Kémtörténet – 40. fejezet

0

szerző: Halász András

40.

Drichter százados utálta munkájának ezt a részét. Végig kell járnia az áldozat környezetét. Kivel, milyen kapcsolatban állt a munkahelyén és a lakóhelyén. Fel kell keresnie volt feleségét, és beszélni kell a gyerekekkel is. Kimerítő, és a legtöbbször teljesen felesleges munka volt. Rengeteg beszéd, nagyon kevés, kézzel fogható eredmény. De nem tehetett mást, hozzá kellett fognia.

Először Fodor Péter munkahelyét kereste fel. A társak és az iroda többi munkatársa arcán valódi megdöbbenést és szomorúságot vélt felfedezni. Egyenként hallgatta ki őket. Csak jót hallott az elhunytról. Mindenkihez volt egy kedves szava, sokat viccelődött, és szerette a csinos nőket. Senki sem tudott Irénhez fűződő kapcsolatáról. Irén sem árult el semmit az érzelmeiről, és nem beszélt a rendőrnek a viszonyukról. Élettársáról csak hallottak, nem találkoztak vele.

Délután az elhunyt szomszédjaihoz kopogtatott be. Tőlük sem tudott meg semmit. A közvetlen szomszédja, egy nyugdíjas néni elmondta, az utóbbi hónapokban csinos asszony költözött be Fodorhoz. Közelebbről nem ismerte.

Már leszállt az este, amire Drichter százados eljutott az elhunyt volt feleségéhez és gyerekeihez. Az asszony leültette a nappaliban, itallal kínálta. A rendőr kérdésére részletesen beszámolt azokról az okokról, amelyek házasságuk megromlásához, végül a váláshoz vezettek. Nem tagadta, Fodor jó apa volt, ragaszkodott a gyerekeihez. A válás után is rendszeresen találkozott velük. Kellő tartásdíjat fizetett. Nem volt vita közöttük, miután elköltözött az új lakásába.

Drichter Fodor kapcsolatairól kérdezett. Az asszony egyetlen szeretőjét sem ismerte személyesen, és azt a nőt sem, akivel összecuccolt.

Drichter dolgavégezetlenül indult haza. Úgy érezte, egész nap feleslegesen töltötte az idejét. Fodor Pétert mindenki kedvelte. Nem volt haragosa. Beült a kocsijába, de nem indította be a motort. Kényszerítette magát, hogy logikusan gondolkozzék. Az elhunytat adrenalinnal ölték meg. Ki kell kiderítenie: kinek állt érdekében, hogy eltegye láb alól Fodor Pétert?  

Másnap az lesz az első dolgom, hogy kinyomozzam, milyen módon lehet hozzájutni az adrenalinhoz. Beindította a motort, és elhajtott.

*

Tilda képtelen volt elaludni. Nem akart altatót bevenni, félt, hogy hozzászokik. Inkább felkelt, felkapcsolta az összes villanyt, és bekapcsolta a rádió komolyzenei csatornáját. Valaki Chopin etűdöket játszott. Levett egy könyvet a polcról, belelapozott, aztán félrehajította. Nem volt képes koncentrálni. Azon járt az esze, ki volt Péter utolsó látogatója? Ha ki tudná deríteni, megtudná, ki gyilkolta meg. De a rendőröknek is van ennyi eszük. Ez a százados, ez a Drichter,- milyen furcsa és nehezen kiejthető neve van,- értelmes embernek látszik. Előbb utóbb rátalál a gyilkosra.

És akkor mi van? Akkor visszakapja Pétert? Odament a bárszekrényhez, konyakot töltött magának. Egy hajtásra kiitta. Érezte, ahogy az ital végigmarja a nyelőcsövét, melegséggel tölti el a gyomrát. Ismét leült a fotelba. Nemsokára ki kell költöznie innen. Ez Péter lakása volt, nincs hozzá semmi köze. A gyerekeké lesz. Szegény Böbe, nem sokáig élvezhette a közös életet Sanyival. Eszébe jutott az ALS. Milyen az élet, vagy inkább a halál? A gyógyíthatatlan betegséget legyőzte, és a végén valaki végzett vele.

