. Szinte elképzelhetetlennek látszott, hogy épp egy évvel ezelőtt, itt ezen az utcákon hajtották a fasiszta pribékek összes szeretteimeit utolsó útjukra. A Vasúti utcában a virágágyak illata semmiben sem emlékeztetett arra, ami itt történt. Ezt a Vasúti utcát játam meg minden késő délután, ki az állomásra. Mert minden este jött egy vonat Budapestről és minden este reméltem, hogy egyszer csak kinyílik egy vagonajtó és kiszáll belőle valaki, akit annyira vártam. Leszáll a vonatról és együtt megyünk majd vissza a városba, folytatni az életünket ott, ahol abba hagytuk. Ez nem történt meg. Elmúlt a nyár és hideg Őszi szelek kezdték nyirbálni a fák koronáit. A levélszőnyeg, amit utamban tapostam egyre vastagabb lett, és én balga fejjel nem akartam beletörődni abba, hogy nincs mit járni többet a vasútra, soha senki, akit várok nem fog leszállni a vonatról, életemnek ez a fejezete befejeződött. Mit lehetett volna elvárni egy olyan megmenekült áldozattól, aki minden esélyek ellenére, minden elfogadható magyarázat nélkül, csaknem egyedül az egész családjából túlélte a háború szörnyüségeit? Hogy beolvadjon abba az új társadalmi rendszerbe, ami a fekszabadító Vörös Hadsereg védő szárnyai alatt kezdett kibontakozni Magyarországon? Felszabadító, minden idézőjel nélkül, mert ez valóban felszabadulás volt a náci kegyetlenségek uralma alól. És senki, de senki nem tudta volna elképzelni akkor, hogy milyen zsarnoki rémuralmon alapuló szovjet hatalmi rendszer veti meg lábát a felszabadítás nyomában. Milyen magasztos és fennkölt érzés volt az a gondolat, hogy végre részese lehetek egy új társadalmi rendszer kialakításának, egy új rendszernek, amiben nem lesznek kizsákmányolók/kizsákmányoltak és az egyenlőség elve fog uralkodni minden közéleti megnyilvánulásban, eltekintve faji vagy vallási megkülönböztetéstől. Milyen, mindent magával sodró érzelemhullám vonult át rajtam, amikor ott álltam én az Országháza előtt és kidüllesztett mellel énekeltem, tízezrekkel együtt, hogy “fel fel ti rabjai a földnek, fel fel te éhes proletár “!

Az a szegény, földig megalázott pária, aki még néhány hónappal előbb éhesen, térdig érő sárban tankcsapdát ásott Budapest külvárosában és az SS és a nyilasok puskacsövei fenyegették életét, most ott állt az új magyar köztársaság bölcsőjénél, mint a magyar nép, sőt az emberiség tagja, aki végre eljutott az Egyenlőség, a Testvériség, a Szabadság korszakához. Kevés, nagyon kevés ideig tartott ez az önfeledt boldogság. Nagyon hamar tudtomra lett adva, hogy ebben az új világban is csak zsidó maradtam, ha akarom, ha nem és ez a megkülönböztetés el fog kísérni engem továbbra is. Be kellett látnom azt, hogy 1945-ben a világ még nem lett eléggé felvilágosodott ahhoz, hogy elfogadjon engem mint embert‚ minden faji, vallási hozzátartozás bélyege nélkül.

Mit is tehettem volna ennek a ténynek a felismerése után? Beállni családom volt hóhérjainak sorai közé? Csatlakozni hozzájuk egy új, szocialista ország felépítéséhez? Egy olyan országhoz, amiben már ott és akkor, 1945 őszén kezdtek kicsirázni az új antiszemitizmus magvai ? Vagy új életet kezdeni Amerikában, Ausztráliában, csatlakozni egy másik tévhithez? Ha a világ, sajnálatraméltó színvonalával, amire jutott nem tud forogni tengelye körül anélkül, hogy beskatulyázná a szó legalábbvaló értelmében a fajokat, a nemzetiségeket, úgy kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy valamilyen “skatulyához” tartozni kell és nem lehet megtagadni az adottságokat, amikbe beleszülettünk.

