Kultúra

Mössziő

szerző: Politzer Tamás

Így hívtuk, így emlegettük. Nem a francia nyelvtanulás, jobban mondva nem-tanulás okából, hanem diákos, csúfolkodó gúnyból. Igen, gúnynév volt ez a javából. Szigorától tartottunk, valódi tudását csak sejtettük, öltözködési, közlekedési, társalgási szokásait a háta mögött kimosolyogtuk, titokban mímeltük.

Az iskolánk a régi laktanyából átalakított, jóformán a falu szélén álló épületcsoportban székelt, így aki tehette, biciklin járt, vagy valamelyik helyközi busszal, de gyalogosok is voltunk számosan. Tavasztól őszig régi, még háború előtti biciklijén karikázott a gimibe Mössziő is. Ő volt mindig az első, aki az épület melletti tároló rácsai közé gurította, lakatolta emlékezetem szerint Steier Puch gyártmányú bicaját. Ez a kétkerekű robosztusabb volt, mint a mi vékony csövekből készült Csepelünk, nyerge nem műbőrözött volt, hanem valódi bőr. A vaskos dinamótól az első és hátsó lámpáig nem vázon átcsavart, folyton zárlatos vezeték vitte az egyenáramot, mint a miénken, hanem a Steier Puch vezetéke a váz belsejében futott.

Ősztől tavaszig faggyal, hóval dacolva bordó színű, Berva névre hallgató segédmotor kerékpárral pöfögött a munkahelyére igazgatóhelyettesünk.

Este nyolcig, kilencig ott árválkodott a biciklije vagy a Bervája a kerékpár tárolóban, egyedül az ő iroda ablakának fénye világított a késői órákban. Hogy mit kerestünk ilyen késői órákban a suli körül? Nos, a gimis lányok kollégiuma a szomszédos épület volt, amely körül sötétedés után egyezményes füttyjelek, sziszegések jelezték, itt az idő a randira az egyezményes fenyők valamelyike alatt…

“Egyenruhát” viselt a közlekedéshez: télen-nyáron ugyanazt a barna, csíkos, kopott öltönyt, feslett nyakú inget – naná hogy nyakkendővel. Kajla, kissé már zsíros kalap karimája alatt “valódi” motoros szemüveget hordott. Már az orkán kabát korszakában jártunk, így nem volt meglepő, hogy Mössziő az enyhébb hónapokban, sőt nyárom is susogó orkánban karikázott. Hűvösebb, télies időszakban a hatvanas években dívott sárgás-barnás, gumírozott vászonból készült viharkabát védte a széltől, csapadéktól. A hidegtől nem, én ezt személyesen tapasztaltam, mert nekem is volt ilyen. Télen barna, panofix, fülre húzott kucsma billegett a fején. Mindig kesztyűben vezetett.

Ja, a lábbelik! Időjárástól függően bakancsba vagy gumicsizmába bújtatott lábbal taposta a pedált. Kopott aktatáskája vállán átvetett szíjon himbálózott az oldalán. Hajtókás nadrágja mindkét szárát valódi, nikkelezett csipeszekkel védte az olajos lánctól és a küllőktől.

Rendszerint ő, mint igazgató helyettes tartotta a nyolc órai órakezdés előtti nagy sorakozót, ahol a közhasznú híreket közölte a gimi vezérkara velünk, diákokkal.

Mondanom sem kell, Mössziő ekkorra már átöltözött. Öltönyei ugyan viseltesnek tűntek, de aki már látott olyat, tudta, hogy ruhái nem a konfekciót gyártóktól származnak, nem ruhagyárban szabták, varrták szakmányban, olcsó szövetből, hanem mindegyik angol szövetből, egyedileg készült – talán még a negyvenes-ötvenes években. A hatvanas évek közepén járunk, és így bizony érthető, hogy Kurcz Öcsi barátom – aki szabó lett az általános iskola után – szakmai szemmel mustrálta egy zenés klubesten az ajtóban felvigyázó Mössziő öltönyét. Én is tudtam, hogy komoly kézimunka rejtőzik a kopottas öltönyben, mivel apám régről maradt, anno Rosenberg szabó által kézzel varrt, és a férfi szabó Szabó Feri bácsi (bizalmasam dupla szabó), majd később Kurcz Öcsi által az én méretemre átalakított és szinte nyűhetetlen öltönyeire igencsak hasonlítottak Mössziő öltönyei.

