Vírusaim

2

szerző: Gideon Peer

Európából hazatérve nem hoztam magammal semmi említésre méltót – mi van ott, ami nálunk nincs, mondhatnám önérzetesen, és hazafiasságtól fűtötten – mégis, mint utóbb kiderült, a messzi földrészen egy vírus bújt belém, amely – fülét, farkát behúzva – átesett a vámvizsgálaton, anélkül, hogy bárkinek is feltűnik, vagy felhívta volna magára a figyelmet.

A repülőtérről hazafelé vettem róla tudomást először, addig szokatlan, zajos, és végeláthatatlan köhögés kezdett kínozni. Otthonra érve hőhullámok vettek rajtam erőt – nem az a fajta – továbbá általános levertség, rossz közérzet környékezett. Hadd ne feledjem, ne maradjon ki a felsorolásból, a hátam is elkezdett fájni, ami régi, rossz tulajdonsága, de most sokkal intenzívebben, mint máskor, a békeidőkben.

Szeretett orvosnőm nem sokat teketóriázott a kór néven nevezésén, vírus mondta, amire, mint tudjuk, nincs orvosság, egyedül a baráti kör élettapasztalataiból leszűrt, mindenféle receptek, eljárások, javallatok vannak, amiről nekem az a véleményem, jobb a békesség, utat a tanulással szerzett tudásnak.

Nem tudom, hol csatlakozott hozzám az én vírusom, de egyértelműen azon a vidéken láthatta meg a napvilágot, szívhatta magába a Nap melegét, ahol a magafajtáknak nem alszik meg szájukban a tej, hanem már szinte bébi koruktól fogva elsajátítják a munka csínja-bínját, szakmai továbbképzéseken vesznek részt, és tulajdonképpen reggeltől-estig, és estétől reggelig a munkájuknak élnek. És ebben nem látnak semmi kivetnivalót.

Ezt főleg onnan tudom, hogy napokig egy percre sem hagyott békén, és ha éppen nem dolgozott rajtam, ami tulajdonképpen nem fordult elő, akkor is ujjgyakorlatokat végzett rajtam, vagy az újabb támadásaihoz kereste a fogásokat.

Nehéz napokat és főleg éjszakákat éltem át, de ahogy mondani szokás, egyszer minden véget ér, esetünkben csak az volt a kérdés, melyikünk, én előbb, vagy a vírus.

Örömmel jelentem, végül is – megint – az orvosnőmnek lett igaza, őkelme megunta az együttlétet, és elhagyta porhüvelyemet, még mielőtt igazán azzá vált volna.

Az orvostudomány, az orvosnő, és jómagam egyetlen dolgot nem vettünk számításba, mégpedig azt, hogy a vírusnak, mint minden más élőlénynek, leszármazottai is vannak.

Egy ilyen vírus-ficsúr bennem ragadt, gondolom, a papája utasítását követve, hogy ameddig el nem éri a férfikort, rajtam próbálgasson, gyakorolgasson, kóstolgassa a tudás almáját.

Ezt onnan gondolom, hogy ugyan a köhögéseim rohamszínvonala némileg alábbhagyott, de nem tűnt el a fészkes fenébe az egész vírusnemzettséggel együtt, hanem továbbra is munkált bennem, ráadásul nem elhanyagolható intenzitással. A kis vírus is apja fajtájának arról az oldalágáról való, amely szereti a munkát, nem csökken a munkakedve akkor sem, amikor mások már régen és legszívesebben aludnának.

Nem tudom, pontosan mit és kinek akart bizonyítani bennem ez a második generációs szörnyeteg, tény, hogy figyelemre méltó szorgalommal, akarással tette azt, amivel génjei megbízták.

Így állunk most, a betegség és a nem betegség határán, annak küszöbén, se ez, se az, miközben ünnepek vannak, de az én vírusom nem hagyománytisztelő, tulajdonképpen semmit sem tisztel, engem a legkevésbé.

De, mint tudjuk, előbb-utóbb neki is mennie kell, ilyen az élet, és ez alól a parancs alól a vírusok sincsenek felmentve, az útilapu már ott várja a kijáratnál, himbálózik, érzem, mert egyre kisebb és rendszertelenebbek a hőhullámok.

Az órái meg vannak számlálva, viszont az örömöm messze nem felhőtlen. Még véletlenül sem arról van szó, hogy megszoktam, és tovább nem tudok élni nélküle. Ellenkezőleg, bármelyik pillanatban képes vagyok lemondani minden, vírussal kapcsolatos esetleges jövőbeli, véletlen, vagy előre megtervezett találkozásról.

A félelmem oka más. Nem ismerem a vírusok átlagéletkorát, és főleg nem ivarérettségük idejét. De ha ez a mostani sátánfajzat közben összeállt egy vírushölggyel, és majd bennem felejtik szerelmük gyümölcsét, akkor én… akkor én egy újabb, köhögéssel, hőhullámokkal, rossz közérzettel járó hétnek nézek elébe.

2 Kommentek

  1. Fel a fejjel – már amíg van. Már többen túlélték ezt a kórt. Meg ezt kort is. Szorítunk neked!

  2. Mondotta vala a bölcs: antibiotikumot néki. No nem a vírusnak, hanem a makacs hurutnak.
    Persze aki a csinos orvosnőknek hisz, az csak szépen köhécseljen.

    a tévedhetetlen dr. bubo

Hozzászólás