Kultúra

Ellenállás – mentés – a cionista ifjúsági mozgalmak Magyarországon, 1944

Interjú David Gurral

A cionista ifjúság földalatti ellenállása és embermentése Magyarországon (1944) a témája az október 19-én a Givátájim Színházban megrendezésre kerülő előadásnak. Ebből az alkalomból kérdeztük az emlékezet filozófiájáról az embermentő mozgalom élő legendájaként ismert David Gurt.

A zsidótövényekre még emlékszem, mert az apámat is érintette. Vésztőn, a faluban ahol éltünk terménykereskedő volt és megvonták az engedélyét, néhány évig munkanélküli volt. Ezért a nővéremet, aki a gimnáziumban egy osztállyal fölöttem járt, kivették az iskolából, hogy varrást tanuljon. Tulajdonképpen az utolsó két évben ’43-44-ben ő tartotta el a családot, mint varrónő.

A család mennyire volt vallásos?

Családunk mindkét részről, ilyen vagy olyan formában vallásos volt. Anyai részről ortodox, apai részről neológ. Apai nagyapám nagy pipás volt, de szombaton nem gyújtott rá. A nagyünnepekkor elment a templomba, és kóserháztartást vezettek otthon. Kezdetben nálunk is kóserháztartás volt, de később elhagytuk.

Minden gyereknek vannak álmai, elképzelései a jövőről. 

A gimnázium felső osztályaiban a közelben lévő szeghalmi református Péter András Gimnáziumban én voltam az egyetlen zsidó fiú. A középiskolában a legjobb tornász voltam az osztályban, a létező összes jelvényt megszereztem, amit csak lehetett. Vas, bronz ezüst és így tovább, ami kiemelt helyet biztosított számomra. Az osztálytársaim sokszor fordultak segítségért hozzám és többször is mondták, ha minden zsidó olyan volna, mint Te, akkor milyen jó volna. A helyem megvolt, de tudtam, hogy zsidó vagyok és már 15-16 éves koromban, függetlenül minden külső hatástól elhatároztam, hogy én bizony elmegyek Palesztinába, mert nekem itt nincs helyem.

Mondok egy példát: 13 éves koromban, akkor még élt gróf Teleki Pál, a helyi ifjúság szervezett egy cserkész csapatot. Engem is hívtak. Azt mondtam, miért ne. A központból kikérték a neveket, a pontos adatokat és azt is, hogy ki milyen vallású. Aztán jött egy írás, amelyben közölték, hogy a cserkész csapatba nem lehet felvenni zsidót. Hosszú ideig nem merték nekem megmondani, hogy itt van ez a levél, amit gróf Teleki Pál, mint öreg cserkész írt (kb. 1940). Nagyon odavoltak, sokkal jobban mellreszívták, mint én. Mindez azután történt, hogy korábban a gimnázium tantestülete úgy határozott, hogy én szavaljam el a Nemzeti dalt a március 15-ei ünnepségen Vésztőn.

Szimbiózisban éltem a környezetemmel, de világos volt, hogy nem tartozom oda és ki vagyok zárva a társadalomból. Miután leérettségeztem 17 éves korombam, egy évvel a németek bejövetele előtt (1943), felutaztam Budapestre. Vidéken nem lehetett tanulni semmit, márpedig én elhatároztam, hogy szakmát fogok tanulni, méghozzá olyan szakmát, amire Palesztinában szükség lesz. Kőműves lettem és a munka mellett műszakirajzot is tanultam. Attrakció voltam, mint tanult fiú a kőművesek között. Voltak a szervezett munkások, akik többé-kevésbé megértették, hogy miről van szó, és voltak az úgy nevezett lumpenproletáriátusok, nagy szájúak, akik mindig szerettek volna kitűnni azzal, hogy milyen nagy legények. A szervezett munkások megvédtek engem. Ilyen is volt.

Milyen volt az élet Budapesten egy zsidó fiatalnak?

Egy hónappal a munkába állásom után elkezdtem keresni a kapcsolatot hasonló gondolkodású és tervekkel foglalkozó fiatalokkal. ’43-ban a cionista mozgalom be volt tiltva, de volt néhány intézmény, ami hivatalosan még működött. Ilyen volt a Keren Kajemet is, ahol még könyvkiadás is volt, Javne könyvsorozatuk volt. Hozzájuk jártam könyvekért. Egyik alkalommal, amikor ott vásároltam, mondtam az eladónőnek, hogy szeretnék találkozni valami cionista csoporttal. Tudna-e segíteni? A sarokban lévő csoportra mutatott, hogy menjek hozzájuk. A csoport tagjai a Somér mozgalomhoz tartoztak, így kerültem kapcsolatba velük és lettem tagja a csapatnak.

fullsizerender

David Gur – Együtt az ár ellen (2015)

Voltak információik a deportálásokról? 