A tanári kar többi tagja és mi, diákok is, abban az időben a csőnadrágot, a rövid, egy hasítékú zakókat kedveltük. Németh Lehel vagy Bodrogi Gyula feszített ekkoriban a legirigyeltebb hasonló cuccokban. Mössziő viszont csak néha két hasítékos, három gombos, amerikás fazonú zakót viselt vagy kétsoros gombolásút. Volt négy gombos, magasan záródó fazonú, mellényes öltönye is.

Korábban csak Bodonyi bácsin láttam az ötvenes években ilyeneket, azok azonban már pecsétesek, piszkosak, foltozottak voltak. Az ezüst fejű sétabot segítségével utcánkban bicegő, hatalmas termetű Bodonyi bácsi ugyanis bélistázott, egykor az alispáni vagy milyen hivatalban jogászkodó “osztályidegen” volt, aki államosított házának egyik udvarra nyíló, valaha cselédszobának használt mellékhelyiségében húzta meg magát – súlyzóival együtt. Ha összetalálkoztunk vele, nem mulasztotta el a panaszt: hallatlan, hogy nem jut neki arra, hogy öltönyeit kitisztítassa, kivasaltassa. Damaszt ágyneműjét, puplin ingjeit, selyem gatyáit a szomszéd asszony mossa szívességből, de már nem sokáig, mert mindegyik rongyolódik, darabszámuk vészesen csökken.

Rendszerint eszembe jutott Bodonyi bácsi, ha Mössziő öltönyeit láttam: stílusban, fazonban hasonlítottak egymásra. Mössziő öltönyei persze nem voltak zsírfoltosak, szakadtak, foltosak csak kissé viseltesek.

A trapéz nadrág korában persze hogy kuncogtunk, hogy mindegyik nadrágja hajtókás. Valamennyi cipőjének talpa nyikorgott, nyekergett. Röhögve tárgyaltuk, hogy miért nem zsírozza szorgalmasan, mint a bicikli vagy a Berva láncát. Pár évvel később tudtam meg, attól nyikorog a cipő, hogy a talpbőrök közé kecskebőr darabot varrt be a cipész…

Kínos volt bárhol is utolérni, előzni a kerékpározó Mössziőt, de muszáj volt megelőzni, mert álmosító lassúsággal gurult akár biciklin, akár motorral. Tanácsos volt azonban előzés helyett kikerülni, másik utcába behajtani és kerülő úton tovább menni az azonos cél felé, mert az előzés kifejezetten idegesítette és ha diákját ismerte fel a “száguldozóban”, bizony bizony kihallgatás lett a vége. Gyakran ácsorogtam én is szemrehányásra várva irodája előtt. Teátrális mozdulattal invitálta be a delikvenst. Artikulált, közepes hangerejű köszöntést várt, különben újból ki kellett menni a folyosóra, ismét bekopogni. Állva tartotta az “eligazítást”: helytelen száguldozni biciklin, nagy baj lehet belőle, ráadásul a köszönést sem hallotta előzés közben. Arról nem is beszélve, hogy nem látta az előzést jelző karmozdulatot. Hallatlan. Ez nem fordulhat elő még egyszer, mert ellenkező esetben az ellenőrző könyvbe bejegyez egy megrovást.