Megcsörrent a telefon. Az órára pillantott. Éjjel egy óra húsz perc volt. Ki lehet ilyen későn?

– Tessék. Dr. Tóth Tilda.

– Pál Irén vagyok. Kérem, doktornő, a férjem nagyon rosszul érzi magát. Nem jönne el megnézni? Magában nagyon megbízok.

– Miért nem hívja ki az ügyeletet, vagy a mentőket? – kérdezte Tilda mérgesen.

– Nem szeretném, ha ilyen állapotban látnák. Részegen érkezett haza, és ital után kutatott. Én még aludtam. Valamit találhatott a kamrában, és magába döntötte. Lehet, hogy méreg volt, vagy valamilyen takarítószer.

– Értse meg, ha olyan állapotban van a férje, én sem tehetek mást, mint kihívom a mentőket.

– De lehet, hogy nem. Talán ad valamit neki, és jobban lesz. Kérem, könyörgöm, segítsen rajtam.

Úgysem tudok aludni, akkor meg nem mindegy, gondolta végig a helyzetet. – Rendben van, felöltözöm és jövök. Adja meg a pontos címét.

A kihalt utcán beült a kocsijába, és negyedórán belül Irén lakásában volt. Bementek a szobába.

– Hol a férje? – kérdezte türelmetlenül.

– Nézze, doktornő, hazudtam magának. Nincs semmi baja, munkában van. Azért csaltam ide, hogy beszélhessünk. Muszáj elmondanom magának néhány dolgot. Talán megérti, és elengedi Pétert.

Lehet, hogy nem tudja, mi történt? Tilda kezdett megzavarodni.

– Asszonyom, erre nekem se erőm, se kedvem. Ha valóban beszélni akar velem, biztosan találunk normális időpontot napközben. Próbáljon megnyugodni,- mondta búcsúzóul, és indult a bejárati ajtó felé.

Pál Irén felpattant, és útját állta. Arca teljesen eltorzult. Megragadta Tilda vállát, befelé taszigálta a szobába.

– Azonnal engedjen el, – kiáltotta Tilda. Ledobta a kezében tartott orvosi táskát, és lefejtette magáról Irén kezét. De Irén nem hagyta magát. Iszonyú erővel lökte hátra Tildát, aki a földre zuhant.

– Ott marad, amíg végighallgat. – Tilda szörnyű fájdalmat érzett a hátában. Jobbnak látta, ha nem mozdul. Ki tudja, mit tenne vele ez az őrült nő, ha nem engedelmeskedik.

Irén a földön fekvő Tilda mellé húzott egy széket. Leült, az egyik lábát Tilda hasára tette. Tilda érezte cipője sarkát.

– Jól figyeljen rám. Magának fogalma sincs, milyen kapcsolat volt köztem és Péter között. Egészen különleges. A testünk kiegészítette egymást. Ott akartam hagyni a férjemet, és Péterhez költözni. Mindent megtettem volna érte. A rabszolgája lettem volna. És akkor ért a hír, hogy maguk együtt vannak. Remélem, emlékszik még, hogy felkerestem. Muszáj volt látnom magát, mert nem értettem, miért hagyott ott Péter. De hiába találkoztam magával, nem nyugodtam meg. Sőt, ellenkezőleg. Tovább forrt bennem a düh. Azért mert maga orvos, még nem hagyhat el, hajtogattam magamban. Azt hittem, néhány hét alatt Péter rájön, mit veszít, ha nem velem van. Nem így történt. És ennek maga az oka.