A hasonló korombeliek 17-19 évesek csoportokban találkoztak magánházakban. Hétvégén kirándulni mentünk, ahol másokkal is találkozhattunk. Szabadon beszélgethettünk, játszhattunk és élveztük a tájat, az életet. Élveztük a fiatalságunkat. Nem voltak határok, nem voltak zsidóellenesek körülöttünk. Ez így ment ’44 márc 19-ig.

Én már tudtam arról, hogy mi folyik a határon túl, mert a csoportomban, ahova bekerültem több Szlovákiából érkező, magyarul is beszélő menekült volt. Pozsonyból vagy más helyekről jöttek és beolvadtak a helyi mozgalom munkájába. Tőlük hallottam a deportálásról, hogy mi történt a szüleikkel. Olyan távoli világnak tűnt… velünk ez nem történhet meg, mert a háborúnak nem sokára vége és amúgy is, Horthy vigyáz ránk.

Folyamatosan érkeztek mozgalmi menekültek Szlovákiából és Lengyelországból. Voltak, akik tudtak a varsói lázadásról és voltak olyanok is, akik hírt hoztak Auschwitzról, hogy mit csinálnak ott a zsidókkal.  Leugrottak a deportáló vonatról, pontosan tudták mi történik.

Mindez akkor egy távoli, kulissza mögötti, minket nem érintő történetnek tűnt, amíg be nem jöttek a németek.

Aztán egyik napról a másikra a mozgalom a vezetőség utasítására illegalitásba vonult. Földalatti mozgalommá vált. Az illegalitás nem azt jelentette, hogy mindenki üljön le és malmozzon, hanem hogy embereket mentsenek.

Először is meg kellett változtatni az identitásukat ezeknek a 17-19 éves fiataloknak. Zsidóból kereszténnyé kellett válniuk.

img_9047

Eredeti űrlap, Grósz Endre (David Gur) kézírásával kitöltve – David Gur – Együtt az ár ellen (2015)

Aki a szüleivel lakott, el kellett hagynia a szülői házat. A hozzám hasonlók, akik Budapesten bérlakásban laktak el kellett hagyják lakóhelyüket, és a megszerzett keresztény iratokkal átköltözni egy másik negyedbe, ahol senki se ismeri őket. Néhány nap múlva behívtak a vezetőséghez, és azt mondták:

Te pedig mégy a hamispapír műhebe

Meglepetés és megtiszteltetés volt számomra. Soha életemben nem foglalkoztam ilyesmivel, azt se tudtam, hogy néz ki egy ilyen irat. Nem volt szükségem rá. Az egyetlen iratom egy vonatbérlet volt az otthonom és a gimnázium között, amit az igazgató pecsételt le év elején. Mindent meg kellett tanulnom a legelejétől kezdve.

Miért esett rám a választás?

Annak idején ’42-43-ban a hamispapírt kézzel állították ki, darabáru volt, személyre szabott. Kikérdezték a rászorultakat és az alapján alkottak nekik családfát. Amikor bekerültem a szervezés volt a feladatom, hogy képesek legyünk több százezer iratot kiállítani a mentő munkálatok számára.

Magyarország akkoriban rendőrállam volt. Bárki, aki megváltoztatta a lakhelyét 24 órán belül köteles volt jelenteni a megfelelő hatóságoknál. A hivatalos irat, melyet ki kellett tölteni egy úgynevezett rendőri bejelentő lap volt, amely három szelvényből állt. Egy példány maradt a rendőrségen, ha bérlakásról volt szó egy példány a főbérlőnél, egy pedig a bérlőhöz került. Ez volt a legfontosabb személyiazonosító igazolvány, még nem voltak fényképes igazolványok. A pecsét volt a lényeg rajta, amit tussal kellett megrajzolni.

img_9046

David Gur – Együtt az ár ellen (2015)

Láttuk, hogy ez így nem fog működni, ráadásul ezenkívül más iratokra is szükség volt. Ki kellett találni, hogyan tudjuk a tömeggyártást megvalósítani. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy soha sem öncéllal gyártottuk ezeket az iratokat, kizárólag a mentő munkálatokhoz.

Számomra akkor is – de főleg utólag értettem meg – hogy ez egy rendkívüli, az egész életemre kiható találkozás volt, mert ezzel a kinevezéssel bekerültem a mentő munka fókuszába és részesévé váltam Európa legnagyobb arányú embermentő akciójának. Ha akkor nem lettem volna a Somér mozgalom tagja, korosztályom szerint behívtak volna munkaszolgálatra, és mint rendes törvénytisztelő fiatalember jelentkeztem volna. Ez a kinevezés tette lehetővé, hogy résztvegyek a mentőakcióban. Évekkel később pedig ez késztetett arra, hogy felállítsunk egy társulatot, amely ennek az akciónak az emlékeit összegyűjti és életben tartja.

