Mamma mia!

0

szerző: Sáfrán István

A tengerparti orosznál ebédelünk. Jó konyhát visz, tetejébe még meg is fizethető. Ami pedig a lavan sniccelt illeti, ízre-illatra-küllemre akár a Grenzingben is tálalhatták volna, azzal a persze nem elhanyagolható különbséggel, hogy a wiener snicli borjúból süttetik, emez anyaga pedig sertés karaj.

A szomszéd asztalnál is megy az ereszd el a hajam. Születésnapot ülnek. A fő helyen az ünnepelt, a mama, illetve a nagymama, azazhogy valószínűleg a dédi – legalábbis a megszakítás nélkül sivalkodók korosztályi megoszlásából bátran lehet erre következtetni. Valamiféle fehér pálinkával nyitnak, ez kíséri a tósztok sorát, amelyekből kitetszik, hogy a hölgy fennállása kilencvenedikjét ünneplik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden koccintás után fenékig ürítené poharát a matróna, de tény, hogy ahányszor belekortyol, mindig kéznél, aki frissíti a kupica tartalmát. Egyetlen köszöntőt sem hagy szó nélkül, mindegyikhez van egy-két szava, hogy is volt az, akkor amikor! Szaftos történetek követhetik egymást, mert csaknem mindegyiket hatalmas röhögés kísér. Hogy miről mesélnek ezek az adomák, fájdalom, e helyütt nem áll módunkban szöveghűen visszaadni, mert a társaság nyelve sem nem ivrit, sem nem angol, sem nem magyar volt – innentől pedig lehet találgatni -, de ami faktum, hogy kirobbanó jókedvük a környező asztalok vendégeire és átragad. Együtt nevetünk velük, s tapsoljuk meg az aktuális éltetőket. Akkortól pedig már csaknem szó szerint egy társasággá lettünk, amikor asztalainkra is átirányíttattak egy-egy kóstoló kupicával.

Honnan, honnan nem, de mintegy végszóra betoppant a vendéglőbe egy virágáruslány. Kicsit hervatag volt, mármint a portékája, de a terem félhomálya jótékony árnyat borított a kosárkájára.

Kínálta magát a lehetőség!

Immár csokorral a kezemben kértem csöndet a publikumtól, ami várakozásommal ellentétben be is következett. S ezzel egy ütemben a baj. Hogyan is kezdjek bele a mibe? Meg kellene szólítani ezt a kedves arcú idős asszonyt. Igen ám, de melyik nyelven azok közül, amelyekben nem vagyok otthon.

Mamma mia! – nyögtem ki végül, remélve, hogy ez az internacionalista titulus mindenkinél maghallgatásra és megértésre talál, és folytattam is volna, de a megszólított csöndre intett. Rega, rega – mondta, majd felemelkedett helyéről. Egyik kezébe csordultig töltött pálinkáspoharat fogott, a másikkal pedig járókeretét emelte meg és így érkezett elébem, minden külső segítség nélkül. Mondom: egyik kezében az üdítő nedű, másikban a járókeret – mindkettő a levegőben! Tehát nem csoszogott, nem totyogott, hanem jött, ha nem is viharsebességgel, de magabiztosan egyensúlyozva.

– Nazdarovje! – mondta, hogy unszolásának szívesen engedve felhörpintettem az italt. Aztán türelmesen kivárta, amíg kiköhögtem magamból azt a legalább 52 fokos a finánc által valószínűleg soha nem látott párlatot, majd elégedetten nyugtázta produkciómat: – Malagyec. Aztán közelebb hajolt, s tiszta szíve minden jóindulatával igazított el az illemkódex orosz változatának idevonatkozó passzusában:

– Ani lo mamma mia. Szkazsi minya gyévuska!

Gyévuska.

Az én kilencvenedikben járó, egyik kezében pálinkáspohárral, a másikban a járókeretét lóbáló alkalmi barátosném gyévuska! Hát most mondja valaki, hogy az orosz nyelv nem szép és nem kifejező! De bizony az.

Ja, és majd elfelejtettem a legfontosabbat!

A pálinkáspohárból egy csöppnyi sem löttyent ki…

kép: illusztráció

Hozzászólás