Csokiba mártott gondolatok

szerző: Gideon Peer

Nincsenek hitelt érdemlő, pontos, naprakész adataim a világon élő emberek számáról, még az is lehet, hogy itt-ott tévedek, de tételezzük fel, hogy ebben a pillanatban hét és félmilliárd ember él a földön. Ez az embertömeg nagyjából mindenben különbözik egymástól, nemre, színre, korra, fajra való tekintettel, földrészenként, éghajlatonként mások, de a kultúrájuk sem azonos, a szemük vágásáról már nem is beszélve.

Talán egyetlen dolog van, ami közös, ami összeköti őket, és ez alól annyi kivétel sincs, mint az egy kezemen lévő újak száma. Vajon mi lehet az, kérdezné a világ dolgaiban tájékozatlan olvasó, de még ő sem kérdezi, hiszen valamennyien tudjuk a helyes választ.

Természetesen a csokoládé szeretete. A baj, hogy a csokoládétól hízni lehet, azt pedig a hét- és félmilliárd többsége nem kultiválja, beleértve azt az ötöt is, akiről fentebb szó volt.

Addig valamennyien eljutunk, hogy megvásároljuk a tábla (két tábla, sok tábla) csokoládét, és eltesszük a szekrénybe, azzal a szent elhatározással és fogadalommal, hogy csak akkor nyúlunk hozzá, ha arra valamilyen alkalom nyílik. Addig rá sem nézünk. Csak legyen.

Aztán eljön az este. Vacsora után vagyunk, nézzük a tévét. Valamit jó lenne rágcsálni, de nincs otthon semmi. Kár. Innentől kezdve nem múlik el öt perc, eszünkbe jut a szekrényben tárolt csokoládé. A televízió közben minden magától telhetőt elkövet, hogy elterelje a figyelmünket a végzetes lépésről. Izraelben különösen értenek ehhez, percenként szolgáltatják a hírebbnél hírebb híreket, kigyullad, elönt, hogy csak a könnyebben emészthetőket említsük, és ne fokozzuk a rémségeket feleslegesen. De a vírus már felkúszott agyunkba, és egyre nagyobb területeket von ellenőrzése alá.

Ingadozunk, dőlünk jobbra, dőlünk balra, mint az egri harang, próbálunk helyt állni, fogadalmaink sokaságához híven, aztán következik az egyezkedés, a válságból kivezető út keresése. Ekkor kattan be az egyetlen elképzelhető megoldás. Mondhatnánk, a földön mindenütt, minden szalonban ugyanaz a megoldás jut eszébe a hét és fél milliárdnak. Nevezetesen, hogy jó, de egyetlen egy kockát. Csak az íze kedvéért. Egy kockától még senki sem hízott meg – mondjuk. Csak nem képes a lábunkról levenni egy vacak karamelles Milka? – gondoljuk komolyan, és az sem okoz semmi kételyt, hogy se szeri, se száma, ahányszor ez eddig nem vált be.

Így gondoljuk, teljes komolysággal, és abban a pillanatban meg is mernénk rá esküdni, hogy egyetlen egy kockát fogyasztunk. De nemcsak mi, hanem a földkerekség valamennyi népe, beleértve a rabszolga sorban lévőket is.

A folytatásban már csak az a kérdés, meddig tart, amíg az egész táblát megesszük? Egyeseknél maximum öt perc, a fantasztikusan erős akarattal rendelkezőknél, akik, ha egyszer elhatároznak valamit, az úgy is lesz, ha kő kövön nem marad is, tíz perc.

Kérdezhetnénk magunktól, mit tud az a fránya csokoládé, hogy ilyen delejes erővel képes befolyásolni bennünket, de nem kérdezünk semmit feleslegesen, inkább megoldást próbálunk keresni a globális problémára.

Arra gondoltam, olyan csokoládét kellene gyártani, ami nincsen kockákra szabdalva, hanem egyetlen egész. Így nem lehetne arra hivatkozni, hogy éppen csak megkóstoljuk, mert nincs kocka, amit letörhetnénk, és azzal áltathatnánk magunkat.

Vagy: olyan csokoládét kellene gyártani, amely egyetlen kockából áll. Egy tábla csokoládé szép kiszerelésben, a legcsodálatosabb minőségben: egyetlen picinyke kocka. A jövő szivárványszínű és reményteljes: csupa csinos, jó alakú embert láthatunk majd világszerte. Amíg egy angol tudóscsoport kideríti, hogy a csokoládé hiánya a civilizáció kihalásához vezet.

Akkor inkább az egyetlen kocka…