Kohn bácsi és a nagy átverés

0

szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.

Tel Avivban járt az öreg tegnap, ennek okán ma jóformán szavát sem lehet venni. Gondolom elfáradt a nagy hercehurcában. Vonatra fel, vonatról le, buszra fel, buszról le – szóval aki mostanában járt a Tavasz Dombja városában maga is megmondhatója, hogy a tömegközlekedés embert próbáló feladat manapság. Pláne meg ha hozzászámítjuk, hogy öreg barátom már túl van az első fénykorán, plusz Izraelben még ma sem a láb az elsődleges használati eszköz, amivel amúgy normális viszonyok közepette előbbre lehet jutni – hanem a könyök.

– Akinek ez utóbbi megállapítás magyarázatra szorul, – teszi le a voksot igaza mellett Kohn bácsi – annak újra kell kezdenie a honfoglalást ezen a szent földön, mégpedig mindjárt a legelején, az ulpán alefnél, amikor is a legfontosabb ünnepek ismertetése után mindjárt az ember fejébe verik a legalapvetőbb viselkedési normákat.

Miszerint…? – tudakolom és az öreg kész a válasszal. Először is nem kell megijedni, ha úgy találod, hogy Izraelben mindenki kiabál mindenkivel, ennélfogva mindenki haragszik mindenkire. Szó sincs róla! Ez csak a látszat. Pontosabban fogalmazva a “hallszat”. Az emeltebb hangerő az izraeli hétköznapok éppoly mindennapos része, mint könyök-használat. A javarészt a buszmegállókban tapasztalható hátulsó pár előre fuss című játékot bizonyára mindenki ismeri. Amint megáll a neked fontos járat, egyszerre csak azt veszed észre, hogy mindazok, akik eddig békésen szemlélődve mögötted vártak a sorukra, most egyetlen pillanat leforgása alatt valamennyien előtted lesznek és úgy viaskodnak egymással az ajtó felé törekedve, mintha életük múlna a lépésnyi elsőbbségen. Hát ennek a néhány centiméteres fornak a kivívására van szüksége az embernek a könyökére.

És tudod mi a legfurcsább? – teszi fel a mentő kérdést öreg barátom, talán hogy végre én is szóhoz juthassak, ám nincs szerencséje mert fogalmam sincs, hogy mi a legfurcsább, de ő, választ sem várva előhozakodik a megfejtéssel:

– Az a legfurcsább ebben a küzdelemben, hogy amikor a győztes végre feljut a buszra és a sofőr elébe kerül, na csak akkor kezd kotorászni a pénztárcája után, s az aprókból összebogarászni a jegye árát. Szépen komótosan, ráérősen. Ő már fent van, őt már nem süti a nap, nem veri az eső, neki onnantól már nem sürgős semmi.

Nagyot sóhajt, mint aki már túl van a mai napra szánt szent evangélium elbeszélésével, de csalódnom kell, mert folytatja.

– Na de képzeld, hogy jártam! Lekászálódok a vonatról, ráérősen battyogok a buszmegálló felé. Én már nyugdíjas vagyok, nekem aztán igazán édes mindegy, hogy az első vagy a harmadik buszra férek fel. Szóval totyogok a magam megszokott tempójában, amikor a tömegből elém sodródik egy nagyjából velem egykorú férfi. Nem volt se jól, se rosszul öltözött, teljesen átlagos, hétköznapi pasasnak látszott, mígnem zsebébe nyúlt és egy A4-es papírlapot dugott az orrom alá. Az állt rajta, hogy ő süketnéma és ha nem esik nehezemre, segítsem ki szorult helyzetéből pár sékellel.

Aki ismeri öreg barátomat, tudja, hogy nagy lélek szorult a kicsi testébe. Meg hát amúgy is: a kéregető olyan egyivású lehetett vele, nem volt agresszívan tolakodó – egy szó mint száz, megnyílt az öreg bukszája. Sőt! Még csak nem is filléreskedett, hanem egy egész ötvenest adott át a rászorulónak. Nyilván megérintette Kohn bácsi lelkét a rászoruló nyomorúsága. Legyen egy jó napja végre a szerencsétlennek. Csakhogy ő, akiben mint említettem nagy szív dobog, kötelességének érezte, hogy az alamizsnát pár együtt érző baráti szóval toldja meg. Szépen, lassan artikulálva, hogy a vele szembehelyezkedő is leolvashassa a szájáról a kérdést, azt tudakolta a koldustól, hogy “Baleset következtében vesztette el a hangját és a hallását?”

A megszólítottnak szemlátomást jólesett az együtt érző szánalom, mert miközben a gondosan többrétre hajtogatott papírpénzt zsebrevágta, visszamosolygott a kérdezőre, majd jól érthető érces hangon illedelmesen így válaszolt neki.

– Nem, én már így születtem.

Aztán mint aki jól végezte dolgát, eltűnt a nagyvárosi forgatagban.

Hm… – tűnődött öreg barátom visszazöttyenve kedvenc füles fotelja mélyére – én tulajdonképpen két, nem feltétlenül jó tulajdonságunkról akartam neked beszélni, de látod, milyen messzire kanyarodtam…?

Messzire…?

Hozzászólás