Előfordult, hogy valamelyik megfenyegetett gyorshajtó bosszút állt, s kiszúrta Mössziő járművének kerekét. Ambrus hivatalsegéd ilyenkor a portásfülke előtt, a folyosón szétszerelte a járgányt, a külső gumi falán megkereste a szöget vagy gombostűt, a belső gumit felpumpálta, lavor vízben megkereste a bugyborékoló, kilyukasztott részt, bekarikázta azt golyóstollal, kiengedte a levegőt, szárazra törölte a belsőt. Aztán smirglivel lecsiszolta a lyukat tartalmazó helyet, a port lefújta, majd büdös füstöt eresztő salleros gumijavítóval befoltozta a sérült részt. Közben a bámészkodókat szidta, korholta: nem vele b…tok ki, kurva kölykök, hanem velem.

Nem számított egyébként, hogy tanév közben vagy szünidőben történt az előzés, Mössziő megjegyezte a vakációban elkövetett “gazságot” is és tanévkezdés után következett a szemrehányó raport.

Volt egy másik számonkérési ok: az egyensapka vagy az iskolai köpeny hiánya. Aki ezek viselését elmulasztotta, s Mössziő-vel összetalálkozott, szintén nem kerülte el az audienciát, a figyelmeztetést. Nem tudom, hogy miért, miért nem, de engem ilyen okból soha nem rendelt kihallgatásra, pedig a sapkára, köpenyre kapott forintokat másra költöttem, négy év alatt egyszer sem szereztem be ezeket. Láthatta a sorakozókon, a szünetekben, a menzán, a tanuló szobán, hogy nem viselem a kötelező ruhadarabokat, ám soha nem szólított meg ezért. Talány.

Az volt a regula a gimiben, hogy a több napos, nem betegség miatti távolmaradást előre be kellett jelenteni nála. Faluról lévén szó, volt erre elég valós és nem valós indok: szüret, kukorica törés, lakodalom, családi utazás lesz ettől és eddig, kérem a távolmaradás engedélyezését – írta be az érdekelt szülő az ellenőrzőbe és azzal be kellett kopogtatni Mössziőhöz. Elsős, más faluból bejáró sráccal fordult elő, hogy ácsorgott az iroda előtt. A PPR galeri – két haveromat és engem rejtett ez a rövidítés – kitalálta, hogy az ajtó előtt toporgó, félszeg gyerkőcöt megvicceli. Mondtuk neki, hogy köpeny nélkül, vagy kigombolt köpenyben, a gimis sapkával a fején nyisson be. Kopogni nem szabad, mert Mössziőt idegesíti a zaj. Kicsit süket, ezért nagyon-nagyon hangosan köszönjön és ne felejtse el a köszönés és minden mondat elején vagy végén azt kérdezni, hogy tetszik-e érteni, Mössziő tanár úr ?

A gyerek előbb pislogott, hitetlenkedett, majd Jázminnak becézett haverunk kinyitotta az iroda ajtaját és gyengéden betuszkolta az engedélyt kérőt. Az ajtóra szorítottuk fülünket és hallgatóztunk. A gyerkőc megfogadta a jó tanácsot, üvöltve adta elő, hogy ő Dorogra utazna a családdal szüretelni, névnapozni, érti ugye Mössziő tanár úr, alá kellene írni az apu által ellenőrzőbe beírt kérelmet, érti-e Mössziő…

Nem hallottuk, hogy Mössziő miként reagált, a gyerkőc bíbor színű füleit látva el tudtuk képzelni, mit kapott. A következő szünetben megkerestük az áldozatot. Marhák, vigyorgott ránk, így átvágni az embert, tett szemrehányást, majd harsány röhögés közben elmesélte, hogy Mössziő elsápadva állt fel íróasztalától, amikor ő szinte beesett az irodába, s az üvöltve előadott kérelem hallatán befogta a fülét, majd a csend beálltakor az ajtóra mutatott és vészt jósló hangon közölte: holnap küldje be az édesapját vagy az édesanyját. Eltelt tán egy hét is, mire Molek papa bejött Mössziőhöz, mert ugye el kellett menni a szüretre. Molek elmesélte, hogy apja bocsánatkérés közben mosolygott Mössziő panaszán, aki aggodalmaskodva ismételgette, hogy nem nevetség ez, kérem.