Hogyan szervezték meg a mentőakciókat?

Először keresztény iratokkal kellett ellátni a budapesti mozgalmi tagokat, hogy aktivizálni lehessen őket, úgymond kádert képeztünk belőlük. Közülük kb. 200-an (nem egyszerre mentek, hanem folyamatosan) vidékre lettek kiküldve a zsidó központokba és munkatáborokba, mert március 20.-ától (1944) az ország egészét elvágták Budapesttől. A vasútállomásokról elvitték a zsidókat Kistarcsára, majd deportálták őket. Utazási tilalom volt minden közlekedési eszközre. A vidéki zsidóság el volt vágva minden információtól, még a telefonokat is be kellett szolgáltassák.

Magyarországon egymillió zsidó élt azokkal együtt, akiket a harmadik zsidó törvény érintett. Akinek egy nagyszülője zsidónak született, akkor zsidónak számított. Máig vitatott, kényes számadatok, de én mindig azt mondom, hogy a menekültekkel együtt egymillió zsidóról volt szó. Közülük kb. 750 000 élt vidéken. A cionista ifjúság önként vállalta, hogy tagjait elküldi vidékre. Az volt a feladatuk, hogy informálják a vidéki zsidóságot arról, ami történni fog. Jön a sárgacsillag, aztán a gettó, aztán a deportálás, és annak mi a célja.

Előzetes megbeszélés tárgya volt, hogy a küldöttek milyen iratokat visznek magukkal és mit fognak mondani. Nagy bátorság kellett ehhez. Főleg lányok lettek beosztva a feladatra, mert lányokat nem lehetett fizikai vizsgálat alá vetni, amelyből megállapítható, milyen vallásúak ezért könnyebben átjutottak a különböző szűrőpontokon.

Olyan helyeken, ahol voltak általunk is ismert mozgalmi tagok, őket keresték meg. Átadták az információt és az utasítást is, ha hajlandóak, hogyan tudnak eljutni Budapestre. Iratokkal és pontos címmel látták el őket. Voltak, akik azt mondták:

Nézd az apám bevonult, én vagyok a legnagyobb lány. Van három kistestvérem nem hagyhatom itt az anyámat.

Ahol volt szava a közvetítőnek meghallgatták a mondandóját, de az is megtörtént, hogy ellenállásba ütköztek és rémhírterjesztéssel vádolták őket. Mondván, hogy évszázadok óta együtt élünk a magyarokkal, el fog ez a dolog múlni, ne szíts ellenük! Ha pedig tovább folytatod, feladunk a rendőrségnek.

Említettem a két végletet, de voltak, akik elfogadták a papírokat és feljöttek Budapestre. Velük kezdeni kellett valamit. Tehát megkezdődött a szöktetési útvonal megszervezése Románián keresztül. Románia közelebb van Palesztinához. Tudtuk, hogy indulnak hajók Constanzából. Az volt a feltevésünk, hogy aki eljut Romániába megvan a lehetősége az alijára. Románia ráadásul távolabb esett a német központtól, ugyan oda is elért a kezük, de jóval gyengébb volt.

Az akkori határmenti városokon keresztül lettek kiépítve a szöktetési útvonalak. Szeged, Békéscsaba, Nagyvárad és Kolozsvár, ezek voltak a fő átkelőhelyek. Mindegyik a maga problémájával. Mindegyik városba le kellett küldeni valakit, aki megszervezi a kapcsolatot Budapest és a helység között, valamint megtalálja a megfelelő csempészeket.

Nagyvárad volt a legnépszerűbb átkelőhely, a legtöbben itt mentek át. Ez 7-8 órás vonatutat jelentett, amit bombázások miatt többször megszakítottak. A menetrend nem volt betartva, aki vállalta az utazást, annak kötélidegzettel kellett rendelkeznie, mert szinte minden második városban felszálltak a csendőrök  igazoltatni és persze a detektívek is. Pszichológiára voltak ráállva, ha ránéztek valakire és látták, hogy megretten vagy izgul, akkor már nem is volt szükség iratokra, lebuktak. Idegfeszítő utazás volt Budapestről Nagyváradra eljutni, aztán felvenni a kapcsolatot a helyi szervezővel, aki a mozgalom tagja volt. Ezek után az éjszakát – az elsötétítés miatt – Nagyváradon kellett tölteniük valahol. Tehát egy idegen városban kellett tájékozódniuk, majd gyalog átmenni a határon. Nem mindig várták őket a másik oldalon, néha egyedül kellett eljutniuk az első kisfaluba, ahol volt állomás és még jegyet is váltani annak ellenére, hogy nem beszélik a nyelvet. Néha lebuktak, ha nem, akkor eljutottak Aradra. Aradon már egy cionista szellemű hitközség volt, legalább három mozgalom magyarországi küldöttje várta az átkelőket, és elszállásolták őket, ellátták őket élelmiszerrel és eljutatták őket Bukarestbe. Ott már másvalaki törődött velük. Ezeknek a “határátkelőknek” a nagyrésze még abban az évben, tehát ’44-ben vagy ’45-ben eljutott Izraelbe. Ez nagy dolog volt, mert először is megmenekültek, másrészt bekapcsolódtak a helyi felszabadító háborúba. Fontos utánpótlásként szolgáltak, hiszen akkoriban kb. 400 000 zsidó élt Palesztinában.

Ez az akció augusztus 23-án lezáródott, mert Románia átállt az oroszokhoz és a magyar-román határ hadszíntérré vált. A megelőző időszakban áprilistól augusztus 23-áig nagyjából 15000 fiatal lépte át a határt, megmenekülve Auschwitztól, a biztos haláltól.

A mentés azonban folytatódott tovább…

Az események gyorsan változtak, és minden újabb mentési akcióhoz megfelelő papír kellett.

Nagyjából két dolog történt. Az egyik az úgy nevezett Üvegház, amely egy cím volt, a másik pedig a Nemzetközi Vöröskereszt gyerekosztálya. Ez is egy általános név, ami mögött több dolog volt.

A Vadász utca révén sokkal több zsidó menekült meg a Cionista Ifjúság Ellenállási Mozgalom jóvoltából, a hamisított schutzpass-al, de én mégis a a Nemzetközi Vöröskereszt gyerekosztályáról szeretnék beszélni először, mert arról kevesebb szó esik manapság. Friedrich Born volt a Nemzetközi Vörökereszt magyar megbízottja. Born nevezte ki Komoly Ottót a gyerekotthon élére, akiről tudta, hogy a betiltott Cionista Szövetség elnöke. Komolyé volt az A osztály, a B osztályt pedig odaadta Sztheló Gábor evangélikus lelkésznek. Az A osztály zsidó gyerekekkel foglalkozott, a B pedig kikeresztelkedett zsidó gyerekekkel.

A gyerekosztályra azért volt szükség, mert amikor a nyilasok hatalomra kerültek és a front közeledett Budapesthez, erődítményekre volt szükség a tankok ellen, illetve a bombázások miatt sok romot kellett eltakarítani. A zsidó lakosság számára kor szerint majd mindennap megjelentek plakátok az utcán, hogy ennek és ennek a korosztálynak be kell vonulnia. A 16 és 60 év közötti felnőtt zsidó lakosság eltűnt Budapesten, vagy sáncépítésre küldték őket, vagy erőltett menetben Bécsbe. A gyerekek 0-16 éves korig egyedül maradtak a lakásban. Mi legyen velük? A nagyobb testvérek vagy szomszédok fogták a gyerekeket, bevitték és leültették őket a Vörökereszt irodája elé, a Mérleg utca 4-be. Akkor kezdték felállítani a gyerekotthonokat, amelyeket kivétel nélkül a Cionista Ifjúság Ellenállási Mozgalma létesített. Ők találták meg a megfelelő házat, ők szerelték fel a bútoroktól az edényekig, ők állítottak őrséget és ők tettek ki egy táblát, mely szerint a ház a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll. A gazdasági és adminisztratív vezetést is ők oldották meg, nevelőket is ők biztosítottak, akik mind a mozgalom neveltjei közül kerültek ki, vagy ők hozták magukkal barátaikat az iskolából illetve a munkatárborból. A végén nagyjából 6000 lélek menekült meg az 55 gyerekotthonban. Majdnem mindannyian túlélték még az orosz ostrom idejét is, a háború utolsó három hónapját, a Cionista Ifjúság Ellenállási Mozgalma segítségével.

Az otthon lakóinak meg kellett szervezni élelmezésüket és a kegyetlenül hideg tél miatt a fütést is. Ezt is a Cionista Ifjúság Ellenállási Mozgalma végezte, de ahhoz hogy mindent beszerezzenek és elszállítsák a gyerekotthonokba megfelelő papírokra volt szükség.

img_9048

David Gur – Együtt az ár ellen (2015)

A hamispapír üzemnek mindig a mentőakciónak megfelelő papírokat kellett legyártania. Egy partizánnak az erdőben csizmára és egy kalasnyikovra volt szüksége. A mi esetünkben az elsődleges védelmet a megfelelő irat biztosította. Szükség volt persze megfelelő fellépésre is, és tudni kellett, hogy mit kell tenni, de iratok nélkül mindez nem volt lehetséges.

’41-ben Magyarország lekötelezte magát Németországnak, azaz majd minden termékét elküldte Németországba. A bekövetkezett hiány miatt bevezették a jegyrendszert. Az illegalitásban élők nem kaptak jegyet, de őket is el kellett látni, vagy hamisított jegyekkel vagy pénzzel, hogy tudjanak vásárolni a feketepiacon.

A Vadász utca és a Schutzpass története

Palesztin Mandátum minden évben korlátozott számú bevándorlási engedélyt adott ki, amit Certifikátnak hívtak. Csak azok vándorolhattak be Palesztinába, akiknek ez a Certifikátok a birtokában volt. Az engedélyeket Európában a helyi illetékes hivatalok (Palesztina Hivatal) osztották szét. A háború előrehaladtával, ezek a hivatalok bezártak (Berlinben, Párizsban, Brüsszelben, Zágrábban, Varsóban, Bécsben). 1944-ben már csak egy hivatal működött egész Európában, a budapesti. A fel nem használt engedélyek a bezárt hivatalokból Budapestre kerültek. Budapesten akkoriban (bár fizikailag ezt senki nem látta) állítólag 7500 Certifikát volt.

A Magyarországi Cionista Mozgalomnak két fizetett alkalmazottja volt a két világháború között: a Cionista Szövetség titkára és a Palesztina Hivatal titkára. Az összes többi funciót mind önkéntesek látták el.

A budapesti Palesztina Hivatal kinevezett vezetője Krausz Miklós volt.

 A Cionista Szövetség vezetője Komoly Ottó volt. Civilben mérnöki irodája volt. Az mizrahi mozgalom adta el a legtöbb sékelt a legutolsó Cionista Kongresszus alkalmával, így ők kapták meg a Palesztina Hivatal elnökséget és ők nevezhették ki a titkárt.

Carl Lutz ’42-ben érkezett Svájcból Budapestre. Magyarország több országgal is megszakította a kapcsolatot, így Svájc képviselt 12 államot. Lutz feladata volt többek közt, hogy Nagy-Britannia és Palesztina érdekeit képviselje. ’42 és ’44 között Krausz hivatalos kapcsolatban állt Lutzzal az érkező Certifikátok ügyvitelében. Krausz amikor bejöttek a németek Carl Lutz védelmét kérte. A konzulátus épületében kapott menedéket. A konzulátus a Szabadság téren volt, a volt Amerikai Nagykövetség épületében, mivel a sok munka miatt nem lehetett minden ügyet a Svájci Nagykövetségen lebonyolítani. Krausz kitalálta – és ezért minden elismerés kijár neki -, hogy Carl Lutz kérjen engedélyt a maga nevében a 7500 Certifikát felhasználásához a magyar kormánytól. Június 6-án volt a normandiai partraszállás. A kérelem a Koronatanács elé június 26-án került, és úgy döntöttek, hogy elfogadják.

Lutz kérelméről a Koronatanács ülésén nem maradt írásos bizonyíték.

Carl Lutz úgy gondolta, hogy a Szabadság téri irodában nem tudja lebonyolítani ezt az akciót, szüksége van még egy épületre. A cionista mozgalom keresett egy megfelelő helyet. Weiss Arthur felajánlotta a házát erre a célra, még a tulajdoni lapon is át lett írva, hogy a Svájci Követség birtokában áll az ingatlan. Így aztán megnyílt a Vadász utca 29. azzal a céllal, hogy kivándorolók itt nyújtsák be a kérelmüket. Eleinte, mint egy diplomata iroda esetén rendőr állt a bejáratnál, egyenként engedték be az embereket, titkárnők felvették az adatokat, aztán a bizottság elbírálta a kérelmet. Ott készítették el az alijához megfelelő iratokat.

Így ment ez, amíg a románok kiugrottak augusztusban, és azután már nem volt kiút még akkor sem, ha a németek jóváhagyták. Találni kellett egy megoldást erre a félig kész alijára. Közös megállapodással kifundálták, hogy Carl Lutz kiad egy igazolást arról, hogy az illető neve a svájci csoportos(kollektív) útlevélben szerepel, kiutazásáig a svájci kormány védelme alatt áll. Nem lehet behívni katonának, munkaszolgálatra és nem kötelezhetik sárgacsillag viselésére. Emiatt Carl Lutzot utólag elmarasztalta saját országa mivel túllépte hatáskörét.

