Kémtörténet – 37. fejezet

    0

    szerző: Halász András

    37.

    Rozmár figyelmesen hallgatta Róbert beszámolóját Galamb tevékenységéről. Ügyes fiú, ez kétségtelen. De öröme nem volt felhőtlen, hiszen Galambot Bagoly csak néhány hónappal ezelőtt szervezte be. Alig van tapasztalata. Vajon személyiség jegyei alkalmassá teszik bonyolultabb feladat végrehajtására is?

    Az oroszok nyilván ráharapnak a diabétesz kutatási témára. Viszont Zsuzsa – megfelelő képzettség híján – nem lesz képes figyelemmel kísérni Galamb kutatását. Főnökei pedig nem elégszenek meg hírmorzsákkal. Mindent elkövetnek, hogy magától, Galambtól szerezzék meg az információkat. De mivel bírnák rá Galambot az árulásra? A Zsuzsával folytatott viszonya erre nem elég. Ha tudomására hoznák is barátnőjének, Böbének, hogy barátja mással kavar, és emiatt elhagyná Galambot, ez önmagában nem bírná rá Forgácsot, hogy nekik dolgozzék. Mi jöhet még szóba? Galambnak nincs káros szenvedélye. Talán a pénz? Nem valószínű. Egyetlen dolog után vágyódik igazán: bebizonyítani szakmai kvalitásait. Ez az, amivel az oroszok kezdhetnek valamit.

    Rozmár eldöntötte, találkoznia kell Galambbal. Saját szemével akarja látni és hallani fiatal ügynökét, akit arra szánnak, hogy férkőzzön be az orosz hírszerzésbe.

    A sörözőben, ahol Rozmár, Róbert és Galamb összedugták a fejüket, éktelen zsivaj fogadta őket. Nagy nehezen találtak egy üres asztalt. Sört és sajtos pogácsát rendeltek. A szőke, barna szemű, jó kiállású fiatalemberen semmi nyoma nem volt az izgatottságnak amiatt, hogy a Cég egyik vezetője személyesen akart megismerkedni vele.

    – Jó estét, Galamb. Örülök, hogy személyesen is találkozunk. Róbert beszámolt a Zsuzsa ügyről. Szép munkát végzett. A diabéteszes ötlete pedig tökéletes. Apropó, amit kiötlött, azt a valóságban is létre lehetne hozni?

    – Talán igen. De rengeteg pénz és munka árán. Kíváncsi a részletekre is? – nézett kérdően Rozmárra.

    – Dehogyis. Csak tudni akartam, van-e valóság alapja. De térjünk rá arra, ami miatt személyesen akartam beszélni magával. Nagyon el van keseredve amiatt, hogy nincs komoly munkája a laborban?

    – Voltam már jobb hangulatban is. Azért jelentkeztem a Fontenba, mert tudom, milyen képességekkel rendelkezem. És erre mit csinálok? Régi kutatások statisztikájával, meg jelentéktelen papírmunkával piszmogok.

    – És ha arra kérném, kezdjen hozzá a diabétesz terve leírásához?

    – Mire lenne jó? Azt hiszem, az is a papírkosárba kötne ki,- legyintett dühösen Galamb.

    – Félreértett. A Cégnek van szüksége rá. Maga is tudja, kiknek dolgozik Zsuzsa. Egészen biztos, hogy beszámolt az oroszoknak az ötletéről. Maga mit tenne, ha maga lenne Zsuzsa kapcsolattartója?

    – Arra utasítanám Zsuzsát, szedjen ki belőlem további részleteket.

    – Pontosan. És mi is pont ezt szeretnénk. Vagyis, járjon el a szája. Érzékeltesse Zsuzsával, mennyire csalódott az új munkahelyén. Ettől az oroszok talán nagyobb vérszemet kapnak. És most érkeztünk el a lényeghez. Legyünk őszinték egymáshoz. Maga a kutatói állásért vállalta el az ügynöki munkát. Így van?

     

    Sándor bólintott.

    – És most, amikor még semmilyen komoly feladatot nem kapott, nem merült fel magában, mi a csudának dolgozzon nekünk?

    – De igen. És meg fog lepődni attól, amit mondani fogok. Ha nincs kihívás a kutatómunkában, akkor legalább a maguknak végzett munka izgalma pótolja valamelyest. Ezért eszem ágában sincs abbahagyni.