Ez a felismerés vezetett engem s mondhatnám minket, a magamfajta holocaust túlélőket a háboru után, Erecbe, Palesztinába. Mert legyünk őszinték önmagunkkal, az nem úgy volt, hogy felgerjedt bennünk egy szép reggelen a többezer éves epekedés letelepedni a Sirató Fal árnyékában. Mint kiderült, ezzel a többezer éves epekedéssel nagyon jól lehetett szenvedni évszázadokon keresztül Európa gettójaiban, Babilon folyóinak partjain, az Atlasz barlangjaiban, a galiciai stetlek megalázó nyomorában, mint ahogy most is, több mint 8 millió zsidó “epekedik” tisztes távolból, a világ minden részéről a Sirató Fal után. És nagyon is szépen beérik ezzel az epekedéssel. A zsidóság többségének még ma sem fontos, hogy megalakítsa nemzeti mivoltát és még egy jó része azoknak, akik itt élnek lzráelben elsősorban vallják magukat zsidóknak és csak másodsorban, ha egyáltalán, izráelieknek. A felvilágosodás, a liberális eszmék, melyek megszülettek Európában a 17.-ik századtól kezdve, hogy helyrebillentsék valamelyest az évszázadokon át elnyomott tömegek méltóságát, ez volt felelős részben, a cionista eszmék megfogamzásáért, bár sokkal később, a 19.ik század alkonyán. Részben, sajnos csak részben. Mert a megvalósitásra csak mint reagálásra került a sor. Reagálás a pogrommokra, reagálás a tiszaeszlári vérvádra, a Dreyfus perre, reagálás Hitler hatalomra jutására, a fasizmus dühöngésére és leges leginkább a Holocaustra. Csak akkor, hirtelen rájöttünk arra, hogy az epekedés a távolból nem nyújtja a legideálisabb létfeltételeket és kell és lehet is ezen változtatni.
Soha, életem egyetlen szakaszában nem éreztem olyan egyértelműen egy elhatározást miszerint kell, hogy elmeneküljek a borzalmak színhelyéről egy Új jövő felé, ahol majd részem lesz valaminek a felépítésében, valami ami az enyém lesz.

Ahogy visszatekintek 71 év távlatából a múltra, úgy tűnik, hogy életem ebben a szakaszában még nem nagyon foglalkoztam a vallás és az állam kölcsönös viszonyával. Ebből a távlatból úgy tűnik, hogy nagyon is át voltam ivódva az országépítés eszméjével, és minden gondolatom oda irányult, hogy hogyan tudnám megtestesíteni egy újfajta zsidó eszményét, annak a zsidónak az eszményét, aki a földet műveli és arca verejtékével keresi meg mindennapi kenyerét. A kérdés, hogy mennyire érzem magam annak a primitív törzsnek egyenes leszármazottjának, aki vagy 4000 év előtt itt élt ebben az országban, még nem foglalkoztatta az agyam. És, ha halványan tudatában is voltam annak, hogy úgy látszik valamiféle közöm kell, hogy legyen ehhez a törzshöz, nem voltam tisztában azzal a kérdéssel, hogy ennek a hozzátartozásnak az érzése mennyire fog szolgálni engem, mint útiránymutató a 20.-ik század megfélemlítő, kúsza őserdejében. A vallási háttér teljes hiánya gyerekkoromban, adta meg az elsődleges választ erre a kérdésre. Szisztematikus gondolkozás a vallások létrejövéséről egyáltalán és a zsidó vallásról kiemelten, erősítette meg bennem végleg azt a konklúziót, hogy soha, de soha nem fogok tudni támaszkodni a Tóra öt könyvére abban az erkölcsi és magatartásbeli csatában, amit a huszadik század mindennapi küzdelme meg követel tőlünk.

Tisztában voltam vele, hogy ezzel az elhatározással eldobok magamtól egy kényelmes világnézetet és ettől kezdve, önnállóan, magamra leszek utalva. Keresni kezdtem azt a közös nevezőt, ami lehetővé teszi azt, hogy együtt tudjak élni egy embercsoporttal, akivel nem osztozkodom az általa kitalált Istenségnek vak hódolásában. Ezokból fordultam Rousseau-hoz, Voltaire-hoz, Hobbes -hoz, Leibnitz-hez, Kant-hoz, Platon-hoz, Aristoteles-hez, Senecához és Marcus Aurelius-hoz. Kutattam, hogy mi az, ami megadhatja egy bizonyos közösségnek, aminek nem egy közös bálványimádás az összekötő fonala, azt a létalapot, ami nélkül minden együttélés céltalanná válik. Így jutottam el egy aránylag kevésbbé ismert 20.-ik századbeli gondolkodóig és nála megtaláltam, amit kerestem. Ortega y Gasset nek hívják, ő írta a The Revolt of the Masses ( A tömegek lázadása ) című remekművet. Ő meg fogja bocsájtani nekem, ha segítségemre hívom az érvelésem támogatására. Csupán parafrázisban idézem, többé-kevésbé hűen.