A Cionista Ifjúság Ellenállási Mozgalma úgy gondolta, hogy ha Jankel kap egy ilyen igazolványt, akkor Moshe is kaphat és senki se tudja leellenőrizni. Tehát amikor megjelent ez az igazolás, úgy döntöttek, hogy saját szakállukra megrendelik és kiosztják ezeket a papírokat, mindenkinek aki csak kéri. Tízezres rendelésekkel, összesen 120ezer nem hivatalos darabot gyártottak le. Nem nevezem őket hamisítványoknak, mert a pontos mása volt az eredetinek. Minden egyezett, a pecsét és Carl Lutz aláírása is. Senki, sem Krausz, sem Lutz nem tudták megkülönböztetni őket.

Ezek után cionisták, fiatalok és felnőttek, svájci követségi autókkal mentek a halálmenet után. Kiemeltek embereket, a helyszínen kitöltötték nevükkel a papírokat és átadták a katonáknak.

Ez volt a legnagyobb akció, amelyet mindenki saját magának könyvel el. Annak idején Krausz vérig volt sértve, hogy ez az ő hatásköre és a cionista ifjúság hogy szólhat bele. Frontális támadást intézett. Ma élő utódai, akik próbálják őt “eladni”, azt mondják, hogy ez mind Krausz tudtával és közreműködésével zajlott.

Egy kis intermezzo

Június végén nyílt meg az Üvegház. Eleinte nem engedték, hogy a Cionista Ifjúsági Mozgalom tagjai bejöjjenek. A cionista ifjúság vezetői elvi kérdésnek tartották a harcot a jogaikért. Azzal érveltek, hogy ez egy cionista akció, tulajdonképpen alija és mi, a cionista ifjúság képezzük az alijára készülők többségét, részünk van ebben a munkában, helyet kell kapnunk. A végén valóban kaptak egy szobát, amelyre ki volt írva, hogy “Haluc szakosztály”. Bent ült Raffi Bensalom, ő volt a vezetője ennek az osztálynak, a titkárnője pedig Eppler Erzsi volt. Aki ismeri az akkori viszonyokat, tudja, hogy Eppler Erzsi apja volt a Síp utcai hitközség mindenható titkára, évek óta. A lánya pedig mindennap ott ül az irodában, Raffi titkárnőjeként. Mindenki ismerte és félt az apjától. Érdekes együttes volt ez.

A Haluc szakosztály szobája lett a cionista mozgalom megbeszélő helye. Ide jöttek be a tudósítások, hogy sikerült-e Romániába beszökni. Itt szervezték a csoportokat. Számunkra ez egy főnyeremény volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a ház vezetősége tudott volna róla, hogy mi történik a szobában. Annyit láttak, hogy gyanús alakok járkálnak ide. Odáig fajult a dolog, hogy kitiltották a vezetőket. Amikor Efran Agmon és Mose Alpan be akart menni, a rendőr, aki ismerte őket azt mondta, hogy azt az utastást kapta fentről, hogy ne engedje be őket.

Azért is bementek. Egy bizottsági ülés folyt éppen. Az asztalra vertek, amikor a rádióban bejelentették Horthy lemondását. Október 15. volt. A sors iróniája, hogy bár szakadásra került volna sor, Horthy proklamációja egybe kovácsolta őket.

Utána minden megváltozott.

Weiss Arthur bement Raffihoz és kért egy revolvert. Az erőviszonyok megváltoztak és megértették, hogy a nyilas uralom alatt a Cionista Ifjúság Ellenállási Mozgalma útját kell követni.

A nem zsidó, náci ellenes csoportok, akik május-júniusban kezdtek szerveződni rájöttek, hogy saját nevük alatt nem tehetnek semmit. Meg kell változatniuk indentitásukat. Nem voltak erre felkészülve. Minden csoport kereste a kapcsolatot a Cionista Ifjúság Ellenállási Mozgalommal. Rafihoz fordultak iratokért, és meg is kapták őket. Ezekről a találkozásokról mind a mai napig a ház vezetősége nem tud. Demény Pál is többször volt ott.

Rengeteg iratra volt szükség a nyilasok idején. A mozgalomnak és a nem zsidó német-ellenes csoportoknak egyaránt. Ők nem akartak Németországba menni, amikor megkezdték Budapest evakuálását. Ahhoz, hogy maradni tudjanak speciális iratokra volt szükség, mint alkalmatlansági bizonyítvány, hadüzemi bizonyítvány vagy szabadságolási bizonyítvány. Olyan dokumentumok, melyek igazoltatáskor, első pillantásra érvényesnek tűnnek. Nagy volt rájuk a kereslet, ezért rengeteg volt a munka.

img_9045

Weil Ferenc festőművész illusztrációja 1944-ből az irathamisító műhelyről. – David Gur – Együtt az ár ellen (2015)

Ekkor buktunk le.