    – Nagyszerű. Most jól figyeljen. Innentől élesben folytatódik a játszma. Menjünk lépésről lépésre. Mint már szó volt róla, Zsuzsa valószínűleg azt az utasítást kapja, szedjen ki magából minél több részletet a diabetes ötletéről. Maga pedig, elkeseredésében sok fontos dolgot kikotyog a lánynak. Rajzokat is készít, amelyeket „véletlenül” nála hagy. Persze, ügyeljen rá, a maga által kiadott adatok csak általánosságokat tartalmazzon. Semmi konkrétum. És még valami. Igyekezzen minél többször kiborulni a lány előtt. Panaszkodjon, hogy semmibe veszik a tehetségét. Kezdi kapiskálni, mit akarunk elérni? – nézett Rozmár egyenesen Galamb szemébe.

    – Azt hiszem, igen. Azt szeretné, hogy mi lássuk el az oroszokat dezinformációkkal,- válaszolt Galamb.

    – Ennél sokkal többről van szó. Fölvázolok maga előtt egy másik perspektívát. Nem kell most döntenie. Csak jól figyeljen. Arra a következtetésre jutottunk, ha az oroszok benyelik a diabétesz ötletét, és látják, a Fonten a füle botját sem mozdítja a témában, ők akarják kézbe venni ötletének megvalósítását. De maga nélkül ez megoldhatatlan. Ezért mindent meg fognak tenni, hogy a maguk oldalára állítsák. Mi pedig nem görgetünk akadályt ez elé, sőt, arra biztatjuk, vállalja el, hogy nekik dolgozzon.

    – Álljunk meg egy pillanatra. Ez nekem túl zavaros. Azt akarja, hogy legyek az oroszok ügynöke? Tételezzük fel, elvállalom. De hol fogom a diabétesz kísérleteket elvégezni? Nyilván nem a Fontenban. Rugalmas ember vagyok, szeretem a kalandokat, de ne várják el tőlem, hogy kitelepüljek Oroszországba, valamelyik szibériai, isten háta mögötti kutatóintézetbe.

    – Mi se erre gondoltunk. Lehet, hogy első menetben, ezt fogják felajánlani, de maga csípőből elutasítja. Ne feledje, maga diktál, magánál van az adu ász. Az orosz titkosszolgálatnak döntenie kell, mi fontosabb számukra: a diabétesz kutatás, vagy egy magasan képzett magyar kémikus, aki hajlandó nekik dolgozni, és akit bárhol a világon felhasználhatnak.

    – Már bocsásson meg, de úgy beszél az egész ügyről, mintha már el is vállaltam volna. Engedje meg, hogy most a saját szemszögéből vizsgáljam meg a dolgot. Van egy magyar ügynök, akit azért szerveztek be, hogy helyettesítse a kutatásvezető helyettest, Kővágó doktornőt, és őrködjön a professzorra. Közben változik a műsor, kiagyalják, hogy édesgessem magamhoz az oroszok beépített ügynökét, Zsuzsát, és mindenféle ötlettel etessem. Idáig semmi gond, hiszen kellemes szórakozásnak tűnt az egész. És akkor, teljesen váratlanul, azzal rukkolnak elő, álljak be az oroszokhoz. Erről még nem beszéltek, de gondolom, azt szeretnék, ha maguknak is mindent jelentenék, amit, mint orosz ügynök végzek. Nem az ilyeneket nevezik kettős ügynöknek?

     

    Rozmár és Róbert nem válaszoltak. Hagyták, hadd öntse ki minden búját-baját Galamb, utána már

    könnyebb dolguk lesz.

    – Hallgatnak. Úgy veszem, mintha igent mondtak volna. Különben mért törnék magukat? Ha nem vállalom el, hogy elmegyek kutatni a senki földjére, akkor nyilván úgy fognak dönteni orosz barátaink, hogy máshol veszik hasznomat. Ragaszkodni fogok hozzá, hogy vagy az USA-ba, vagy Nyugat-Európába küldjenek. És akkor még nem beszéltünk Böbéről, a páromról. Nincs az az isten, hogy elválasszanak tőle. Mit gondolnak, az oroszok megengedik, hogy Böbe is velem jöjjön?

     

    Rozmárnak tetszett Galamb helyzetfelmérése. Megint Bagoly jutott az eszébe, akinek az emberismeretében most sem csalódott. Jó választás volt Galamb. Vág az agya, mint a borotva. De még sok dolgot kell megtanulnia.

