Kohn bácsi nagypolitizál

szerző: Sáfrán István

Hitetlenkedve néz föl rám füles fotelja mélyéből az öreg. Arcán a döbbenet és a megütközés keveréke. Szem látomást nem akar hinni sem a szemének, sem a fülének. A távirányító gombjai között tallózik, majd jókora sóhajtás közepette megnyomja a pirosat. Ez volt a két jelölt harmadik, egyben utolsó összecsapása. Két sok mindenre elszánt ember szócsatája az elnöki székért.

Ennyi? – olvasom a kérdést a pillantásából: ennyi..!?

Jobb híján magam is bólintok. Valóban ennyire futja ebből a két jeles személyiségből: ennyi, arasszal sem több? Egymás közt szólva, valóban nem sok, mi több: kevés, roppant levés. De hogy teljességgel világos legyen, mivel is maradt adósa a világ az én öreg barátomnak – és azt hiszem rajta és rajtunk kívül még a földkerekség több milliárd emberének, hát az elnökjelölti szópárban tévéközvetítéséről van beszélünk. Akik jobb vagy egyéb elfoglaltság híján végig nézték Egyesült Államok elnökjelöltjei vitáját – alighanem elszomorodtak.

De tényleg! – ágaskodik Kohn bácsiban az indulat. – Az a jó pár száz millió derék amerikai választópolgár csak ezt a két embert tudja felmutatni. Ők lennének a világ legnagyobb gazdasági, politikai és hadipotenciálja letéteményesei? Akik közül az egyiknek perceken belül olyan hatalom  összpontosul a kezében, amekkora talán még soha senkinek nem adatott meg. Ezek közül fogja valamelyik eldönteni a világ sorsát és benne az enyémet is? – tanácstalanodik el az öreg. – Hát jól benne vagyunk a pácban!

Öreg barátom hüledezik, levegő után kapkod – én meghallgatom.

– Az egyik egy pojáca, akinek hétről hétre változik a világról alkotott véleménye, aki szerint a nők csak arra valók, hogy magunk alá teperjük őket. Ez akar elnök lenni? A másik jobb?! Aki az arab tavaszt hozta rá a világra, aki demokráciák beköszöntét ígérte a középkor után mindjárt balra? Lett belőle a tengernyi kín, könny és fájdalom. Hajdan virágzó népek hazája hever romokban, s lakói Európa útjain botorkálva test és lélekidegen közegben keresnek új otthont, új megélhetést és talán új hazát is. Lehet a két jelölt között között egyáltalán választani? Nem irigylem a tengeren túli polgártársaimat. Nagy bajban van Amerika, és nagy bajban a világ, ha csak ennyire futja a két óceán között lakókból. Ezt tudják felmutatni? Nem akarom elhinni.

Churchillt idézi, aki – emlékezete szerint – azt mondta egy helyütt: a vezető csak akkor döbben rá a demokrácia fonákságaira, amikor szembe nem találkozik az első reá voksoló állampolgárral.

Állítólag ez egy vicces mondás volt akkoriban, s mára a legsúlyosabb tényvalóságá lett.

Valóban: van ezen mit nevetni?

Inkább sírni kellene.

Kohn bácsi szerint fogunk is…