Bizonsági okokból többször változtattuk a helyünket. Mindig kellett megfelelő fedősztori, hogy kik vagyunk és mit keresünk ott, és miért jár 3-4 fiatalember mindennap hozzánk. Végül találtunk az egyik kommunista párti kapcsolat, Kádár Iván Kiska főhadnagy révén a Baross utcában egy különálló épületet, amely a Csaba Bajtársi Egyesület, egy fasiszta diákegyesület könyvtára volt. A háború idején a diákok tanultak az egyetemen, nem vonult be mindenki, tehát hasonló korúak voltak körülöttünk, nem voltunk feltünőek.

Reggeltől estig dolgoztunk mindennap, csak mi és egy közvetítő, aki naponta kétszer jött tudta a címet és a helyet. Ő hozta a megrendelést, aztán vitte el az árut.

Egyszer aztán nem jelentkezett

December 10-én. Nem jött a második találkozóra sem. Mindig volt egy plussz találka, arra az esetre, ha valami oknál fogva késik.

Tudtuk, hogy valami történt vele, de azt nem, hogy iratokkal bukott-e le, mert ha igen akkor azok egyenesen ide vezetnek. Kisebb a veszély, ha most beszüntetjük a munkát, mintha itt maradunk és fejünket a homokba dugjuk, mintha nem történt volna semmi.

Azonnal csomagoltunk és elhagytuk a helyet. Már készen álltuk erre a lehetőségre, volt hat bőröndünk, és volt egy triciklink. Feltettük a bőröndöket. Elkezdtem pedálozni, és meg se álltam Kőbányáig (10km). Ott elrejtettük három mozgalmi kislánynál a bőröndöket (az ágyuk alá). Aztán elkezdtünk új munkahelyet keresni.

A mozgalmi társainknak elmondtuk az igazat. Megértették, nem ítélkeztek. A nem zsidó csoportok viszont, akiknek nap mint nap égető szükségük volt papírokra egyszer csak nem kaptak semmit. Sürgettek, sürgettek, míg egyszer azt mondták, hogy barátaim, ti szabotáltok minket, a háború után törvényszék elé állítunk titeket, és megkapjátok a büntetéseteket. Elmondtuk nekik mi történt, akkor mindenféle segítséget ajánlottak, de egyik sem volt számunkra elfogadható és biztonságos.

A végén nekünk kellett határozni. Az egyik munkatársunk, 1942-ben a Budapesti Székesfőváros Mérnöki Hivatalában dolgozott. Minden negyedben volt egy fiókjuk, ő a 7. kerületben az Erzsébetvárosi fiókban dolgozott. Azt mondta, hogy szerinte abban az irodában nincs senki, mert minden fiatal bevonult. Elment megnézni, valóban üres volt, csak egy munkavezető volt ott, aki túl idős volt, hogy behívják. Ismerték egymást. Miki megmondta egyenesen, hogy miről van szó. Itt vannak az oroszok 10 km-re, napok kérdése, neked is jól fog jönni, ha segítesz.

Még aznap beköltöztünk, felcipeltük hárman a hat bőröndöt. Fölakasztottuk a revolvert a fogasra, betettük a bőröndöket egy kis szobába és leültünk pihenni egy kicsit, amikor kopogtak az ajtón. Két detektív jött. Nem tudták kik vagyunk addig a pillanatig, amíg megtalálták a bőröndöket és benne a nyilas karszalagokat. A nyilas karszalagok ébresztették fel a gyanút bennük, aztán látták a pecséteket és az űrlapokat. Kijött egy 7 tagú kirendeltség állig felfegyverkezve, puskákkal, botokkal és jól megvertek minket. Aztán bevittek a Teréz körúti nyilas pártba. Ekkor már este volt, elsötétítés. Mi vittük a bőröndöket. Miközben mentünk megbeszéltük, hogy a nálunk lévő rendőri bejelentőlapot – ami történetesen igazi volt és a valós lakcímünket tartalmazta -, eltüntetjük, ezért mindannyian lenyeltük.

Nagyon jó íze volt.

A Nyilas Házban nem voltak képzett nyomozók, csak össze-vissza vertek minket. Másnap virradóra az egyikünk belehalt sérüléseibe. Délben értünk jöttek és elvittek a Margitkörúti fegyházba. Ott engem vettek elő, mert a társam agyrázkódást szenvedett, nem tudott lábra állni. Én mentem helyette, jól megvillanyoztak, kikérdeztek. Lényegtelen volt, hogy mit mondtam, csak arra mentek, hogy megpuhítsanak. Nem nagyon haladtunk előre. Ez December 22-én, éjszaka történt. Azt mondták, majd másnap folytatjuk. Aznap éjszaka az orosz előőrs eljutott a Széll Kálmán térig. A politikai vezetés, a csendőrök, akik az úgy nevezett Nemzeti Számonkérő Székhez tartoztak még aznap éjszaka meglógtak. Másnap ketté osztották a társaságot, név és vallás alapján. Aki zsidó volt ott maradt, a többieket elvitték. Azt mondtuk, hogy ez a vég, jön a sortűz. Másnap jött egy egység, egy főhadnagy és két őrmester. A főhadnagynál revolver, a két őrmesternél Tommy Gun, és egy névsort olvastak fel. Az őrök azt mondták nekünk, hogy ezek kivégzésre visznek. Miközben a neveket olvasták semmi sem stimmelt. A lista összeállítói nem tudták, hogy a listán szereplő ott van-e és ha igen milyen néven. Senki nem állt ki, amíg oda nem jutottak, hogy:

Farkas, Rapos, Tibor, Grósz

A Rapos nevet csak az ismerhette, akivel együtt laktam, de azt a bejelentő lapot megettem. Ez a név soha, sem a nyilasoknál, sem a Margit körúton nem jelent meg. Tehát ha valaki ide jön kivégzésre vinni Rapos néven, az csak egy dolgot jelenthet: én azonnal kiálltam a sorból és mondtam azoknak, akiket ismertem, hogy nyugodtan jöjjenek velem, ez a Mose Alpan műve. Abban az első menetben velem együtt 17-en összeálltunk és kimentünk. A kapuval szemben állt a svájci nagykövetség autója, ez volt a biztosíték, hogy jó úton haladunk. Hó volt és hideg, nem volt közlekedés és már csak egy hídon lehetett átkelni, a Lánchídon, de az is alá volt aknázva. Mentünk, amikor a hídhoz értünk, mondta az főhadnagy, hogy menjünk gyorsan, mert egy eltévedt srapnel felgyújthatja az egész hidat.

Amikor átértünk, én a sort a Wekerle Sándor utca felé vittem. A főhadnagy megkérdezte, hogy honnan tudom. Nem meséltem el neki.

A Wekerle Sándor 17-ben már vártak az ajtó előtt a barátaink, Mose Alpan, Joel Palgi, az ejtőernyős és mások. Megtörtént az átvevés. Ott nyomban, akik a csoportból hetek óta foglyok voltak összeállítottak egy listát, az ott maradtak igazi nevével, és a főhadnagy a két őrmesterrel még másnap bement értük, de addigra átszállították őket a Főutcai fegyvházba. Tehát elmentek a Főutcai fegyházba és kihoztak 103 embert. Összesen 120-an lettek kiszabadítva, köztük sok nem cionista, zsidó baloldali szervezetek tagjaival, főleg a Demény pártból. Az egyetlen alkalom volt, hogy a Margit körúti fegyházból ennyi embert ki tudtak épségben hozni.

A Cionista Ifjúság Földalatti Ellenállási Mozgaloma életmentő akciói Magyarországon egyedülállóak voltak a németek által megszállt országokban. 200 kiküldött ment 300 helyre országszerte, 15000 fiatalt szöktettek át Romániába, 55 gyerekotthont hoztak létre. Legalább 30-40ezer ember életét ők mentették meg. Nem volt még egy ilyen sikeres mentő mozgalom Európában.

A háború után beválasztottak az ifjúsági mozgalom vezetőségbe. Szépen lassan az idősebben elkezdtek alijázni és otthagytak engem. ’49-ben a kommunisták betiltották a cionista mozgalmakat és az lett a feladatom, hogy megszervezzem az illegalitásba vonulást és az illegális aliját ’49 február-áprilisában. Aztán ide kerültem.

1984-ben az ellenállási mozgalom veteránjai elhatározták, hogy létrehoznak egy társulatot, aminek a célja, hogy összegyűjtse a tanúvallomásokat, adatokat és dokumentumokat, földolgozza őket, könyveket adjon ki, fönntartsa az emlékét ennek a páratlan sikerű mentőakciónak. Fennállásunk óta kiadtunk 25 könyvet 3 nyelven (héber, angol, magyar), készítettünk 6 dokumentum filmet, számos helyen tartottunk előadást és próbáljuk, ma már a második nemzedék segítségével tovább vinni a hagyományt és folytatni a munkát.

A társulat következő akciója a Jossy Alfi fesztiválján való részvétel október 19-én a Givátájim Színházban.  A korszak túlélői fognak mesélni, akik részesei voltak ennek a munkának, valamint a második generáció, akik a szüleiktől hallották a történteket.

az október 19-i rendezvény részletei: link

David Gur: Együtt az ár ellen című könyve megrendelhető emailben – info@ujkelet.live

Advertisements

2 replies »

  1. דוד שלום וברכה
    לא קל היה לי לקרוא את סיפור חייך והפעם בהונגרית. נתראה ב19 לחודש.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s