    – Túlságosan előre szaladt. Kap egy hetet, hogy eldöntse, ha sor kerül rá, elvállalja-e, hogy az oroszok beszervezzék. Ha igent mond, legalább két hónapra kivonjuk a forgalomból, hogy alapos kiképzést kapjon. Egyébként jól értékelte a helyzetet. Böbével kapcsolatban pedig ne aggódjon. Ha úgy adódik, hogy utaznia kell, biztos, hogy őt is magával viheti. Persze előtte össze kell házasodniuk. De térjünk vissza a jelenbe. Most az a feladata, hogy minél gyakrabban látogassa Zsuzsát. Nehogy elhanyagolja. Adagolja a diabétesszel kapcsolatos információkat, hogy legyen mit átadnia a kapcsolattartójának. Egy hét múlva ismét találkozunk. Addigra döntse el, vállalja-e, amiről beszéltünk.

    *

    Éva Noir és Wolfgang Schmidt egymásra volt utalva. A lány be akart jutni a SWISMAD kutatólaboratóriumába, a férfi pedig meg akarta szerezni a városi Kaszinó levelét.

    Két nappal első találkozásuk után Wolfgang emelte fel először a telefonkagylót, és Évát hívta a gyár könyvelésén.

    – Halló, Éva Noir beszél.

    – Itt Wolfgang. Hogy vagy? Szerettem volna hallani a hangodat.

    – Megvagyok. És te?

    – Fogjuk rá. Mit szólnál, ha együtt ebédelnénk a gyárban?

    – Miért is ne? Egy óra megfelel?

     

    Az étterem zsúfolva volt ebben az órában. Az önkiszolgáló pultnál Éva észrevette Schmidtet. Odafurakodott, a férfi pedig maga elé engedte.

    Az ételes tálcával a kezükben törtek maguknak utat egy üres asztalhoz. Néhány munkás pont akkor állt fel az ablak melletti asztaltól.

    – Beszéltem az állatgondozóval. Ha akarod, ebéd után megnézheted a kutyákat és a majmokat.

    – Jaj de jó! Aranyos vagy, hogy nem felejtkeztél el róla.

     

    Miután végeztek az ebéddel, Wolfgang Schmidt és Éva kiléptek az étteremből. Szedni kellett a lábukat, mert hűvös, a hegyekből leereszkedő szél söpört végig a városon. Két épülettel arrébb volt a kutatólaboratórium épülete. Amikor beléptek, elgémberedett tagjaik kezdtek életre kelni. Lifttel mentek fel a második emeletre. A folyosó elején nagy fehér tábla figyelmeztetett arra, a kutatólaboratóriumba csak az arra jogosultak léphetnek be. Wolfgang Schmidt elővette chipkártyáját, végighúzta az érzékelőn, megvillant a zöld lámpa, és a zár kinyílt. Hosszú, keskeny folyosóra jutottak. Tompán, de lehetett hallani, ahogy a ketrecbe zárt kutyák vonítanak.

    A bejárattól jobbra, a harmadik ajtónál állt meg Schmidt. A zsebéből kivette egy kulcscsomót, kinyitotta az ajtót. Hatalmas terembe jutottak. Munkaasztalok sorakoztak egymás mellett, amelyek ismeretlen célú üvegecskékkel és fémeszközökkel voltak tele. A zsebében tartott exponálóval folyamatosan működtette a munkaköpenye gombjába rejtett fényképezőgépet.

    Schmidt a második sor ablak melletti asztalánál állt meg.

    – Ez a munkaasztalom. Itt dolgozom. -Az asztalon vékony, kanyargó üvegcsövekből épült furcsa alakzat tekergett. Mellette nyitott spirálfüzet feküdt. A falak mentén végig műszerek sorakoztak. Néhány kutató a műszerek előtt állt, arra vártak, hogy az eszközök elvégezzék a feladatukat. Digitális kapcsolók, piros, zöld és sárga színű számok nagy sebességgel váltották egymást. Mikrohullámú sütőre emlékeztető, csak annál többszörösen nagyobb eszközökben különböző tégelyek és kémcsövek forogtak. A művelet végeztével, a masina hangjelzést adott, a kutató kinyitotta az eszköz ajtaját, és kivette a benne lévő tárgyat.