Az élet, igazi természeténél fogva, kell ‚hogy szentelve legyen valaminek, egy vállalkozásnak legyen az dicsőséges, vagy alázatos, egy rendeltetésnek, legyen az kiváló, vagy jelentéktelen. Nézz körül a világban és szemléld az embereket, akik mint kerge kecskék forgolódnak ebben a hatalmas káoszban. Az egyén sejti ezt, de retteg szembeállni a borzasztó realitással és megpróbálja azt takarni a fantáziája függönyével, ahol minden világosnak tűnik előtte. Őt nem aggasztja az, hogy elképzelése nem igazi, csak használja, mint egy sáncot a védelmére, vagy mint madárijesztőt a valóság elriasztására.
Nem a nyelvi, nem a faji, sőt mégcsak nem is a vallási egységek képezik a nemzeti együttélés alapjait. Az állam, mindig is volt és mindig is lesz, egy felhívás a polgáraihoz, egy közös vállakozás kivitelezésére. Közös dicsőséggel rendelkezni a múltban, közös akarattal a jelenben és nagy cselekedeteket tervezni a jövőre. Ezek a szükségszerű feltételek, melyek létrehoznak egy államot. Akár tetszik, akár nem, az ember élete egy állandó elfoglaltság a jövővel. Ennélfogva az élet, mindig, állandóan, pihenés nélkül a cselekvésben nyilvánul meg. Tisztázzuk tehát, hogy semminek sincs értelme az ember számára, ami nem irányul a jövő felé. Ha egy nemzet csak a múltja, vagy a jelene alapján létezne, senki nem kelne fel, hogy megvédje külső támadások ellen. Elég egy nemzetnek, azért, hogy létezzen, hogy legyen egy közös célja, amit meg akar valósítani a jövőben.

Másszóval, én elfogadom a sorsközösséget ebben az országban mindenkivel, aki felvilágosult eszméken alapulva, építeni akar egy szebb jövőt az utódaink számára. Én elfogadom és keblemre zárom az etópiai bevándorlót, a jemenitákat, a marokkóikat, az irákiakat és a perzsákat, a szefárdokat és ashkenáz képviselőit. De nem azért, hogy sirassam velük “régi dicsőségünket“, vagy a Szentély lerombolását, nem azért, hogy együtt hajlongjak velük a Sirató Fal nagy köveinél, vagy leboruljak velük a cadikok sírjára, hanem, hogy építsünk itt, együtt, valami szebbet, valami jobbat, valami emberiessebbet. Valamit, ami biztosítani fogja, hogy gyerekeink, vagy azoknak gyerekei soha többé ne legyenek megalázva és megfosztva minden emberi méltóságuktól, ne sorakozzanak fel újra a gázkamrák bejárata előtt. Ez az egyetlen nagybetűs Cél, ami értelmet kölcsönöz a zsidó államnak és ennek az elérésére mindenki jó, aki hozzásegít.

Én, jómagam, nem álltam sorban a gázkamrák bejáratánál, megkímélt a sors a magam közbenjárásom segítségével, ettől az élménytől. De jártam Birkenauban és nagyon kevés elképzelési tehetségre volt szükségem ahhoz, hogy rekonstruálni tudjam, ami ott végbement. Láttam a vasúti sínek mellett nyújtózó sivár rampákat, a ma már üszkös, félig lerombolt krematóriumokat, a gázkamrák pokoli felszerelését, ahonnan a halállal tusakodók vérdermesztő sikolyai nem hallatszottak ki a világba, vagy ha igen süket fülekre találtak. Elég volt nekem járni a tó partjait, ahová az elégettetek hamvait öntötték, és mai napig, több mint ötven év után még mindig, lépten-nyomon, emberi csontszilánkokba ütközik a nyájas túrista, aki odakerül.

Az ilyen látványokat nem lehet elkönyvelni, mint újabb turisztikai élményeket, az ilyen látványok a következmények levonására kényszerítik a halandót, aki jogot tart az emberi méltóságra. Még az én, aránylag mérsékelt személyes tapasztalataimra támaszkodva is, melyek folyamán csupán néhányan társam közül részesült abban, hogy megásatták velük a sírjukat és tarkólövéssel küldték őket a másvilágra. Még ebben a leírhatatlan szenvedésekben is, melyek Auschwitzhoz viszonyítva luxus körülményeknek számíthatók, még ott is, az 1944 októberétől néhány hétig tartó kényszermunka táborban, még ott is elkerülhetetlen volt az elhatározás: ezt…soha többé!

