vendégposzt

Kiskatona

vendégposzt: Politzer Tamás

Reiner Miklós tudta, hogy 18 éves kortól belép a hadkötelesek – vagy ahogy népnyelven emlegették, a katonakötelesek – sorába, ezért majd sorozásra kell mennie. Mégis meglepődött, amikor a postás zörgetett és különleges borítékot adott át valamint tértivevénynek nevezett, piros betűs nyomtatványt íratott alá, hogy átvette a levelet. A szigorú hangú, stencilezett katonai levélben közölt időpont miatt lepődött meg: mire ez a nagy sietség, még csak három hét múlva lesz 18 és a szülinap után 3 nappal máris sorozásra kell sietni, és ha elmulasztja ilyen meg olyan szabálysértéssel büntethető ésatöbbi, ésatöbbi.

Bemutatta a gimnáziumi osztályfönökének az idézést, aki bólintással tudomásul vette, hogy Miklós április 7-én igazoltan hiányzik majd.

A régmúltban Levente háznak elnevezett épület egyik nagyobbacska termében – ahol rendszerint tánciskolai órákat, fejtágító vagy szavaló előadásokat, író-olvasó találkozókat tartottak – várta a sorozási bizottság a hazavédelemre érett fiúkat. A bizottság három tagja a bejárattal szemközti falnál felállított, vörös terítővel takart, díszített asztal mögött ült. Középen a helyi katonai parancsokság vezetője, jobbján egy tanítóból lett pártvezető, balról egy idős parasztember, aki állítólag 1919-es vöröskatona volt. Az asztalon három vizes kancsó, három pohár, három hamutál. Az asztal oldalsó, keskeny oldalán fehér blúzos irodista asszonyság ült papirosok, bélyegzők társaságában.

A jövő katonái a terem sarkában felállított függöny mögött vetkőztek alsónadrágra. Az „öltöző” melletti íróasztalnál egy körzeti orvos és asszisztense várakozott vérnyomásmérővel, az asztal mellett mérleg és egy testmagasság mérő faalkalmatosság várta a pácienseket.

Miklós kilépett a fülkéből, az orvos ráparancsolta a mérlegre, aztán megmérte a magasságát és lediktálta az asszisztens nőnek:

”65 kiló, a magasság 174 centiméter.”

Leültette, megmérte a vérnyomását, ennek adatát is lediktálta.

“Vedd le a gatyádat is.” – hangzott a parancs. Aztán az ágyékát tapogatta, s közölte, „ágyéksérve nincs”.

“Lépkedj lassan öt lépést a bizottság felé, aztán vissza”, így a következő felszólítás.

”Van egy icipici lúdtalpad, fiam, írassál fel lúdtalpbetétet.”

“Volt már az nekem, de nem szerettem.”

„Ez nem szeretet kérdése, muszáj hordani. Ebben a korban még javítható a bokasüllyedés. Abban pedig ne reménykedj, hogy lúdtalp miatt nem kellesz a magyar néphadseregbe. Ha nagyon súlyos, még akkor is megfelelsz szakszolgálatosnak. Szemüveget viselsz ?”. Nem volt a válasz.

A bizottság felé fordulva hangosan közölte az orvos:

”A mai napon, 1965 április 7-én megvizsgált sorköteles katonai szolgálatra alkalmas.”

“Mehetsz fiam öltözni.”

Öltözködés közben a sorozó bizottság asztala felől félhangos párbeszéd hallatszott:

“Már ez a harmadik zsidó gyerek, aki nincs körülmetélve. Láttátok?” Miklós azt tippelte, hogy ezt a veterán öreg paraszt mondta.

“Bizony isten én aztán nem gondoltam volna, hogy ez a gyerek zsidó. Általános iskolától együtt járt a nagyobbik fiammal, gyakran volt nálunk, sose került szóba, Sanyi fiam se említette…” Ez a katonatiszttől származott, a hangját jól ismerte Miklós, tényleg sokat járt hozzájuk.

A volt tanító hangját is felismerte: “Én tudtam. Elsős korában tanítottam. Képzeljétek el, hogy került az osztályomba. A régi zsidó iskola épületében tanítóskodtam 53-ban. Egyik reggel az ügyeletes szokás szerint jelenti, hogy osztálylétszám 32, jelen van 32, nem hiányzik senki. Mondom neki, jegyezd már meg Ottó, hogy 31 a létszám. Nem, felesel a gyerek, harmincketten vagyunk. Már készülök, hogy meghúzom a fülét, amikor a leghátsó padra mutat, ahol a cigánygyerek mellett egy új fiú ül.”

Miklós is jól emlékezett erre az epizódra. A tanító megkérdezte tőle:

“Állj csak fel! Ki vagy te, hogy kerülsz ide, nekem senki nem szólt, hogy új gyerek jön.”

Felállt Miklós és közölte, hogy nem szeret a Kasza utcai iskolába járni, mert az ottani elsős gyerekeket nem ismeri, a legtöbb óvodás társa ebbe az iskolába jár: a Kurcz Öcsi, Schwartz Laci, a Fábián Peti, Strausz Gyuri, a Rácz Sanyi, Lipták Bandi, sorolta a neveket. A tanító ingerülten ágált:

“Nem lehet csak így beállítani, mindenki abba az iskolába járhat, ahová a tanfelügyelőség beosztotta.”

Miklós úgy reagált, anyukája szerint jöhet ide, mert már az ő bátyja, a Miklós is ide járt, a zsidó iskolába, így ő is jöhet ide. A tanító folytatta:

“Olyan nincs, fiam, hogy a bátyádnak is, neked is Miklós a neve.”

Miklós azt válaszolta, azért lett az ő neve is Miklós, mert a bátyja már nem él. Elvitték vagonban.

A tanító annyit mondott erre:

“Ülj le Miklós, beírlak az osztálynaplóba.”

Miklós emlékezett, arra is, hogyan született az önkényes iskola-csere döntés: néhány nappal az iskola kezdés után találkozott egyik volt óvodástársával, aki a kérdésre azt válaszolta, hogy a régi zsidó iskolába jár. A Mártírok utcában, a zsinagógával szembeni, piros téglás házba. Sorolta a vele egy osztályba járó volt óvodás társakat. Este panaszkodni kezdett Miklós az anyjának: utálja az utcájuk végében lévő Kasza-iskolát, ahová jár, mert alig ismer valakit az osztályból, a Kasza tanító néni meg olyan rikácsolós, kiabálós, meg se lehet mozdulni, állandóan hátra tett kézzel kell ülni, ha ő beszél. Schwartz Laci ma mondta, hogy a legtöbb óvodás ismerős a Zsidó iskolába jár. Miklós anyja a tésztagyúrás közben – mákos laska készült – szórakozottan felelte, akkor járjál te is oda, a testvéred, Miklós is oda járt.

A sorozás után két évvel, 66 őszén – lúdtalp ide vagy oda – Miklós katona lett. Akkor az volt a honvédelmi gyakorlat, hogy az egyetemre felvett fiúk többségét bevitték tizenegy hónapos katonai szolgálatra, ez idő alatt tiszthelyettest faragtak a jövendő egyetemistákból, s az egyetem elvégzése után pedig folytatni kellett a hadviselési tanulmányokat: tisztképzésen kellett részt venni.

Miklósék úgynevezett gépkocsizó lövész – hétköznapi fogalmak szerint gyalogos – századában jövőbeli jogászok, bölcsészek, kertészmérnökök tanulták, gyakorolták a Varsói Szerződés keretében meghonosított katonai ismereteket, gyakorolták a kúszást, lövészetet, a gázálarc, a vegyvédelmi öltözet (katonanyelven koton szmoking) szakszerű használatát. És az egyetemisták százada szinte folyamatosan őrségben volt, védte a laktanya kerítését, a raktárakat, garázsokat, kapukat.

Miklós az egyik éjszakai őrségben együtt botladozott szöges drót kerítés mellett Tardos nevű társával. A tilalom ellenére, az álom elűzése érdekében is beszélgettek, éhség és álmosság ellen szorgalmasan szívták a Kossuth és a Fecske cigarettát. Tardos említette, nyugtalanítja, hogy az elhárítói feladatokat ellátó tiszt már kétszer kihallgatta. Arra volt kíváncsi, miért él a nagybátyja az NSZK-ban, miért leveleznek rendszeresen, szorgalmazta, jobb lenne, ha befejeznék a levélváltást. Bár Tardos nem ír leveleiben semmilyen katonai dolgokról, de mégis, az NSZK nem baráti ország, fennáll a veszélye, hogy még azt is felhasználja az ellenséges propaganda, hogy Tardosnak milyen a kedve, a hangulata a néphadsereg katonájaként. Célzott rá a Tiger Braun őrnagynak csúfolt tiszt, hogy nem mindegy, milyen jellemzést, véleményt küldenek majdan a seregből Tardosról, és ha valamelyik levelében esetleg – akár önkéntelenül is – elszólná magát valamilyen titoknak minősülő dologról vagy netán kritizálná a seregbeli viszonyokat, bizony- bizony be sem köszönhet a bölcsészkarra. Jó lenne hát, ha nem levelezne.

Miklós elhűlve hallgatta társát, aki megjegyezte még: látta már, hogy Miklós valamelyik nap légiposta borítékot olvasott a stokinak nevezett hokedlin ülve. Igen, helyeselt Miklós, az apjával levelezik, aki Izraelben él. Tardos megkérdezte, hogy Tiger Braun őrnagy hívta-e már őt is beszélőre a furcsa külsejű levél miatt? Nem, nem hívta Miklóst beszélőre, pedig ő Tardos elbeszélése ismeretében szinte várta. Ha a körlet ablakából Tiger Braun őrnagyot látta az épület felé közeledni, begombolta ingét, zubbonyát a gemkapoccsal felerősített gombokkal, valahogy nézzen már ki a nyomozótiszt előtt. Őt nem kereste soha. Nem tudni kinek vagy minek, de úgy telt el a tizenegy hónap, hogy soha nem kerültek szóba az izraeli borítékok. Kiderült, hogy Tardost sem biztatta a levelezés abbahagyására az elhárító.

Eltelt öt év, Miklós lediplomázott, elhelyezkedett, jogászkodni kezdett egy állami hivatalban. Két hónapja sem dolgozott, amikor idézést kapott a katonaságtól, hogy ekkor és ekkor jelenjen meg. Megjelent vele együtt egykori századából még egy tucatnyi ifjú jogász. Egy pocakos százados üdvözölte a rosszat sejtő kompániát, gyorsan a tárgyra tért:

”Miután tiszthelyettesként szereltek le az elvtársak egyetem előtt, most folytatni kell a katonai kiképzést, néhány hónapig a tiszti iskolai tanulmányokat folytatni, aztán vizsgázni is kell. A jelenlegi fizetésük egy részét megkapják, a katonasági ellátás, némi havi zsold is jár. Három rendfokozat érhető el a vizsgán: alhadnagy, hadnagy, vagy főhadnagy. Ki-ki hogy teljesíti az elméleti és valamelyik csapattestnél folytatandó kurzust. Nem, Budapesten nincs ilyen tisztképzés, Nyíregyházán vagy Zalaegerszegen kell a tanfolyamot végezni.” – hirdette ki a programot a tiszt.

Általános felháborodás, tiltakozás volt a válasz, egymás szavába vágva panaszkodtak: menyasszony, feleség, születendő gyerek, egy gyerek, két gyerek, lakáscsere, lakásvásárlás, bankkölcsön és más gondok vannak most napirenden. A százados csitította a gyülekezetet, elkezdett járkálni a panaszosok között, a hátul ülőkkel kezdte, válaszolgatott, próbálta nyugtatni az életkezdés szokásos gondjaival élő fiatalságot.

Miklós a százados íróasztala előtti első sorban ült, míg a tiszt a hátul ülőkkel beszélgetett, kissé előre hajolt és megnézte a glédába rakott aktát. A saját nevét látta a legfelső iratborító fedőlapjára írva vastag fekete betűkkel. A tiszt háttal állt a terem végében, Miklós maga felé húzta a nevét viselő aktát, megfordította és kinyitotta. Írógéppel írt, fél oldalnyi szöveget tartalmazó lapot látott. A gépírást nem olvasta, a gépírásos szöveg feletti piros betűs kézírást viszont igen:

“Apja külföldön él, rendszeresen leveleznek. Tisztképzésre nem javasolt.” Olvashatatlan aláírás és egy bélyegző nyomat volt a szöveg alatt.

Miklós izgatottan visszatette az iratborítót, megkönnyebbülve hátradőlt a széken és magában azt mondta:

Apám, jó, hogy leveleztünk és neked is köszönöm Tiger Braun őrnagy. Nem leszek tiszt, őrmester maradok. Zagson.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s