    – Olyan, mint egy elvarázsolt kastély,- ámuldozott megilletődve Éva. – Nem is kérdezem, mire valók ezek a gépek, úgy sem érteném. De azért meg lehet nézni közelről is őket? Nem várta meg Schmidt válaszát, elindult a fal mentén, hogy szemügyre vegye a gépeket.

     

    Pár perc múlva kimentek a teremből, és a folyosó utolsó ajtaján nyitott be Schmidt. Itt tartották a kísérleti állatokat. Jellegzetes szag csapta meg Éva orrát. A fémketrecekben, elválasztva egymástól, néztek rájuk gyönyörű szemeikkel a beagle kutyák. Az egyikük csukott szemmel feküdt, csak jöttükre emelte fel a fejét. Egy másik fel – alá rohangált a ketrec mentén. Éva megállt az egyik ketrecnél, és megsimogatta a kutya fejét.

    – Szegénykék, még jó, hogy fogalmuk sincs, milyen sors vár rájuk, – mondta könnybe lábadt szemmel.

    – A majmokat is szeretnéd látni? – nézett kérdően a lányra Schmidt.

    – Nem, ennyi bőven elég volt, – válaszolta Éva, miközben zsebkendővel szárazra törölte a szemét. – Köszönöm, Wolfgang, hogy időt szakítottál rám. Ma este ráérsz? Főzök valamit, vacsorázzunk együtt.

    – Sajnos ma más dolgom van. De holnapután, nagyon szívesen.

    *

    Éva, délután, ahogy elhagyta a gyár területét, Egyest hívta. Izgatottságában nem is köszönt:

    – Sikerült. Bent voltam. Mindent rögzítettem.

    – Nagyszerű. Menj a gyár melletti parkhoz. Félórán belül ott leszek.

     

    Pontos volt. Éva észrevette a BMW-t, ahogy a park oldalán befordult. Beült a kocsiba, nagyot fújtatott.

    – Minden a terv szerint ment. Nem volt semmi gubanc. Remélem, a mi műszerünk is szerepel a képeken.

     

    Felmentek Hatos lakásába, ahol a szakértő kezek pillanatok alatt láthatóvá tették a számítógép képernyőjén a digitális képeket. Hatos a programja segítségével Éva képeit összehasonlította az ösztöndíjas rajzával. A nyolcadiknál egyezést jelzett a program. Szabad szemmel is látható volt, milyen jó rajzot készített a Fonten kutatója.

    – Éva, nagyszerű munkát végeztél,- mondta széles mosollyal az arcán, és puszit nyomott az arcára. – De hátra van még a művelet leglényegesebb része. Meg kell szereznünk a műszer részletes és hiteles műszaki leírását. Addig pedig, tartsd rövid pórázon Schmidtet, még szükségünk van rá.

     

    Kővágó Sarolta és Charls az Angol Kert kapujában találkoztak. Kezet fogtak, és elindultak befelé a kertbe. Egyes részletesen beszámolt Éva munkájáról, és örömmel közölte, a keresett műszer továbbra is a SWISMAD kutatólaborjában található.

    – Gratulálok. Rövid idő alatt kiváló munkát végeztek. De még hozzá kell jutnunk a műszer műszaki leírásához. Gondolkodott rajta, hogyan csináljuk?

    – Igen. A műszaki rajzokat nyilván azonos helyen őrzik. Hogy hol, azt Évának kell kiderítenie.

    – Tételezzük fel, Éva rálel a rajzok tárolási helyére. Mivel nincs műszaki végzettsége, fogalma se lesz, melyiket fényképezze le. Azt pedig képtelenségnek tartom, hogy az összes gép és műszer rajzát lefényképezze. Kockázatos volna, mert túl hosszú ideig tartana. Ez csak akkor jöhet szóba, ha nem találunk más megoldást. Van valamilyen más ötlete?- nézett Sarolta a jóképű férfira.

    – Egyelőre nincs. Azon töröm a fejem, milyen indokkal kérhetné ki Schmidt a műszer rajzát. Ha már a birtokában van, nyert ügyünk van.

     

    Szótlanul bandukoltak az Angol Kertben, egészen a széléig. Sarolta akkor vette észre a világhírű virágórát, ahol a számok, és az óra lapja is virágból készültek. Leültek egy padra, szemben az órával. Egyes törte meg a csendet.

    – Árulja el nekem, milyen feladatra használják ezt a műszert?

