szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!
Fürdeti arcát az októberi napfényben öreg barátom. Vannak pillanatok minden ember életében -, vagy ha még nincs itt az ideje, adja a Mindenható, hogy megérje! -, amikor már ez is jól esik. Kohn bácsi már szemlátomást élvezi az indián nyár hervadó virágait. Délben 29 fölött volt a higany szála, de most sem adja sokkal alább.
– Ilyenkor születnek a nagy gondolatok – emeli fel figyelmeztetően mutató ujját és én rosszat sejtek. Ezek az úgynevezett nagy gondolatok első hallásra általában kapitális szamárságokba szoktak torkollani. Hanem ha az embernek van ideje és türelme újracsócsálni az elhangzottakat rájön, amint azt a Hamletben is elhangzik: bolond beszéd, de van benne rendszer. Így állok valahogyan Kohn bácsival is. Először rálegyintek okoskodására, aztán rájövök, hogy bár talán híg a teteje, de sűrű az alja. És mintha olvasna gondolataimban, elő is hozakodik a mai napi bölcsességével.
– Amikorra az ember megöregszik és már majdnem mindent jobban tud a világról a nála fiatalabbaknál, már senki nem kíváncsi mondandójára.
Hát ebben tényleg van valami. Magam is tudnék jó pár példát, amikor akár megmondhattam volna akár előre is, de rám se bagóztak – hát persze, hogy bekövetkezett a szerintük váratlan, a szerintem pedig előre kiszámítható. De hagyjuk a személyes fiaskóimat! Ilyesmivel más, hason korú embertársaimnak is tele a padlása, és végül is Kohn bácsi a történet főszereplője, akinek közlendőire – amint azt lemondóan képembe kesergi – már réges régen nem figyel senki.
– Vagyunk így egy páran – próbálom oldani ciklikusan feltörő borúját, de elhárítja együttérzésemet. Ez a világ rendje – szögezi le: ha akarsz valamit, erőt kell mutatni és akkor minden jóra fordul. Ha megemeled a hangod, mindjárt odafigyelnek rád.
Nocsak. A végén még elkezd politizálni öreg harcostársam. Rá is kérdezek tüstént, mire véljem hirtelen előtörő harciasságát. Csak nem háborúra készül és ha igen, vajon ki ellen? Egyáltalán honnan vette ezt legalábbis kétes értékű bölcsességet?
– Az élet iskolában tanultam! – közli és feddőn hozzáfűzi még, hogy jobban tenném, a figyelmeznék szavaira és nem kötnék bele minden megkezdett félmondatába. Ígéretet teszek, hogy mostantól hang se ki, se be, csupa fül leszek – amíg bírom.
Nem tűnt fel neked – indít mindjárt a közepében -, hogy a szerény, visszahúzódó, csöndes emberek alig vagy csak az átlagosnál nagyobb erőfeszítéssel jutnak egyről kettőre? Aki csak kér, azt egy kettőre félresöprik. Hanem aki követel, aki emelt hangon csapkodja az asztalt, azt nem lehet csak úgy félresöpörni. Ezer és egyszer jártam magam is úgy, hogy sokkal később kerültem sorra, ha egyáltalán sorra kerültem, mert nem emeltem meg a hangom, nem hadonásztam, nem erőszakoskodtam. Pedig jól emlékszem már az ulpánban is azt tanította a szép emlékű Tova mora, hogy az ivrit nem igen használja azt a szót, hogy kérem. Akarom! Ezt kell mondani. Nincs mevakes vagy csak a legritkább esetben. Rocé! Annak súlya van. Lendülete. Hogy te nem kuncsorogni jöttel, hanem megkövetelni magadnak, ami jár. Meg olykor azt is, ami nem jár feltétlenül. Emlékszem, amikor az első szociális bérlakást kiutalták számomra. Szépen kértem a hivatalnokot, hogy ne a negyedik emeletre írjon ki, hanem legfeljebb az elsőre, mert rossz a lábam, beteg a gerincem, de ő a füle botját se mozdította. Másnap visszamentünk hozzá egy barátommal, aki már hibátlanul beszélte a hébert. Remegtek az ablaküvegek, olyan hangerővel nyitott. A szó szoros értelmében leüvöltette a hajat a pakida fejéről. Zengett a ház, egy pillanat alatt összeszalad a fél hivatal. Ők is kiabáltak, a barátom meg vissza rájuk. Én ugyan egyetlen szót sem értettem a purparléból, de csodák csodája, mire mindkét oldal kifogyott a szuszból, meglett az első emeleti lakás, ami különben valóban járt volna eredetileg is, tekintettel rokkantságomra. És ami a legérdekesebb, hogy mint régi barátok, forró öleléssel koronázott meleg barátsággal váltunk el a hivatal munkatársától. Mintha évek óta puszipajtások lettünk volna, s nem azzal telt volna az elmúlt óra, hogy egymás felmenőit emlegettük. Megtanultam a leckét, s bár még ma is nehezen áll rá a szám, de ha kell, ha csorbát szenved igazam, kinyitom ma is. Ha vittem valamire -, foglalja össze élete tapasztalata tanulságait -, azt jobbára annak köszönhetem, hogy erőt mutattam.
Nem nyitok vitát. Pláne nem arról, hogy erőt sokféleképpen lehet mutatni. Olykor meg sem kell szólalni, elég egy szemvillanás, egy ráutaló gesztus – de mint fentebb: még véletlenül sem szeretnék a politika útvesztőjébe tévedni.
Az öreg a hallgatást belegyezésnek véli és már nem piszkál új igazságaival. Tapasztaltam magam is, ezt a magatartásformát, de soha nem állt közel hozzám. Szóval erőt kell mutatni. Ühüm. És akkortól minden gömbölyű lesz. Hallgatunk szürcsöljük a teát, ropogtatjuk a bűnrossz kekszet. Még mindig meleg van. Sehol egy felhő, áll a levegő is. Az öreg töri meg a csöndet.
– Pista fiam, segítenél felkecmeregni ebből a fotelből. Olyan mélyen ülők benne, hogy egyedül már csak körülményesen tudok feltápászkodni. Jól esne egy kicsit megmozgatni öreg csontjaimat.
Mi sem természetesebb, mint hogy felsegítem.
Elvégre valakinek mégiscsak erőt kell mutatnia…