Pál Irén felállt, és leguggolt Tilda mellé, aki Irén arcát látva megdermedt a félelemtől. A méreg, az undor és a fájdalom olyan keveréke jelent meg az arcán, amilyet még sohasem látott. És ráadásul nem tudja, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy Péter halott. Ennek a nőnek elborult az elméje. Végezni akar velem. A lánya arca jelent meg előtte. Nem, ez nem történhet meg. Van még dolgom, amit el kell végeznem. Irén folytatta:

– Eljött az idő, hogy végezzek veled. Ha te nem vagy, Péter az enyém lesz. Nincs más megoldás. Ne ellenkezz, nincs semmi esélyed.

Tilda érezte, ahogy a nő ujjai a nyaka köré fonódnak. Utolsó erejével oldalra fordult, a kis asztal irányába. Az asztalon egy üres üvegváza volt. Felnyúlt, megragadta, és teljes erejével fejbe vágta Irént. Látta a szemét, ahogy tágra nyílt a csodálkozástól, aztán elernyedt a teste. Ömlött a vér a fejéből. Tilda kimászott alóla, felállt, a mobilját kereste. Értesítette a mentőket és a rendőrséget. Aztán lihegve ledőlt a fotelba. Mit akar még tőlem a sors? Tartogat még valamit, vagy ennyi elég volt, kérdezte magától.

*

Schmidt mindössze két órát aludt az éjszaka. Vajon ki lehet ez a szemüveges asszony, és kinek dolgozik? Mi a fenének kell nekik, ennek a szimpla műszernek a műszaki leírása? Végül is, teljesen mindegy, nyugtatgatta magát. Az a fontos, ha megszerzi a rajzot, megszabadul a tartozásától.

Kora reggel, korábban a megszokottnál, hagyta el a lakást. A feleségének azt hazudta, ellenőriznie kell valamit a gyárban, még reggel hét óra előtt. A laboratórium teljesen kihalt volt. A munkatársai nyolc, fél kilenc körül szoktak megérkezni. Belebújt fehér köpenyébe, és megkereste a műszert. Már tudta, milyen célt szolgál. A kísérleti anyag stabilitását ellenőrzik vele. Mi ebben olyan különös, hogy meg akarják szerezni?

Sejtette, a műszaki dokumentumokat külön tárolják. Ki kell találnia valamilyen történetet, amiért szüksége van a rajzra. Sokáig törte a fejét, aztán rájött a megoldásra. Fogott egy kémcsövet, megtöltötte sós vízzel. Elsétált a stabilitást mérő műszerhez. Behelyezte a kémcsövet, majd beindította. Közben megfordította a műszert. Kiszerelte a biztosítékot, majd visszacsavarta a biztosító tábla fedőlapját. Visszafordította eredeti pozíciójába. Megpróbálta ismét beindítani, de a műszer nem működött. Pontosan ezt akarta. Egy papírlapra, a következőket írta: „ A műszer meghibásodott”. A lapot odaragasztotta a műszer fedőlapjához.

Délelőtt, felkereste a dokumentum tár vezetőjét. Közölte vele, a mérőműszer elromlott, meg szeretné nézni a műszaki leírását. A dús fehér hajú, nagy hasú férfi felnézett az előtte lévő irathalmazból.

– Várjon, megnézem a számítógépen, melyik fiókban találja meg. Igen. Tovább megy a folyosón, és balra a második helységben lesz. Tegye meg, ha végzett a tanulmányozásával, szól nekem. Rendben?

– Van még egy problémám. Sokkal egyszerűbb volna, ha magammal vihetném a laborba a rajzot. Nem biztos, hogy képes leszek minden részletére visszaemlékezni. Ahogy rendbe hozom a műszert, azonnal visszahozom.

– Jó, most az egyszer, kivételesen megengedem. De ugye tudja, ez nem szabályos. Adja ide, kérem, a chipkártyáját. Schmidt leszedte a köpenyéről és átadta. A kövér férfi bepötyögtette a számítógépbe Schmidt adatait az elvinni kívánt dokumentáció mellé.