    – A kutatások során létrehozott vegyületek stabilitását lehet vele mérni. Ezt érti? – Charls bólintott.

    – Miért érdekli? – nézett a férfira Sarolta.

    – Arra gondoltam, találnunk kellene valamit, amit Éva jobban meg akar ismerni Schmidt laborjában. Közben Éva elrontaná a gépet, így szükségesé válna a tervrajza. Nem, ez hülyeség, túl bonyolult. Felejtsük el.

    – A múltkor elmesélte, hogyan vette rá Schmidtet a betörésre. Ha erre hajlandó volt, miért ne tenné meg még egyszer? Kényszerítenünk kell, tudja meg, hol tartják a rajzokat, és aztán fényképezze le a műszer műszaki leírását. A betörésre mivel vette rá?

    – Rengeteg kártya tartozása halmozódott fel. Sok pénzt kapott a betörés fejében.

    – És újra játszik? – kérdezte Sarolta.

    – Hát persze. Nem tudja abbahagyni. De pechünkre, az utóbbi napokban szerencséje volt. Egész szép összeg ütötte a markát.

    – Pontosan mennyi?

    – Nem tudjuk. Négyes a Kaszinó halljában ült, és csak annyit látott, Schmidt távozóban    rengeteg zsetont váltott be készpénzre.

    – Schmidt tudta, kikhez tör be? – faggatta tovább Sarolta.

    – Nem. Azt mondtam neki, a tulajdonosok hosszabb időre Londonba utaztak.

    – És most mi van a házzal? Laknak benne?

    – Fogalmam sincs,- válaszolta Egyes. – De mért fontos ez?

    – Az jutott eszembe, hogy béreljük ki megint a házat. Maguk figyelemmel kísérik, mennyit veszít Schmidt. Talán tehetnek is az ügy érdekében valamit,– nézett Sarolta Egyesre.

    – Rendben van. És utána?

    – Ha már jelentős összegre dagad a tartozása, megkeresi, és újabb munkát ajánl neki. Mondja azt, hogy a Londonban tartózkodó házaspár összeveszett, és a férj előbb jött haza. Mivel a vagyon az asszonyé, attól fél, hogy a felesége elválik tőle, és akkor egy fillért sem üti a markát. Ezért elhatározta, hogy kinyírja. Ebben kell részt vennie Schmidtnek, hogy hozzájusson a pénzéhez.

    – Nem hangzik rosszul. De figyelmen kívül hagytuk a Kaszinó levelét, amelyet a SWISMAD gazdasági osztályának küldött, és amit Éva egyelőre elsüllyesztett. A fene egye meg, ez előbb is eszembe juthatott volna.

    – Nincs már jelentősége, nyugodjon meg, – mosolyodott el Sarolta. – Schmidt, ha esze van, rég rendezte az adósságát a Kaszinóval. Persze Éva erről nem tud, szóljon neki, ha legközelebb találkozik az emberünkkel, adja oda neki a Kaszinó levelét. Schmidt legalább meggyőződik róla, Éva mennyire ragaszkodik hozzá.

    *

    Miután elbúcsúztak, Sarolta elővette mobilját, és Lacit hívta.

    – Egyelőre végeztem. Van kedved sétálni? Olyan szép tiszta az idő. Nagyszerű. Ülj be egy taxiba, és gyere az Angol Kert melletti virágórához. A sofőr tudni fogja, hol van. Várlak, drágám.

     

    Félóra múlva megérkezett Laci. Elegáns, sötétszürke felöltőt és hozzá illő kalapot viselt. Igazi úriember, valódi gyáros szállt ki a taxiból.

    Gyalogosan indultak el az Angol Kert melletti sétányon. Sarolta beszámolt Éva sikeréről. Meggyőződtek róla, a SWISMAD laborban van a keresett műszer.

    – És hogy jutunk hozzá a tervrajzhoz? Ki fogja lefényképezni? – kérdezte Laci.

    – Már sínen van az ügy. Ne idegeskedj. Azt is Schmidt fogja elvégezni. Elmondta párjának, mit ötlött ki, mivel fogják rávenni a kártyahőst, hogy lefényképezze a tervrajzot.

    – Hihetetlen nő vagy, Saci. Ha jól számolom, néhány héten belül mindenen túl leszünk, és végre haza mehetünk.

    – Csak ne kiabáld el. Mindig közbe jöhet valami.

    Leave a Reply

    Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .