Mama, mi lesz veled?

2

szerző: Sáfrán István

Tulajdonképpen az a nap is úgy indult, mint az utóbbi tíz évben bármelyik, amióta elment imádott férje. A temetőből jövet a kondoleálásokon, zavarában mindenki arról beszélt neki, hogy ne hagyja el magát, hiszen még fiatal, éppen hogy túl a hetvenen, próbáljon meg olyan életritmust kialakítani, amelyben egyedül is megtalálja a lassan pergő idő értelmét. Törekedett rá. Péntekenként kiment a shukra, bevásárolt egész hétre, de csak mértékkel, mert a harmadnaponkénti tej-kenyér-felvágott-túra ki nem maradhatott, ahogyan azt ennek előtte drága ura tette harminc esztendőn át szertartásos pontossággal. Vasárnaponta ismét elkezdett bridzsezni, keddenként a 20 sékeles délutáni nyugdíjas vetítésekre járt barátnőivel a Kiryonba, estére pedig ha úgy hozta kedve, meleget főzött magának. Ha csak alig több, mint pár kanálkányit, de ez is elvitte a gondolatait a szomorú emlékeitől. Ja és az orvosok, meg a patika – szóval olykor még rövidebbnek is bizonyult a nap, mint amennyi teendőiből belefért volna.

És persze ott volt a lánya, veje, unokái, igaz jó messzire tőle, lent Beer Seván, de hát az ugye nem elvárható, hogy akárcsak hetente meglátogassák a mamát itt fenn, északon. Azok az olyan drága hétvégék, amikor végre mindannyian együtt lehetnek, legalább az maradjon a családé, a mama meg úgy is tudja, hogy ha nincsenek is karnyújtásnyira, azért lélekben minden percben mellette vannak.

A mama tudta és megbékélt helyzetével. Belátta, ez az élet rendje. Egyedül maradt.

Sok időbe telt míg elfogytak könnyei, de hát bele kellett nyugodnia a megváltoztathatatlanba. Talán fel sem tűnt volna az idő múlása, ha az évek röptével egy ütemben nem ritkul a baráti köre. Olyan gyorsan mentek el, hogy szinte észre sem vette, mennyire egyedül maradt. Egyre kedvetlenebb lett, lépésről lépésre felhagyott korábban értelmet adó szokásaival is. Az utóbbi időben már nem járt el barátnői temetésére sem. Valamilyen megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, meg az ereje is mintha elfogyott volna. Ilyenkor kedélytelen volt, s az orrát se dugta ki a lakásból. A házbeliek ugyan rá- rákopogtak olykor, de udvariasan elhárított minden segítséget, mondván bírja még a negyediket, s a cekker sem olyan degesz már, mint volt hajdanán. Kevéssel beérni minden tekintetben. Köszöni szépen, de el tudja látni magát.

Csak az a cekker!

A harmadik és negyedik emelet közötti fordulón botlott bele. Nem esett nagyot, a mentőorvos is mondta, járhatott volna sokkal rosszabbul, akár minden csontját eltörhette volna a néni, de megúszta.

Megúszta?

Combnyakcsonttörés – telefonált vissza férjének a lánya még a RamBam-ból, amint az ügyeletes orvos közölte vele a diagnózist. Tulajdonképpen ott is maradhatott volna a mama – osztotta meg a történtek szerencsésebb kimenetelét, de megúszta az esést, nem gurult le a lépcsőn és a Magen David Adom is hamar a helyszínre érkezett. A fiatal doktor azonban nem kertelt, nem ébresztett hiú reményeket. Kíméletlen őszinteséggel elmondta, hogy csekély az esély a teljesértékű felépülésre, ebben a korban már lassan forrnak a csontok, ha egyáltalán összeforrnak, meg aztán az állandó fekvés sem fog jót tenni, a folytonos bezártság sem javítja gyógyulási esélyeit, egyszóval…

Egyszóval.

A legapróbb részleteket is megbeszélték a mamával. Ők most nincsenek abban a helyzetben, hogy feladjanak mindent Beer Seván és visszaköltözzenek ide északra. A gyerekek iskolája, meg a férje állása és őt is igen becsülik a katedrán, jó tanárnak tartják, meg is fizetik becsülettel, de legyen nyugodt, mert a kirendelt metapelet mellé szerveznek ők még egy másikat, egy ismerős család ajánlotta hölgyet, aki épp hogy a minap érkezett Romániából, még jó is lesz neki, hogy eljöhet a merkazktlitából, övé lesz az egyik kisszoba, ott fog lakni, főz, mos, takarít majd és lesi anyuka minden gondolatát és beéri annyival, ami még a családnak sem jelent majd különösebben nagy megterhelést. Mindent fizetnek, úgyhogy anyuka csak legyen egészen nyugodt, legkésőbb kéthetente, de havonta egészen biztosan meg fogják látogatni, nem lesz semmi baj, csak vigyázzon magára.