– Most már rendben. De azonnal hozza vissza, ahogy befejezte a szerelést. Nehogy gond legyen belőle.

– Hát persze,- válaszolta Schmidt, és elindult a rajzokért.

Bement a raktárszobába, és rövid keresés után rátalált a műszaki rajzokra. A hóna alá csapta, és elhagyta a helységet. A laborban a személyes holmijai közé dugta. Milyen egyszerű volt, gondolta elégedetten.

Napközben eszébe jutott, mekkora örömet okozna a szemüveges asszonynak, ha sikerülne kivinnie a gyárból az eredeti rajzokat. De ez képtelenség, a kapuban mindenkit alaposan átvizsgálnak. Nem tehet mást, meg kell várnia, milyen utasítást kap a nőtől.

Évával több, mint egy hete nem találkozott. Felhívta telefonon. Megbeszélték, együtt ebédelnek az étteremben. Fél egykor sorban álltak a menüért. A lány selyemnek tűnő, halványkék blúzt, és fekete nadrágot viselt. Szőke haját lófarokba fűzte. Schmidt tekintete a lány nyakára vándorolt. Legszívesebben, itt helyben megcsókolta volna. Éva elkapta a férfi tekintetét, és halvány mosoly ült ki az arcára.

– Wolfgang, bírjál magaddal, még rám öntöd az ételt.

Találtak üres asztalt.

– Mi újság? – kérdezte Éva, akinek fogalma sem volt arról, mi történt az elmúlt éjszaka.

– Megint vesztettem. De most óriási összeget, – mondta elkeseredett hangon, miközben a levest kanalazta.

– Ez szörnyű. Képtelen vagy abbahagyni? És most mi lesz, honnan szerzel pénzt?

– Nem ez a gond. Hajlandó vagy segíteni nekem?

– Mire gondolsz?

– Találtam valakit, aki hajlandó kifizetni a tartozásomat, ha megszerzek neki valamit.

– Micsodát? – nézett Éva csodálkozva Schmidtre.

– Az most lényegtelen. Az a bizonyos dolog nálam van, de ki kellene juttatnom a gyárból. Te is tudod, a kapun keresztül lehetetlen.

– Mit kívánsz tőlem?

– Maradj bent munka után. Este hatkor már teljesen sötét van. Odajössz a kutatólaboratórium épülete melletti kerítéshez. Kiadom a dolgot, te pedig megvársz a kocsim mellett. Nem nagy ügy, de nekem az életemet mentenéd meg.

Te jó Isten, sóhajtott Éva. Charlsék lehetnek e mögött. Tudta, nem szabad segítenie Schmidtnek. Ere nem kapott parancsot. De különben is, elfelejtette Wolfgang, hogy végig kamerák pásztázzák a kerítéseket?

– Ez lehetetlen, Wolfgang. Úgy látszik, elfelejtetted, végig a kerítés mentén kamerák vannak. Azonnal lebuknánk. És mi az, amit ki akarsz vinni innen?

– Nem akarom, hogy te is belekeveredj. Ha nem segítesz, úgy is jó. Majd egyedül megoldom.

– Wolfgang, tudod, hogy nagyon kedvellek, és nem akarom, hogy bajod essen. Azt mondták neked, akik kifizetik az adósságodat, hogy te vidd ki azt a valamit a gyárból?

– Nem beszélhetek róla. De ha már szóba került, nem ezt mondták.

– Hát akkor? Miért nem azt csinálod, amit mondtak? Nagyon kérlek, ne hősködj. Megígéred?

Schmidt sóhajtott, és egyetértően bólintott.