Utólag is bocsánat, kedves Mössziő. Nyomoztál, jobban mondva – stílusodhoz illően – tapogatóztál a csínytevés kiagyalói után, de nem jutottál el hozzánk.

Folyton farkaséhséggel küszködő kamaszok voltunk, alig vártuk a tanítás végét, rohantunk át a menzára, ahol pillanatok alatt bekanalaztuk, bevilláztuk az aznapi kaját, majd ismét és ismét sorba álltunk repetáért. Mössziő rosszallóan szemlélte mohóságunkat, gyakran megállt az asztalunknál és udvarias hangon kioktatott bennünket: a késről nem illik lenyalogatni a zsírt, nem kell marokra fogni a kanalat, villát, a tányért nem ildomos kapargatni, tessék használni a papirszalvétát. Micsoda dolog az, hogy a kenyeret mártogatjuk a csirke pörkölt szaftjába, nem szép dolog a villára szurkálni a nokedlit…Jázmin egyszer oldalba bökött, fejével a közeledő Mössziő felé intett, majd hozott egy alumínium kanalat az adagoló pult egyik fiókjából és elkezdte kanalazni a zsírban sült krumplit és harapdálta hozzá a kézbe vett rántott szeletet. Megérkezett Mössziő az asztalunkhoz és visszafojtott, ingerült hangon közölte, hogy kéri Jázmin ellenőrző könyvét. Jázmin nagyot harapott a kezében lévő rántott húsból és tele szájjal válaszolta: igazgató úr kérem, meg tetszene engedni, hogy bepofázzam a karajt, mert baromira éhes vagyok. Mössziő remegő hangon közölte, hogy valamelyik szülő jelenjen meg az irodájában, visszaült a tanári asztalhoz, a papírszalvétáját ölébe terítette és folytatta az étkezést.

A mi osztályunkat nem tanította Mössziő. Egy csupa lány osztályban tanított franciát és történelmet, egy vegyes osztályban talán latint is. Tudott angolul, németül, olaszul, ezt a néhányunk által körüludvarolt orosz tanárnőnktől tudtuk. Szigorú, nagyon szigorú volt Mössziő, úgy hallottuk. Nyelvórája azzal kezdődött, hogy az elmúlt órán tanult szavak szótári alakjait, ragozását számon kérte, következett eztán a feladott anyag elmondása, fordítása, persze könyv és füzet nélkül. Majd minden héten általa legépelt rövid szöveget osztott ki, le kellett fordítani tíz perc alatt, beszedte a papírokat, a következő órán visszaadta, piros ceruzás érdemjegy virított a jobb felső sarokban és egy kalligrafált B. betű – töltőtollal írva -, nevének kezdő betűje. Igen, akkor már anakronisztikusnak tűnő töltőtollat hordott a szivarzsebében. Ki nem állhatta ugyanis az akkor már erőteljesen terjedő golyós toll használatát, mindenkit a töltőtoll használatára ösztökélt, szerinte azzal lehet szépen írni, a golyóstollal csak kapkodva, elnagyoltan.

Sokáig csak nekem volt Parker tollam a gimiben. Számtalanszor elhagytam, ám a megtaláló mindig jelentkezett és átadta a tollamat. Középzöld színű volt a Parker, vagy három évig meg volt. Ha kifogyott a betét, Marika néni küldött újabbat Pestről. Egyszer aztán, negyedikben, eltűnt a Parker örökre. Írtam rögtön apámnak, hogy küldjön újabbat. Küldött, az újnak fekete színű volt a törzse, pár hét után az is eltűnt.