Elegendő volt a látni a Duna sötétszürke, jégtáblás vizében a holttesteket, ahogy a megáradt folyó sebesen ragadta őket magával, a Budapest utcáin halmokban feltornyosuló viaszos szinű arcokat, amiket csak egészen vékony réteggel takart be egy jótékony hótakaró, hogy magamévá tegyem azt az elhatározást, hogy ez nem fog megtörténni velem újra. Nem szabad, hogy mindaz, ami megtörtént velem személyesen, családommal, barátaimmal, úgy legyen elkönyvelve az emlékezetemben, mintha semmi nem történt volna. Minden más megfontolás, a múlt, a magyar nyelv, amit annyira szerettem és annyira elbűvölt költészetével, a tájak, a csodálatos zene és az apró-cseprő élmények, amelyek összessége alkotja meg azt, amit hazának, szülőföldnek szokás mondani…mindez eltörpül a háború szörnyűséggel teli évei mellett. Felszerelve ezzel a nehézsúlyú poggyásszal jelentem meg itt az országban, hogy keressem és meg is találjam itt az én újhazámat. Igyekeztem kitörölni tudatomból, magatartásomból, viselkedésemből, életfelfogásomból mindent, ami a galuti zsidóra emlékeztetett. A megaláztatások emlékét, az életmódot, melyet az esztelen történelmi körülmények a zsidóságra kényszerítettek. Egy új ország építésének rögeszméje hatalmasodott el rajtam, szinte beteges mértékben.

Ugye ismertem magam !? Tudatában voltam annak, hogy velemszületett hajlamaim szerint én a betűk önkéntes szolgája voltam, érdeklődésem a versekben az irodalomban, a filozófiában és más mindenféle haszontalanságokban élte ki magát, a lélek fényűzésében, melyhez fordul az ember gyereke, miután megteremtette magának a fizikai lét alapfeltételeit. Ennek ellenére, ahogy megérkeztem az országba, szemétkosárba hajítottam összes hajlamaimat, azért hogy az ország fizikai megalapításának, építésének szenteljem életem. Ennek a célnak az érdekében elhagytam mindent, amit legbelsőbb énemben szerettem és hosszú, hosszú évtizedeken át azzal foglalkoztam, ami az ország fizika fenntartása szempontjából fontosnak lett megítélve! Szolgáltam 45 év folyamán az ország biztonságát és mindazt, amit igazán szerettem egy szerény sarokba szorítottam. És egész idő alatt abban a hitben éltem, hogy részese vagyok egy szebb, jobb, emberibb világ építésének. Szebb, jobb, emberibb világ! Minden kétséggel és minden cinizmussal, melyekkel viszonyíthatunk a fogalomhoz, mint az “élet célja”, ami mint olcsó, elkoptatott szólam tűnhet fel nekünk, lehetséges, hogy végeredményben csak ennek a képletnek van valamiféle jelentősége, értelme az életben.

Támaszkodva erre a képletre, én sorsközösséget érzek mindenkivel, aki részese ennek a felfogásnak. Ugyanakkor és ugyanolyan mértékben én elutasítom sőt megvetem azokat, akik nemcsak, hogy nem társulnak ehhez a társadalmi egyezményhez, hanem önkényesen kivonják magukat minden polgári lekötelezettség alól, parazita életmódot űznek, polgártársaik rovására‚ számlájukra. Célozok ebben azokra a sok tízezerre, sőt százezrekre rugó fanatikus ultra-ortodox tömegekre, akik mint piócák élnek a világi társadalom vérkeringésén és szívják a vérét, minden skrupulus nélkül. Célzok azokra, akik úgy tűnnek fel nekem, mint “űrlakók ” egy más plánétáról, akikkel semmi közösséget nem érzek. Mert nem szolgálnak a hadseregben és nyugodtan elnézik, hogy mások álljanak ki és veszélyeztessék életüket az ő védelmükben. Mert nem illeszkednek be a munkavállalók körébe, nem vesznek részt az ország építésében és abból élnek, amit a dolgozó társadalom, mint adót befizet az államnak. Elsáncolják magukat és egész életüket a Tóra tanulmányozásának szentelik.

Mindennek ellenére kritikám mérges nyilai nem irányulnak ellenük, vagy legalábbis nem elsősorban ellenük. Ők mindig is voltak és mindig is lesznek az én szememben távoli űrlakók egy más plánétáról és az esély arra, hogy valaha is áthidaljuk azt a mérhetetlen űrt, ami elválaszt bennünket, vajmi kevés.
Panaszaim főként az izraeli világi lakósság nagy tömegeit illetik. Azok a tömegek, akik mérsékelt vallásos érzelmeik és a zsidó tradícióhoz való szentimentális lekötelezettségük miatt, segítő kezet nyújtanak ezeknek a lehetetlen normáknak a fenntartásához. Semmi kétségem nincs afelől, hogy ha az az elterjedt meggyőződés, miszerint a Tóra egyedül tartotta fel a zsidó nép egzisztenciáját az évezredek folyamán, nem lenne mérvadó, a dolgok másképpen állanának. Mert ennek a tévhitnek a nevében hajlandó a mérsékelt vallásosságú világi lakósság eltűrni azt, hogy évente több tízezer fiatal férfi kivonja magát a hadkötelezettség alól és semmivel ne járuljon hozzá a közös teherviseléshez. Éppen fordítva! Még ha nagylelkűen bele is egyeznénk abba, hogy van valami igazság a Tóra fontos szerepét illetőleg a zsidóság túlélési képességével kapcsolatban, még akkor sem szabad elismerni azt a bitorolt jogot, hogy kell, hogy többszáz ezren ápolják ezt a tant “full time job” Ezt a feladatot, a Szentírás megőrzését rá lehetne bízni néhány száz tehetséges, kiváló tudósra, akik gondoskodnának arról, hogy a Tóra minden betűjével meg legyen őrizve az összes jövendő nemzedékek számára. Fenntartani, hogy ha a sok tízezer parazita abbahagyja a tanulást és beáll a hadseregbe, a Tóra egyszerre összeomlik és a zsidóság megszűnik létezni ez a legnagyobb népbutítás, a legnagyobb hazugságok közé tartozik.

Mindent összevetve, bírálatom legélesebb nyilai éppenséggel legközelebbi baráti köröm néhány tagja ellen irányulnak. Barátok, akikkel megosztom véleményemet és egyetértek velük sok sok aktuális, politikai, társadalmi és még művészeti témakörben is. Mindig is sajnáltam és egyre jobban sajnálom, hogy amint arra a sikamlós területre érünk ahol a zsidó vallás uralkodik, mintha a kínai nagy fal emelkedne közénk. Ezek a barátok, akikről nyugodtan állíthatom, hogy abszolut normális és felvilágosult lények, nem képesek vagy nem akarnak (vagy mind a kettő), felszabadulni a hagyományok béklyóitól, melyek megbénítják, legalábbis részben, gondolkodási függetlenségüket. Ezek a barátok, akik hagyománytisztelők vagy legalábbis hagyomány-szilánkok tisztelői, rendes, jóindulatú, józan emberek. Elfogja őket egy érthetetlen, beteges szentimentalizmus, ahogy megközelítik azt az ingoványos, misztikus talajt, melyen a zsidó vallás nyugszik. Ezek az emberek, ezek a barátok, egycsapásra eltávolodnak tőlem, abban a percben, mikor “megszállja” őket a szentlélek és letérnek a tiszta ész útjáról. Engem pedig el fog egy érzés, hogy valami válaszfal emelkedett közénk, valami idegenség, valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan.

Belenyugodtam már mindebbe és fel is hagytam a kísérletezésekkel megváltoztatni őket. Hajlandó vagyok még elnézéssel is viseltetni irántuk. Legyenek hűek az ő langyos hagyománytiszteletükhöz, tarstanak be itt-ott egy-egy isteni parancsolatot, ami éppenséggel fekszik nekik. Találják meg benne a szépet, a családiast, a meghatót, ha erre szükségük van lelkileg. Ha erre szükségük van faji hozzátartozásuk, zsidó azonosságuk megerősítésére. Ha ez jót tesz a lelküknek, ha ez hozzá tartozik ahhoz az önámításhoz, ami nélkül nehéz nekik élni. Mit tudnék én felajánlani nekik cserébe? Csak a szellem szabadságát! Nem biztos, hogy ez kielégítőnek tűnne a szemükben. Én csak azt kérem tőlük, hogy e toleráncia ellenértékeként, amit én tanúsítok engedjék meg nekem, hogy úgy értelmezzem az én zsidó mivoltomat, ahogy én akarom. Hogy eltűrjék, hogy én minden hit és minden tévhit nélkül éljem az életem és adjanak segítő kezet ahhoz a harchoz, amit én a sötétség hadosztályai ellen vívok, az ellen a sötétség ellen, ami egyre jobban és jobban elhatalmasodik ebben az országban utat egyengetve egy fanatizmuson és primitív, középkori felfogásokon alapuló állami rendszernek.

Én úgy akarom élni az életemet, ahogy az én megértésem szerint élni kell. Én nem akarok eltűrni semmiféle beleavatkozást a privát életmódomba, nem behatolást a szalonomba vallásos tárgyú állami televízió adásokkal, nem kósher élelmiszerrel az asztalomon a rabbinátus felügyelete alatt, nem a szombati futballmeccseknek beszűntetését, nem az unokáim lelkének megmételyzésével túlzott vallás-oktatással az iskolákban, nem a kevés, szombaton is működő üzletek bezárásával. Nemet mondani annak a szégyenletes folyamatnak, miszerint közönséges zsidó bűnözőket nem szolgáltatnak ki más államoknak, a zsidó szolidaritás nevében és azzal a bődületes indokkal, hogy netán nem fognak kapni kósher ételt a gójok börtönébe. És végülis azt akarom, hogy tisztességessen, koporsóban temessenek el és semmiféle kántor ne siránkozzék a sírom fölött és ne jajjgassa, hogy az Isten irgalommal teljes. Nem akarom hallani az önteltséget a zsidó géniuszról, miszerint a “rosh hajehudi” valami különleges a világon, nem akarok hallani a “gójim“-okról és részese lenni annak a minden alapot és erkölcsi felfogást nélkülöző tévhitnek, hogy a zsidó nép egy kiválasztott nép. Mi olyanok vagyunk, mint a többi népek, sem jobbak, sem rosszabbak!

Én itt akarok élni ebben az országban, mint felvilágosult ember, szabad ember, akinek hozzátartozása a zsidósághoz, mert zsidónak született, az egy elfogadott tény. De mindez nem áll lelki és anyagi létem központjában és csupán annyiban foglalkozok vele, amennyire a körülmények rákényszerítenek. Csak azért, mert a feltornyosuló, fojtogató vallási kényszerítések által veszélyezve érzem személyi szabadságomat.

Ezek voltak a gondolataim…jobbhíján. És bármennyire is igyekeztem, nem találtam jobbakat. Valamelyest meg is vagyok elégedve velük, mert adnak egy bizonyos, részbeni választ arra a talányra, ami ittélésem folytán felvetődik. Itt, ebben az országban, ahol annak ellenére, hogy életemnek és tevékenységemnek legjavát fektettem bele több, mint 70 éven át, még mindig sok az, ami zavar, amivel nem vagyok és úgy látszik nem is leszek kibékülve soha.

Advertisements

6 replies »

  1. A szívemből szóltál …

    Üdvözlettel: Tóth István

    2016. dec. 31. dátummal, 19:03 időpontban Új Kelet live írta:

    > >

    Kedvelés

  2. 👍🏻

    Új Kelet live ezt írta (2016. december 31., szombat):

    > Új Kelet online posted: “Szerző: S. Zoltán ” Nagy kényelem a megnyugvás > hitünkben: Nemes, de terhes, önlábunkon állni.” Madách: Az ember tragédiája > Ajánlom ezeket a gondolatokat a jámborok, a hívők, a buzgók, a > hagyománytisztelők – egyszóval azok figyelmébe, akik meg” >

    Kedvelés

  3. Kedves Szerző,

    Olvasmányos volt az írás, de mindamellett, hogy megértővé tesz, meghagy megértőnek, tiltakozást is kivált bennem.
    Úgy írok róla, hogy előrebocsátom: meggyőzni én sem akarok senkit semmiről.
    De ugyanakkora határozottsággal tudom felvezetni, hogy a zsidó jelentéstartalomnak filozófiai minőségben miféle releváns dimenziója van az emberiség kultúrtörténetében, amely vonatkozásban az egyéb gojimtól feltétlen megkülönböztetettsége erkölcsileg releváns.
    A videómat szeretném a továbbiakban figyelembe ajánlani:

    Kedvelés

  4. Ilyen alapos, meggyőző – és megható – eszmefuttatást meg nem olvastam az engem is foglalkoztató kérdésekről.Gratulalok a szerzőnek!

    Kedvelés

  5. Barátom minden szavad szívemből szólt

    Üdvözlettel: Tóth István

    2016. dec. 31. dátummal, 19:03 időpontban Új Kelet live írta:

    > >

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s