A sátortábortól az integrációig. Mizráchi zsidók Izraelben

0

Szerző: Veszprémy László Bernát

1944 szeptemberében a palesztinai cionista közösség, a jisuv készen várta a náci Németország vereségét. A győzelem reménye azonban elkeseredettséget is hozott magával. Dávid Ben-Gurion, a palesztinai munkáspárt, a Mápáj vezetője, és Izrael állam későbbi államalapító első miniszterelnöke ekkor így fakadt ki: „Itt állunk, a háború végének szélén, és a zsidóság többségét elpusztították. Mindenki ezt kérdezi: hol találunk elég zsidót Palesztina számára?” Később ezt is hozzátette: „Hitler többnek is ártott, mint a zsidó népnek, melyet gyűlölt és ismert: a zsidó államnak is ártott, melynek eljövetelét nem láthatta előre. Elpusztította az ország fő támaszát és központi erejét, az európai zsidóságot. Az ország létrejött, ám hiába tárta fel kapuit Izráel nemzete számára, mely várt rá, s ma már nem él.” A félelem, hogy az 1948-ban létrejött Izrael államnak nem lesz elegendő zsidó lakosa, folyamatosan mérgezte az ország vezetőit; Ben-Gurion „rémálomnak” nevezte a gondolatot. „Azonnal” szükség lenne „egymillió zsidóra” – mondta -, „és az arabokkal való konfliktusnak vége is szakadna.”

A palesztinai zsidó állam létrehozását célul kitűző cionista mozgalom forrását mindig is Európából tervezte meríteni, és mindössze a holokauszt után tekintettek először az arab országok zsidóságára, illetve a közel-keleti, afrikai és ázsiai zsidókra (összefoglaló néven: a mizráchi, azaz keleti zsidóságra), mint bevándorlási forrásra. Egy Mápáj-vezető szavai szerint a mizráchi zsidóság a soá előtt mindössze „antropológiai és néprajzi jellegű érdeklődés tárgya” volt a cionista mozgalmon belül; hirtelen pedig partnerekként kezdtek nézni rájuk az izraeli álom megvalósításában. Ben-Gurion maga úgy beszélt, hogy ez idáig „nem vették észre” a mizráchi zsidóságot.

A cionista vezetőség ideája szerint Izraelben a „diaszpórák egybeolvadása” kellett volna, hogy végbemenjen, hasonlóan az amerikai „olvasztótégely-társadalomhoz” – a kifejezés használatakor azonban főképp arra gondoltak, hogy a mizráchi zsidók olvadjanak be az európai, azaz askenázi közösségbe, és nem pedig fordítva vagy felváltva. A környező arab államokkal hamar kirobbant konfliktus okán azonban Izraelnek lakosokra volt szüksége; katonákra, orvosokra, munkásokra és tanárokra. A mizráchi zsidóságot tömegesen, százezer számra szállították át Izraelbe: egyes kritikus történészek szerint elhelyezésükre, a kulturális feszültségek elsimítására, vagy a „diaszpórák egybeolvasztására” vajmi kevés időt és energiát fordított a cionista mozgalom, míg más, objektívabb és kevésbé poszt-cionista munkák azonban belátják, hogy egy fiatal és frissen alakult államnak nem sok lehetősége volt az emberi életkörülmények gyors megteremtésére. Tom Szegev történész – aki egyébként munkáiban ugyanilyen kritikus hangot ütött meg – helyesen említette meg egy interjújában, hogy „csak arról marad feljegyzés, ami rosszul működik. Amivel semmi gond nincsen, arról nem írnak jelentéseket”. Ebből a szempontból a mizráchi zsidóság integrálásának nehézségeit is jobban lehet értelmezni: a pozitív példákkal messze nem foglalkoztak annyit, mint a negatívakkal.