Délutánonként tanulószobás voltam, ez azt jelentette, hogy kettőtől ötig – óránként tíz perces szüneteket tartva – visszaültünk a padba és csendben – jó néha tényleg csendben – megírtuk a másnapi leckét, megtanultuk, amit kellett. Ha valamit nem tudtunk, megkérdeztük az ügyeletes tanárt, aki asztalánál olvasgatott vagy dolgozatot javított, időnként a padsorok között sétált le-fel. Mössziő gyakran volt ügyeletes. Egyszer megállt a padom mellett, szemüvegét lehúzta orráról, nézte az előttem lévő füzetet, amibe házi dolgozat betűit róttam. Nézte, nézte a Parkert, amit zavartan forgattam ujjaim között, várva, hogy a töltőtoll szóba kerül. Nem került szóba, Mössziő csak rámutatott a tollamra és azt mondta halkan, látja ez jó golyóstoll, nem kenődik, nem piszkol, vigyázzon rá. Kérdezte, miként szereztem. Apám küldte Tel Avivból, feleltem. Szép ajándék, mondta, vigyázzon rá.

Egyedül élt, albérletben lakott egy nyugdíjas vasutasnál. Egy nyári szünetben futótűzként terjedt a hír, hogy Mössziő nőzik. Valaki látta egy fekete lófarkas, nyúlánk csajjal, aki feszes halásznadrágot, ujjatlan blúzt viselt…Megindult a nyomozás. Egyik osztálytársunk a Mössziőékkel szemközti házban lakott, az ő segítségével derült fény arra, hogy Mössziőt a lánya látogatta meg, aki Pesten gimnáziumi tanár volt. A strandon is feltűnt egyszer a tanárnő, kamaszos, vizslató tekintetünk legnagyobb megelégedésére bikiniben. Persze, egyedül volt, Mössziőtől ilyen helyeken nem kellett tartani.

*
Harmadéves egyetemista voltam Szegeden, vígan, szabadon éltem. Presszózás, néha kocsmázás, újságba irogatás, rajzolás, álmos szombat délutánokon olvasgatás a könyvtárban, statisztálás a színházban, udvarlás – ahogyan az illik huszonévesen.

Ballagtam egy szép tavaszi délelőtt a Virág cukrászda felé, ahová randit beszéltem meg az egyik statiszta lánnyal. Zsófika a tanítóképző főiskola unalmas óráit cserélte fel a színpadi néma szerepléssel. Néha szorosan egymáshoz sodródtunk és szorultunk az általunk “alakított” színpadi tömegben, de kellett néhány hét, mire bátorkodtam megszólítani a “művésznőt”. Próbák szünetében, előadások után sokat csevegtünk a társalgóban és egyszer haza kísértem. Nekem a farmert feszegető idomai imponáltak, neki inkább a megjelent karikatúráim, a krokik tetszettek. Ajánlotta, hogy írjak a nagyapjáról, aki feltalálta a hagymakrémet. Megígértem, hisz újabb és újabb találkozókat remélhettem az “anyaggyűjtéstől”. Mindig újabb és újabb kérdések jutottak eszembe, így újra és újra találkoznunk kellett…Igyekeztem tehát a Virág cukrászdába.

Úgy húsz méterre voltam a bejárattól. Ki fordul ki a mellékutcából és jön felém? Nem akartam elhinni, Mössziő volt az! Korábbról ismert, kopottas öltönyeinek egyikében. Csíkos puplin ingjének nyaka foszlott, nyakkendőjének csomója borostától kidörzsölt, kopott, szálkás, a tokától kissé foltos. Még a szemüveg is a régi, az olcsó vastag keret. Talán a sok-sok dioptriát sejtető lencsék cserélődtek.

Ott állt velem szemben Mössziő. Zavarban voltam, köszöntem neki: Jó napot kívánok igazgató úr.
Jó napot. A vezetéknevemet is hozzá csatolta öreguras gyenge hangján.

– Tudtam, hogy felvették az egyetemre, már vártam, hogy egyszer összetalálkozunk, nem olyan nagy város ez. Hányadéves?

– A harmadik évet kezdtem.

– Igen, én is úgy számoltam, mivel ugye dolgozott is, katona is volt egyetem előtt. Órára megy?

– Nem, csak ide a…

– Akkor tehát ráér, kísérjen el, legyen szíves. A kémia szakosokhoz megyek, francia órát tartok…

Mondhattam azt, hogy nem kísérem el? Mondhattam volna, de nem mondtam, mert…

– Hány nyelvvizsgája van már?

– Nekem?!

– Igen, magának. Nem felelünk soha kérdéssel.

– Nincs, nincs nyelvvizsgám.

– Nincs nyelvvizsgája? Meg fogja bánni! A jogászoknál rengeteg a szabadidő, gondolom maga is csak vizsgaidőszakban tanul. Miért nem tanul közben nyelveket? Mit csinál a szorgalmi időszakban?

– Írogatok, rajzolok a városi, az egyetemi lapba és…

– Igen, szoktam látni a nevét. Szórakoztató kis írások. A karikatúrákban, a poénok jobbak, mint a figurák. Legalább három nyelvből tegyen le nyelvvizsgát a diplomáig. Nem fogja megbánni, nekem elhiheti. Németből, oroszból jelesre ért, ha jól emlékszem, fél év intenzív tanulás után ezekből gyorsan levizsgázhatna. Az egyetemen felvett angol – mit szól ezt is tudom a tanárnőtől -, jól megy magának. Rugaszkodjon neki. Több szorgalmat fiam, több szorgalmat.

– Igaza van, igazgató úr, megpróbálom.

– Mit mondott, hová megy most ?

– Izé, ide a presszóba.

– Izével ne kezdjen mondatot !

– Ja, igen…

– Ja-val sem.

– Bocsánat.

– Nos, hová is megy ?

– A Virágba.

– Ma nincs előadás a jogi karon ?

– Van.

– Miért nem ott ül ?

– Riportalannyal találkozom.

– Az más. Mi a téma?

– Élt egykor a városban egy hagymatermesztő, aki még a háború előtt kezdte gyártani a hagyma krémet. Vörös hagymából is, fokhagymából is. Valami díjat is kapott az ipar vásáron, de soha nem terjedt el a szisztémája. Az ötvenes években is próbálkozott, de a konzervgyáriak kinevették.

– Érdekes történet. Kivel találkozik ?

– Az unokájával. Megkapom a nagypapa néhány iratát, fotóját.

– Kíváncsian várom a cikket.

– Talán két hét múlva jelenik meg.

– Menjen csak dolgozni. Örültem, hogy találkoztunk. Ne feledje, nyelvvizsga, nyelvvizsga! Bármikor megkereshet, a bölcsészkaron tanítok. Megvan még az Izraelből kapott Parker tolla?

– Sajnos, nincs.

– Sajnálhatja. Örülök, hogy láttam.

– Jó napot kívánok, igazgató úr. ( Azt ugyanis, hogy viszontlátásra, nem volt szabad neki mondani. )

Több mint félórát késtem, Zsófika nem várt meg, be kellett mennie a főiskolára zéhát írni. Hetekig kellett engesztelnem, míg ismét randiztunk és átadta a nagyapja iratait. A cikkel késtem. Végül meg sem írtam… Zsófika ugyanis kibékült régi barátjával, szerelmével, az opera kórus egyik szólistájával, így aztán a fiókba tettem nagyapja fotóit, iratait.

Mössziő tanár úr, köszönöm szépen! El tetszett szúrni azt a randit! Ki tudja, talán másként alakul Zsófival, ha nem magát hallgatom a nyelvvizsgáról!

Mössziő tanár úr, egy nyelvvizsgát sem tettem le, pedig intelmei gyakran eszembe jutottak, kár, hogy nem fogadtam szót. Erre gondoltam akkor is, amikor ötödéves koromban a városi lap halálozási rovatában azt olvastam, hogy Dr. B.J. egyetemi adjunktus, a nyelvtudományok kandidátusa, számos tankönyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, aki hosszú nyelvtanári pályája alatt sok ezer diákot tanított latinra, franciára, olaszra, németre, angolra, váratlanul elhunyt.

kép: illusztráció

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s