Kölcsönélet – 2. rész

1

Ziva David

Főnökökből nem volt hiány, kölcsönösen nem tartották számon egymást és az ő szerepe annyira jelentéktelen volt, hogy senki nem figyelt rá. Utolsóként tudta meg, ha valakit hirtelen leváltottak vagy mást neveztek ki, de az is lehet, hogy külföldi szolgálatról hívták vissza az előtte álló férfit és jobb híján itt találtak neki valami elfoglaltságot.

– Ez a felmérés már egy hete nyilvánosságra került, azt hittem valami értelmes oka van annak, hogy idehívtak. Nem is értem, miért kellene nekünk ezzel foglalkozni. Egyébként sok sikert az új munkához, Főnök – vetette oda miközben a táskájáért nyúlt és már indult volna az ajtó felé, de a férfi útban volt.

– Attól még fontos felmérés, és ha már nyilvánosságra került gondoltam a helyszínen kifejtheted a véleményedet, például arról, hogy mit szólt hozzá a sajtó.

Feltűnt, hogy a hallgatóság szótlanul lelépett és az ajtó is csukva volt. Mit szólt hozzá a sajtó, például a békeindexről, ilyen is csak nekünk van gondolta egykedvűen miközben az előtte álló férfi semmitmondó arcát figyelte. Mindig ugyanazt. A számokat ferdítették jobbra és balra kedvük és nézeteik szerint, ahogy szokták és persze megmagyarázták, hogyan kell olvasni a sorok között. Váratlanul felnevetett, ennek a beszélgetésnek semmi értelme nem volt. Az egyre kínosabbá váló csendben szótlanul várakoztak. Merav kinézett az ablakon, még mindig sütött a nap és a kilátás gyönyörű volt. Végre megszólalt a mobilja. A táskája kéznél volt, egy pillantást vetett a kijelzőre. Nem kért elnézést, egyszerűen csak felvette. Ködösen fogalmazott, majd némi tétovázás után ráállt egy késő délutáni találkozóra.

– Csak emlegetni kellett, mosolygott cinikusan a még mindig vele szemben álló férfira. A Hivatal kedvenc fekete báránya, az ellenzék sajtómágnása. Gondolom végeztünk, hacsak nincs valami fontos megbeszélnivalónk elnapolhatjuk a hivatalos protokollt. Legyen sábát után, a következő munkanapon. Részemről eltekintek a felesleges udvariaskodástól. Vegyük úgy, hogy máris túl vagyunk a bemutatkozáson és mostantól koncentráljunk az igazi munkára. Viszlát – vetette oda az ajtóból kifelé menet és esze ágában sem volt megvárni a választ.

Utolsó munkanap lévén későig dolgozott, tologatta a közleményeket egyik asztalról a másikra. Kijavította a hibákat, fogalmazás és helyesírási hiba bőven akadt. Az utolsó fél órában még egy levelet át kellett fogalmaznia és a fordítás sem ment át, újra kellett kezdeni. Késésben volt a megbeszélt találkozóról. Gyorsan írt egy üzenetet és azt remélte, hogy a másik fél majd lemondja, de nem volt szerencséje. Folytatta a munkát és beiktatott még néhány felesleges rutin ellenőrzést. Amikor már semmi más okot nem talált az időhúzásra, végül csak rászánta magát az indulásra.

Útközben hirtelen tört rá a fáradtság vagy inkább a fásultság. Hosszúnak és értelmetlennek tűnt az elmúlt nap. Amikor visszaért Tel Avivból a Hivatalba nem kellett rákérdeznie az új felettesére. Kiderült, hogy őt helyezték át másik épületbe a diplomáciai és sajtó részlegre és így értelemszerűen más lett a főnöke, akit senki sem ismert mivel ma volt az első munkanapja. Az irodának nevezett szűk helyiségben már várta egy összecsomagolt doboz a személyes holmijaival és egy hivatalos levél. Röviden az állt az indoklásban, hogy több részleget összevontak és átszerveztek. Gyorsan kellett költözködni, egy hasonlóan levegőtlen, szűk irodába, ahol legalább  nem volt összezárva senkivel. Szeretett egyedül dolgozni. Munka pedig volt bőven, neki úgy tűnt az elődje már napok óta nem csinált semmit, annyi sürgős feliratú boríték várta. Csak azt nem értette, hogy miért hívták ma Tel Avivba, olyan munkaügyben, ami eddig sem tartozott rá, legkevésbé az új főnök hatáskörébe. Próbálta kideríteni, de nem sokra ment és ideje sem volt tovább kutatni.

Nyolc óra körül járt az idő, csaknem egy órát késett amikor megérkezett az eldugott kis étterembe az óvárosban. Nem keltettek különösebb feltűnést, távolságtartó öleléssel üdvözölték egymást. Semmi protokoll, pedig szemben vele a legnagyobb ellenzéki újság, igaz nem többségi, de nem kevésbé befolyásos tulajdonosa várt rá türelmesen és nem volt különsebben mérges a késés miatt. Gyorsan rendelt valamit, egy kis ennivalót és egy menta teát. Eleinte csak viccelődtek, láthatóan jól érezték magukat, de Merav tudta jól, hogy ez csak a bevezető.

– Na és milyen az új Főnök? – váltott hirtelen a férfi miközben lenyelte a falatot.