A nyomor leírása a keleti bevándorlók között ennek ellenére sokszor látványos volt. Jeruzsálem egykori patinás arab negyedébe, a Muszrarába az államalapítást követő arab-izraeli háború után mizráchi zsidók költöztek. A régen csillogó arab házak hosszú folyosói, széles szobái most családok százaival voltak tele. A konyhákat a hálószobák közepén rendezték be; a matracok között olaj és ételmaradék patakzott. A nők ülve főztek tűzön, mert nem ismertek más eszközt, vagy, mert nem szerettek állva főzni a gáz mellett. Fürdeni dézsában fürödtek, a házon kívül; a családok közös latrinán osztoztak. Egy a körülményeket lefestő izraeli újságíró mindössze a vallásos ünnepségek hangulatában talált csodálni valót. „Mindent nagy szeretettel és elkötelezettséggel végeznek” – jegyezte fel a Muszrarában szemlét tartó izraeli riporter. A gyermekek azonban alultápláltak, betegek és koszosak voltak – írta. Cikkében a miatt aggódott, hogy milyen hatással van a gyermekekre, hogy egy szobában élnek szüleikkel: „A férjem és én úgy élünk otthon, mint két idegen. Egymáshoz sem érünk, nehogy meglássák a gyerekek” – idézett egy mizráchi asszonyt. A nő ágya férjével a szoba közepén állt, gyermekeik fekvőhelyével körbevéve. A születésszabályozás ismeretlen kifejezés volt Muszrarában, és a lakosság fele tizennyolc évnél fiatalabb volt. A szülők gyakran arab nyelven nevelték gyermekeiket, marokkói vagy jemeni akcentussal. A cikk arról is említést tett, hogy a helyiek a szocialista állami egészségügyi alap helyett a Marokkóból alijázott sámánasszony szolgáltatásait preferálták.

A szociális érzékenység jegyében természetesen számos korabeli orgánum teret engedett a mizráchi lakosság panaszainak. „Olyanok vagyunk, mint vak emberek egy idegen tájon. Senkivel sem tudunk beszélni. Senki sem hallgat meg minket. Kiabálunk, rimánkodunk, könyörgünk – de semmi eredménye sincs” – írta egy keleti zsidó olvasó a Má’áriv lapjain. A liberális és a kormánnyal szemben örökké kritikus hangon író Há’árec azonban már azt írta, hogy a mizráchi lakótelepek „legtöbbje koszos, és úgy néz ki, mint egy szeméttelep”. Ilyen volt a szintúgy jeruzsálemi Bukhárim negyed is. A körzetben a közvilágítás hiányosan működött, a bűnözés pedig értelemszerűen magas volt, ahogy a droghasználat aránya is. Az ötvenes évek végén az egykori keresztény arabok lakta út, a Wádi Szálib utca mizráchi tömegek erőszakos tüntetésének volt tanúja; a mizráchi közösséget közel 15%-os munkanélküliség sújtotta. „Rettegek a naptól, amikor a fiaim kenyeret kérnek tőlem, és én nem fogok tudni nekik adni” – panaszkodott egy mizráchi családapa, aki korábban szobafestőként dolgozott. Mint mesélte, reggelenként állást keres, estére pedig festékkel keni be a kezeit, és úgy megy haza, nehogy gyermekeinek feltűnjön, hogy munkanélkülivé lett. „Vér fog folyni” – jegyezte fel naplójába Ben-Gurion, és való igaz, hogy az izraeli rendőrség komoly erőkkel tudta csak megfékezni a mizráchi éhségtüntetéseket. A Há’árec egyik riportere cikket írt egy mizráchik által lakott ipari külváros utcaképéről: az újságíró elbocsátott mizráchi katonákkal beszélgetett a helyi kávézóban: „Az egész ország mehet a pokolba” – vetette oda egyikük. „A katonák és a prostituáltak veszélyes gyúlékony anyag. Egyetlen szikra olyan robbanáshoz vezethet, ami megrázhatja az egész országot” – figyelmeztetett a Há’árec cikke.

Ez utóbbi liberális-baloldali lap ma is számos efféle cikkcímet közöl angol nyelvű kiadásában: „A keleti zsidók az új feketék”, „Az izraelieknek többet kéne tanulniuk a mizráchi örökségről”, „Egy mizráchibb Izrael pártján állva”, ez utóbbi Ávrahám Burg tollából. Ennek tekintetében ironikus, hogy az Izrael-ellenes szélsőbaloldali lapok ma is a Há’árec egy 1949 áprilisi cikkéből idéznek minden esetben, ha demonstrálni kell az „izraeli fehér imperialista rasszizmust”, vagy azt, amit ezzel a vádszóval illetnek. Árje Gelbblúm, a Há’árec újságírója keresetlen szavakkal írt ugyanis ekkor az arab országok zsidóiról:

„Ez a népség olyan, mint amilyenhez foghatót még sosem láttam. Azt mondják, hogy különbözőek a tripoli, marokkói, tunéziai és algériai zsidók, de én nem tapasztaltam azt, hogy bármilyen különbségek léteznének. Azt mondják példának okáért, hogy a tripoli és tunéziai zsidók »jobbak,« mint a marokkóiak és az algériaiak, de ők is épp olyan rosszak, mint a többiek. És persze a bevándorlók egyike sem vallaná be, hogy észak-afrikaiak. »Je suis français!« [Francia vagyok!] – mondja mind. Ők egytől egyik párizsi francia urak, és parancsnokok voltak a Maquis-nál [a francia ellenállási mozgalomnál]. Ezen nép primitív mivolta alulmúlhatatlan. Lényegében semmiféle oktatással nem rendelkeznek, és nincs képességük arra, hogy bármilyen szellemi tudományt magukba szívjanak. Szabályszerűen alig állnak az arabok, négerek vagy berberek felett. Szinte bizonyos, hogy még az egykori palesztinai araboknál is alantasabbak. Másrészt pedig szinte teljesen eluralkodtak közösségükön az állati, vad ösztönök. Hány incidensre kerül sor, mire megtanítjuk nekik, hogy álljanak sorba az ebédhez verekedés nélkül? Egy bolgár zsidó egy afrikai elé állt a sorban a minap, mire az felvágta az orrát. Többször is megverték a [kormány] embereit . . . és a rablásokról és a zsebmetszőkről akkor még nem is szóltam.”

A poszt-cionista történetírás sokszor megjelenő vádja, hogy az effajta attitűd nem csak az újságokban – tehát a narratívában – jelent meg, hanem a hatalomgyakorlók között is. Ha ilyen idézetek – például a jemeni gyermekek oktatásáért felelős Náchum Lévin tollából – valóban találhatóak is, észben kell tartani, hogy a konfliktus nem egy esetben valóban összeegyeztethetetlen társadalmi különbségekből fakadt. Egy alkalommal jemeni zsidók a megrökönyödött Golda Meir foglalkoztatásügyi miniszter asszonyhoz és későbbi izraeli kormányfőhöz fordultak nehezen kommentálható problémájukkal:

„Egy incidens során izraeli katonák behívatták feleségeinket a katonaorvos szobájába. Egy katona levetkőztette őket erőszakkal, ők pedig mezítelenek voltak és zokogtak . . . Egy nagydarab tiszt számon kérte őket: »Hány gyermeketek van?« Mindenkinek négy-öt gyermeke volt. »Nem kell nektek ennyi gyerek« – mondta nekünk [férfiaknak]. »Mit tegyünk?« – kérdeztünk vissza – »Asszonyainkhoz megyünk, ők pedig teherbe esnek.« . . . Azt mondta: »Kérjetek gumit a boltban.« Azt feleltük, hogy az tilos. Azt mondta: »Akkor is így kell tegyetek.« Azt feleltük, hogy Jákob ősapánknak is tizenkét fia volt, és aztán belőlük lett Izráel tizenkét törzse. Azt kérdezte: »És ti vagytok olyan gazdagok, mint Jákob ősatyánk? Nincs min éljetek. Nem kell nektek ennyi gyerek.« Azt feleltük, hogy özönvíz sújtja azokat [akik fogamzásgátlást használnak].”

Egy ilyen esetben természetesen nehéz lenne azzal érvelni, hogy a szociális érzékenység hiányából hajtották el a panaszkodó jemeni férfiakat; elvégre nehéz lett volna megmagyarázni nekik, hogy nem sújtja özönvíz azokat, akik a családtervezés lehetőségével élnek. Amennyiben pedig így tettek volna, akkor úgy jártak volna, mint a jemeni zsidók erőszakos szekularizálásával vádolt Náchum Lévin (személyéről egy ultraortodox oldal máig „A jemeni zsidók holokausztja” címmel ír, arra utalva, hogy Lévin kulturális „holokausztot” követett volna el). Lévin, a Zsidó Ügynökség biztosának személyes iratai azonban inkább naiv meggyőződésről, mint „rasszizmusról” vagy „rosszindulatról” árulkodó sorok:

„Ez egy példa nélküli probléma. Ezt a törzset már régen ismerem, de munkám most még közelebb vitt hozzájuk. Nemes törzs – az övék talán a legnemesebb Izráel összes törzse közül. Lelkesedése, melegsége és ártatlansága mind-mind páratlan. Ámde a jemeni zsidóság primitív is. Soha ilyen fogú primitívséget még nem láttam korábban. És olyan tisztán mondom, amennyire csak tudom: hidat kell építenünk köztük, és Izrael állam között . . . Elvégre a mi feladatunk, és az állam feladata, hogy egyetlen diaszpóra-közösséget se hagyjunk meg diaszpóra-állapotában, s hogy mindegyikőjüket igaz partnerré tegyük a hatalmas és lélegzetelállító izraeli forradalomban, melynek megtestesülése a zsidó állam”.

A szélsőbaloldali sajtó részéről érkező vád, hogy a mizráchi közösség nem tudja kifejezni véleményét az izraeli politikai rendszerben, ma már nem állná meg a helyét – hiába tehát a „faji elnyomásról” és az „apartheid-rezsimről” szóló cikkcímek. A jobboldali cionizmus 1977-es és 1981-es győzelmei a mizráchi közösség tüntető szavazatainak következménye (is) volt; emlékezetesek Menachem Begin szavai, aki közölte, hogy ő külön keleti zsidót nem ismer. A baloldal gyengülésével a vallásos cionizmus párhuzamos megerősödése emellett nem csak a mizráchi hatalmi centrumok megerősödését mutatja, hanem a vallásos keleti közösségek azon képességének megérését is, hogy demokratikus úton befolyásolják az izraeli politikai életét. Napjainkban Izrael számos közéleti személyisége – politikusok, katonák, írók és a zenei élet csillagai – is mizráchi zsidók közül került ki. Szilván Sálóm, Meir Seetrit, Mose Kácáv, Abí Nátán, Ofrá Cházá és – vezetékneve ellenére – Gabi Askenázi is a keleti közösségek soraiból emelkedtek fel, s közülük például Mose Kácáv sátortáborban élte korai izraeli éveit. Ávrahám Hármán, Izrael állam egykori askenázi származású amerikai nagykövete úgy vélte, hogy londoni zsidóként ő már nem is képviseli kellőképpen az ország képét: „Egy magamfajta zsidó már nem is képviseli a valódi izraeli világot” – mesélte. Hiába volt ő az izraeli nagykövet, megjelenésével, hátterével és személyével már nem reprezentálta hazája lakosságának többségét. Mint mondta, ez nem csak izraeliként, hanem hivatásos diplomataként is belső konfliktust okozott számára: mint mesélte, egy televíziós vitán, mikor egy arab állam követével áll szemben, „az arab akcentussal beszéli az angolt, én pedig tősgyökeres brit tájszólással. És az arab követ joggal kérdezhetné meg tőlem – sőt, voltaképpen az arcomba is vághatná -, hogy »maga meg egyáltalán mit keres Izraelben? Maga Londonban született, a szülei pedig Oroszországból vándoroltak Angliába. Mit keres maga itt?«” Hármán szerint ezt egy mizráchi nagykövettől nem kérdezhetnék meg, mert az így felelhetne: „Én is a Közel-Keletről származom, és azért vagyok Izraelben, mert Izrael az én hazám. Az őseim is ott éltek. Történelmi jogom van hozzá, noha nyilván maradhattam volna a maguk [arab] országában is, és türelmesen megvárhattam volna, hogy felkössenek a főtéren.” Az arab nagykövet akkor „befoghatná a száját a tévéstúdióban”, vélte Hármán 1967-es interjújában.

A keleti zsidóság helyzete összetett szociális kérdés, melyre ebben a tanulmányban nem kísérelhetünk meg részletes kifejtést adni. Történészként mindössze arra törekedtünk, hogy a poszt-cionista – és valljuk be, sokszor Izrael-ellenes – történetírás gyakori vádjait górcső alá vegyük. A keleti zsidók valóban nagy tömegben érkeztek Izraelbe a holokausztot követő években, és bevándorlásuk – illetve annak okkal sietetett mivolta – sokszor nehéz életkörülményeket teremtett a közösség számára. Ellenben nem igaz az a vád, hogy teljes „kultúrrasszizmus” vagy „felszámolási vágy” hajtotta volna az izraeli állam vezetőségét velük szemben: mint láttuk, még a „kulturális holokauszttal” vádolt Náchum Lévin is a maga módján megértéssel kezelte feladatait. Más esetekben – mint a Golda Meir által megtapasztalt nézeteltérésnél – valóban komoly kulturális különbségekkel szembesültek az izraeli hatóságok. Nehéz lenne ma viszont hitelt adni a szélsőbaloldali sajtó vádjainak, miszerint ma is „apartheid” sújtja a keleti zsidókat Izraelben: elvégre kevés apartheid-állam büszkélkedhetne el azzal, hogy éveken át a „szegregált” kisebbség tagja szolgált államelnökeként, még akkor is, ha Móse Kácáv emléke nem is a legfényesebb az izraeli politikai palettán.

Kiemelt kép: jelenet a Sallah Shabati című filmből. Forrás: internet

Hozzászólás