*

A mentősök gyorsabbak voltak a rendőröknél. Bekötözték Pál Irén vérző fejét, az eszméletlen nőt hordágyra tették, és a Központi Traumatológiára szállították. Tilda egyedül maradt az idegen lakásban. Még mindig a történtek hatása alatt állt. Visszaemlékezett Irén őrült tekintetére. Ha nem ragadja meg a vázát, és nem üti fejen, biztosan meghal, Irén megfojtja. Lehet, hogy elborult az agya? Állandóan azt hajtogatta, Péter él, és el akarja venni tőle.

Annyira elmerült a gondolataiba, hogy nem vette észre a szobába belépő Drichter századost.

– Mi történt itt, doktornő? – kérdezte a nyomozó.

– Mondjam el az elejétől, vagy csak a végét? – nézett Tilda kérdően Drichterre.

– Magának nincs semmi baja? Nem sérült meg?

– Leszámítva a halálfélelmet, jól vagyok. Honnan kezdjem?

– Az elejétől.

– Szóval. Éjjel egy óra húsz perckor felhívott Pál Irén, és a segítségemet kérte. Azt állította, nagyon rosszul van a férje. Részegen ment haza, és megivott valamit, ez okozhatta a bajt. Nem akarta, hogy a mentők segítsenek, mert akkor kitudódna, hogy a férje iszákos. Én marha, beültem a kocsiba, és idejöttem. Irén beengedett. Kiderült, nincs is itthon a férje, csak ezzel a mesével csalt ide. Azt akarta, mondjak le Péterről. Úgy tett, mintha fogalma se lett volna Péter haláláról. Amikor nem voltam hajlandó továbbhallgatni, és el akartam menni, nem engedett. Fellökött, a padlóra estem. Rám feküdt, és fojtogatni kezdett. Volt még annyi erőm, hogy felkapjam az asztalról a vázát, és fejbe vágjam. Ettől elájult, a feje megsérült. Kihívtam a mentőket és magukat. Ennyi.

Drichter körülnézett a szobában. A váza darabjai szerteszét hevertek a földön.

– És mi volt a benyomása, Pál Irén tényleg nem tudott Fodor haláláról?

– Kizárt dolog. El tudja képzelni, hogy egy ekkora iroda egyik tulajdonosa meghal, és az alkalmazottak ne tudnának róla? Inkább amondó vagyok, elborult az agya. Képtelen feldolgozni a tényt, hogy Péter meghalt. Korábban viszonyuk volt. Bolondult Péterért. Valahol a lelke mélyén engem okol, nemcsak azért, mert Péter velem élt, hanem a haláláért is.

– Haza tud egyedül menni? – kérdezte Tildától.

– Itt van a ház előtt a kocsim. Nem lesz probléma.

– Pihenje ki magát. Valamelyik nap felvesszük a vallomását.

Tilda elhagyta a lakást. Drichternek nem volt házkutatási parancsa, de a rendőrösztöne azt súgta, nézzen körül. Végignézte mindkét szobát, nem talált semmit. Kiment a konyhába, ott kutatott tovább. A konyhaszekrényben, ahol Pál Irén a fűszereket tartotta, barna színű üvegecskét talált, az alján valamilyen folyadékkal. Az üvegen nem volt felirat. Beleszagolt, nem érzett semmit. Zsebre vágta, és átengedte a terepet a helyszínelőknek.

Kora reggel első dolga volt, hogy felkeresse a bűnügyi labort. A technikus lány már a helyén ült, és elbújt a mikroszkópjába. Drichter érkezésére felpillantott.

– Mi van, nem tudsz aludni?

– Megtennél nekem egy szívességet? – Drichter elővette a zsebéből a barna üvegecskét. – Nagyon szépen kérlek, állapítsd meg, mi van benne.

– Tedd le, majd később megnézem.

– Nem, most kellene. Nagyon sürgős. A technikus grimaszt vágott, de elvette Drichter kezéből az üveget. A tartalmát apró kémcsőbe öntötte, amit behelyezett egy mikró sütőre emlékeztető készülékbe. Bekapcsolta, és néhány percen belül megjelent az eredmény.