A mama mosolyogva fogadta a lánya elképzeléseit, sőt, még mintha ő csitította volna, hogy ne csináljon magának gondot belőle. Lassan majd felépül, aztán úgy lesz minden, mint régen.

Úgy is lett, meg nem is.

Valóban, az elvárható leggondosabb ellátásban részesült. A hivatalból kirendelt és a megfizetett is, igyekezett a mama kedvében járni, lesték minden kívánságát. Csak azok a fránya gondolatok a fejében, azokkal nem tudott mit kezdeni, azoknak nem lehetett parancsolni. Estéről estére visszaköltöztek az üres lakásba a régen volt barátok, ismerősök, rokonok. Más és jobb híján velük kezdett beszélgetni, amikor nem tudott elaludni, és néha már maga sem tudta, mikor van ébren és mikor álmodik. Mert, hogy a családi látogatások, amúgy teljesen érthető és megmagyarázható okok miatt egy idő után elkezdtek ritkulni, aztán tulajdonképpen teljesen elmaradtak. Valami mindig közbejött. A papa túlórázik, az előre nem tervezhető szakköri kirándulásra is pont a legrosszabb pillanatban került sor, a nagyobbik lány szamárköhögése, a kisebbiket meg valami fertőző izé döntötte ágyba, szóval ahogyan ez már lenni szokott. Mindig történt valami, ami miatt halasztást szenvedett a már múltkor is elodázott látogatás. Ezek tények, lenni kell sorrendiségnek, elvégre emberek vagyunk, nem igaz? Mérlegelni kell! Viszont az is igaz, hogy a telefon gyakran felizzott közöttük. Nem múlt el hónap, hogy ne csörögtek volna rá a mamára, ha csak pár percre is, de tudakoltak hogyléte felől. És mindig megnyugtató volt a válasz: minden rendben, miattam ne fájjon a fejetek!

De hát melyik telefon az, amelyik pótol egy simogatást?

Aztán úgy másfél évre rá megtörtént a baj. Már egészen jól tudott közlekedni a lakásban a járókerettel, amikor ismét elesett. A metapelet talált rá, ő hívta a mentőket és ő értesítette a lányát is: szélütés.

Már nem lehetett visszavinni a lakásába. A jobboldalát nem tudta mozdítani, még a korlátozott önellátásra is képtelen volt. A harmadnapra érkező lányát megismerte, bár olyan furcsán, féloldalasan mosolygott rá, és mintha teljesen megváltozott volna. Mint akit kicseréltek. De mégiscsak ő volt, mert mintha azt is mondta volna, hogy ne izguljatok, minden rendben lesz, de ez nem biztos, mert már nehezen formálta a szavak egymásutánját. Talán, csak a lánya hallotta-értette így, vagy az is lehet, hogy csak akarta hallani, hogy magát nyugtassa, kétségbeesett, tehetetlensége dühét csillapítsa.

Mama – mondta édesanyja kezét szorongatva – mama, mit csináljak, mit segítsek, mi legyen most?

Minden rendben – intette ép keze suta mozdulatával. – Menj haza, majd látjuk egymást. Menj…

Mint kislánykorában, mellékucorodott az ágy szélén. Talán egy egész órán át feküdt mellette mozdulatlanul. Érezte az alig test csekélyke melegét és hosszú percekig simogatta az öregasszony vértelen, kiszáradt ráncos arcán a pergament szerű bőrt.

Jövünk – intette búcsúzóul – és hozzuk az unokákat is!, de tudta, hogy ez már soha nem fog megtörténni, mert valójában egyáltalán nem akarja, hogy ilyen kép maradjon meg gyermekeiben a hajdan erős, életvidám nagyiról. Egy töpörödött, mozdulni is alig képes öregasszony.

Az ajtóból még visszatekintet, s csak amikor már elengedte a kilincset, akkor szakadt ki belőle a hangtalan sóhaj: Mama, mi lesz veled..?

Nem tudta megállítani könnyeit, blúza ujjával maszatolta szét az arcán. Állt a folyosón és rázta a zokogás. Nem tudott elindulni. A személyzet udvariasan kikerülte.

Nekik ez mindennapos történés volt.

Nekik.

2 Kommentek

  1. Nagyon megérintett az írás, sírtam. Belegondoltam a saját életemben, sorsomban és sajnos azt hiszem rám is ez vár és még nagyon sok nagyszülőre, akinek a gyereke elhagyta Magyarországot. Nem szabadna, hogy ez várjon több százezer idős emberre, és ezen kelljen aggódni a gyerekeknek messze a hazájuktól.

Hozzászólás