– Úton idefelé azon gondolkoztam, ezúttal mit is akarsz valójában, Nida. Komolyan azért hívtál ide, hogy valaki olyanról kérdezz, akit összesen öt percig ha láttam. Vagy arra számítottál, hogy meglepsz. Te hamarabb tudtál az áthelyezésemről, mint én. Persze, hogy tudtál, mert Te mindenről tudsz, ez nem valami nagy szenzáció.

– Nyugi, csak azt kérdeztem, milyen az új főnököd – tette fel megadóan a kezét Nida.

– Öntelt, vagyis a célnak pontosan megfelel. Először azt hittem, követnek, tudod ez az értelmetlen megbeszélés Tel Avivban a semmiről, csak a szokásos rutin üldözésimánia. Reggel korábban érkeztem, nem volt akkora a forgalom, mint amire számítottam és beültem egy kávéra. Éreztem, hogy figyelnek. Most, hogy kérdezed hirtelen bevillant, ő volt az, az új főnök. Gondolom ismeri a grátisz hivatali ihatatlan, kávénak nevezett folyadékot és inkább a közeli kávézót választotta egy fizetős adrenalin pótlásra. Kielégítő volt a válasz?

– Moszkvából hívták vissza, azt rebesgetik. Tudod mit, igazad van. Nem ezért hívtalak, nem munkaügyben csak valahogy nem tudom megállni. Amikor találkozunk és rád nézek csak egyre tudok gondolni. Miért csinálod, hogy bírod ezt még mindig. Mindig ugyanaz ismélődik. Ülsz itt velem szemben, viccelődünk és iszogatod a menta teát, de ha komolyra fordítom a szót, a szemed sem rebben. Aztán a többi kérdésem már nem is lényeges.

– Azért mindig kiszeded belőlem, amit tudni akarsz. Mert nem vagy annyira ártatlan és ne panaszkodj. Te kezded mindig és újra, csak a politika. Hányszor mondjam, hogy nincs hozzá közöm. Azt mondod az én szemem sem rebben, és mi a helyzet a tiéddel. Figyeltelek. Térjünk csak vissza az azt rebesgetik Moszkva részre. Ismered, a te embered. Nem is tiltakozol, vagyis igen. Mire akartál célozni, hogy visszahívták vagy, hogy rebesgetik. Inkább úgy fogalmaznám, hogy Te hívattad vagy netán hívtad vissza és Te rebesgeted. Kell egy belső forrás, csaknem kiszivárogtatásban sántikálsz, most az a menő. Diszkréten, nem közvetlenül, majd a twitteren keresztül vagy valami ehhez hasonló. Előre szólok, hogy nem fog sikerülni és nem én leszek, aki az utadba áll. Ennyit a politikáról.

– Meg kell adni, ügyesen csinálod. Felszívódsz és semleges vagy, ha nem ismernélek azt mondanám ultra érzéketlen. De az első szóra ugrasz, és védekező állásban. Gondolom úgy olvasod az én lapomat is, mint a többit. Mindenkit egyszerre, oda sem figyelsz. Csak a szavakat rakod össze, ami nem tetszik az megy a szemétkosárba és a napvégén megírod a hivatalos közleményt. Hogy lehet az, hogy Te sosem kételkedsz? – a férfi láthatóan kizökkent kimért nyugalmából. Nem volt ideges, zaklatott sem. Egyszerűen csak mérges, mint amikor valaki érzi, hogy ideológiákkal és elvekkel szemben tehetetlen.

Kis szünet következett, miközben próbálták egymást gyorsan kielemezni hangtalanul, de aztán hirtelen mindketten visszatértek a valóságba. Egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Mindketten tudták semmi szükség a felesleges kérdésekre, mondatokra. Félszavakból is értették egymást.

– Ennyit a politikáról – kacsintott Nida. – Nem ezért hívtalak, de előtte igyunk egy vodkát. Meg se szólalj,  ma nem kell vezetned. Gyere el holnap sábátra – őszintének tűnt, ahogyan kérlelte és már intett is a pincérnek.

Az áttetsző üvegpohár visszatükrözte az arcát, a jéghideg vodkán megtört a fény.

*

A csendes sikátorban kinn álltak a szomszédok, szemben az oroszok kóstolgatták cirill feliratú üvegből nemzeti italukat és lesték a műsort.

Kopottas ruhájában kilépett a kis sikátorban nem mindennapi jelenségnek számító fekete autóból, később a filmekben látott ilyet. Megérkeztünk, mosolygott rá a férfi, aki kézenfogta. Itthon vagy, kislányom.

A szomszédok körbe állták, ölelgették. Szédült, alig bírt nem elájulni. Reszketve próbált a rajz után nyúlni. Egy idősebb, szomorúnak tűnő fiú nyújtotta át. Mintha a saját temetésén lenne, úgy érezte magát. Egyszer már látott egy temetést.

Brucha haba’a – mondta szigorúan a fiú, nem mosolygott csak megfordult és elrohant. Végre elindultak az ajtó felé, az apja ünnepélyesen kinyitotta és előreengedte. Amikor belépett már tudta az igazságot. Ismét az árvaházban volt.

A müezzin hangjára riadt fel, hirtelen azt sem tudta hol van.

1 komment

Hozzászólás