– Adrenalin, vagy más néven epinefrin – közölte a lány.

– Nagyon köszönöm. Jövök eggyel, behajthatod,- intett a technikus lány felé, de már kint is volt a laborból.

A kórházban összevarrták Pál Irén fejsérülését. Nagyobb baj nem történt, leszámítva az enyhe agyrázkódást. Kapott nyugtató injekciót. Mire Drichter százados a kórházba ért, mélyen aludt. A nyomozó fogott egy széket, és leült Pál Irán ágya mellé. Az orvos szerint, egy-két órán belül felébred. Vajon miért kellett neki az adrenalin? Lehet, hogy ő volt a titokzatos látogatója Fodor Péternek? Ő csempészte bele a borába a halálos mennyiségű adrenalint? De miért tette? Hiszen mindennél jobban szerette. Logikusnak tűnt, hogy ki akarta iktatni a doktornőt, hogy csak ő maradjon meg az elhunytnak. Fodor azonban már halott volt, amikor Pál Irén elkövette a Tilda ellen a merényletet. Nem tehet mást, meg kell várnia, míg Pál Irén magához tér.

*

Schmidt este kilenckor állította le a kocsit a villa előtt. Becsöngetett. A kopaszodó, szótlan, szikár férfi engedte be a házba. Egyenesen a földszinti nagy terembe mentek. A szemüveges nő a fotelban ült, képeslapot lapozgatott. Jöttére felpillantott, és letette a lapot az asztalra.

– Pontos volt, ezt szeretem. Nos, Schmidt úr, milyen jó hírt hozott nekünk? – nézett a szorongó férfira.

Schmidt elmesélte, hogyan rontotta el a műszert, hogy indoka legyen a rajz kikérésére.

– Nem volt nehéz a nyomára bukkanni. Tudja, a gyárban minden a helyén van. A dokumentum tárban nem kifogásolták, hogy magammal vigyem.

– Most hol van?- kérdezte felélénkülve Sarolta.

– Az első gondolatom az volt, hogy magammal hozom. De aztán eszembe jutott, távozáskor, a gyár kapujában alaposan átnézik a kilépők holmijait. Ezért úgy döntöttem, elzárom a saját dolgaim közé, a laboratóriumban.

– Okosan tette. Milyen terjedelmű a rajz?

– A/2-es nagyságú spirálfüzetet tölt meg.

– Hány oldal? – faggatta tovább Sarolta.

– Nem tudom pontosan. Nagyjából kitölti a füzetet.

Sarolta a díszes sublódhoz ment, kihúzta a felső fiókot, és kivett belőle egy kisalakú, fekete dobozt. Letette a két fotel közötti kis asztalra. Felnyitotta a doboz tetejét, és kivette a tartalmát. A kezében a szokásosnál kisebb méretű villanyborotva volt.

– Jöjjön közelebb! Holnap reggel egy órával korábban menjen be a munkahelyére. Ha üres a labor, vegye elő a rajzokat tartalmazó füzetet, és ezzel a géppel minden egyes oldalát fényképezze le.

Sarolta megmutatta, hogyan lehet eltávolítani a készülékről a felső, borotva részt. Alatta a kamera apró optikája csillogott.

– Ha elkészült, tegye vissza a borotva részt. Este tegye a táskájába. Az ellenőrzéskor hadd lássák, mit visz ki a gyárból. Arról is gondoskodjék, hogy a rajzok visszakerüljenek a helyükre. Idáig minden világos?

Schmidt bólintott.

– Ugyan úgy, mint ma, este kilencre jöjjön ide. Átadja a fényképezőgépet, benne a képekkel, tőlünk pedig megkapja a csekkjét. Ezzel véget ér a küldetése. Viszontlátásra, holnap este.

Schmidt bólintott, és elhagyta a villát.

Másnap reggel félhétre érkezett a laborba. A kapuban semmit sem kérdeztek, megszokták, hogy a kutatók szeretnek korán munkához látni. Elrakott minden tárgyat az asztaláról, és hozzákezdett a fényképezéshez. Nagyjából negyven perc alatt be is fejezte. Visszatette a borotva tetőt, és az egészet visszahelyezte a dobozába, majd a táskájába. Délelőtt visszavitte a rajzokat a dokumentációra, megvárta, amíg a tisztségviselő törli a nevét a számítógépből.

Alig várta, hogy lejárjon a munkaidő. Megkönnyebbülve hagyta el a gyárat. Átesett a szokásos vizsgálaton. Mindent rendben találtak. Haza ment. A felesége még dolgozott. Türelmetlenül várta a kilenc órát. Fél kilenckor lement a kocsijához, de mielőtt beült volna, valaki hátulról megragadta a karját.

– Jó estét Schmidt úr,- hallotta az ismerős hangot. Charls volt, aki annyit segített neki az elmúlt napokban. – Adja ide a fényképezőgépet, változott a program. A főnöknő jobbnak látta, ha nem a villához hozza, hanem nekem adja át. Sikerült mindent lefényképezni?

– Nem szeretem ezt. Biztos, hogy a nő is tud erről? – kérdezte idegesen Schmidt.

– Mondja, előfordult, hogy egyszer is becsaptam?

– Még nem. És mi van, ha most kezdi el? –válaszolta kétségbe esett hangon.

– Nem lesz semmi baj. Tizenegyre menjen a Tulipán utcába. Tudja, hol van? A Kaszinó épületéből jobbra, az első keresztutca. Ott várjon a kocsijában. Ha a képek megfelelőek, megkapja tőlem a kétszázezer frankról kiállított csekket. Bízzon bennem! Nos, hol a gép? – szorította meg erőteljesebben Schmidt felkarját.

Schmidt benyúlt a kabátzsebébe, és Charls kezébe nyomta a fekete dobozt.

– Nem lesz ebből baj?- aggodalmaskodott Schmidt továbbra is.

– Nyugodjon már meg, minden rendben lesz. Akkor, tizenegykor. Elengedte Schmidt kezét, beült a BMW-jébe, és elhajtott.

Schmidt megdermedve állt a járdán, és a BMW után bámult. Nem tehetett mást, visszament a lakásba, és várta, hogy elindulhasson a késői találkára.

A sötétkék BMW tíz órakor állt meg a villa előtt. Charls kulccsal kinyitotta a kertkaput, és a ház bejárati ajtaját. Sarolta és Soltész éppen beszélgettek, amikor Charls belépett a nappaliba.

– Minden rendben ment? – kérdezte az asszony.

– A legnagyobb mértékben. Elhoztam a fényképezőgépet, ahogy megbeszéltük. Kivette a kabátjából, és letette az asztalra.

– Nagyszerű. Most, azonnal megnézem a képeket. Ha mindent rendben találok, szólok, hogy mehet a csekkel. Legfeljebb félórát kell várnia.

Sarolta fogta a fekete dobozt, és a másik szobában a számítógéphez ment. Összekapcsolta a fényképezőgépet a komputerrel, és tanulmányozni kezdte a Schmidt által készített képeket. Elégedett volt a látottakkal. Visszatért a két férfihoz, akik abbahagyták beszélgetésüket, amikor belépett a szobába.

– Minden rendben van. Odaadhatja Schmidtnek a csekket. És indulhat a felszámolás. Mindenki a terv szerint hagyja el a várost. Öröm volt magukkal dolgozni, – mosolygott Sarolta, és kezet rázott Charlssal. Soltész is felállt, vele is kezet rázott Egyes.

– Szerencsés utat,- mondta Laci.

A ház előtt felbúgott a BMW motorja. Tíz percen belül Schmidt zsebében volt a két hét múlva beváltható, kétszázezer frankról szóló csekk.

Hozzászólás