Kultúra

A vörössapkás nő

szerző: Halász András

A vörössapkás nő pontosan érkezett. Pontban este kilenckor megszólalt a bár ajtajára szerelt apró harang. A bárpult mögött álló csapos meg sem fordult, így is tudta, ki az új vendég. Végigsétált az asztalok között, megállt a pultjával szemközti fal utolsó asztalánál, kibújt sötétkék ballonkabátjából, majd letette a másik szék támlájára. Az asztalától jól láthatta a csapost. Kinyitotta retiküljét, és anélkül, hogy bele pillantott volna, kivett egy doboz Marlboro cigarettát, aranyozott öngyújtóját, és rágyújtott. A csaposon kívül semmi sem érdekelte.

Mióta bejáratos volt a bárba, semmit sem változtatott öltözetén. Szűk, térdig érő szoknyát viselt, kihajtott nyakú blúzt, felette pedig kardigánt. Időnként változott egy-egy ruhadarab színe. Ami változatlan volt ruházatán, az a fején viselt kerek, vörös sapka. Harmincas évei derekán járhatott. Gesztenyebarna haja a válláig ért, ott a nyaka felé kunkorodott. A nyakán hordott kis ékkő minden alkalommal megvillant, amikor arany öngyújtója a bár halvány fényét rávetítette. Fekete szemeivel megállás nélkül a csapos arcát fürkészte, mintha valamit le akart volna olvasni róla.

Telt ajkait minden cigarettaszívásnál összecsücsörítette. Amikor kifújta a cigarettafüstöt, elővillant szabályos, fehér fogsora. Minden alkalommal csak egy dupla feketét, és egy pohár vizet fogyasztott.

A vörössapkás nő, amikor már sokadszor járt a bárban, megvárta a zárórát. A csapos sorban elköszönt vendégeitől, de a vörös kalapos nő nem mozdult.

– Asszonyom, záróra van. Kérem, hagyja el a helységet, – mondta a csapos, és kezével tartotta a nyitott bejárati ajtót.

Az asszony most sem állt fel. Újabb cigarettát vett ki a dobozból, rágyújtott. Ezzel is jelezte, nincs szándékában távozni. A csapos elengedte az ajtót, és odament az asszony asztalához. Megérintette a karját, és komoly, már – már hivatalos hangon azt mondta:

– Asszonyom, távoznia kell. Még ki kell takarítanom, szeretnék korán hazaérni.

Az asszonynak egy szó sem hagyta el a száját. Hosszú másodpercekig a férfi szemébe fúrta tekintetét.

Talán ismernem kellene valahonnan, kérdezte magától a férfi, de hiába törte a fejét, képtelen volt azonosítani az asszonyt.

– Szeretném, ha leülne, ide, mellém. – Azért jöttem, hogy elmeséljek magának valamit. Higgye el, a történetem végén értékelni fogja, hogy nem dobott ki.

A csapos nem tudta, mit tegyen. Vajon mit akarhat tőle ez a szép nő? Lehet, hogy bolond, és hallgatóságot keres a meséihez? Vagy csak egy elegáns prostituált, aki így akar kuncsaftot szerezni? Közben kibogozta a hátán a bokáig érő köténye madzagját, kibújt belőle, és a bárpultra hajította.

Az asszony nyugodt viselkedése és simogató tekintete végül meggyőzte. Úgy döntött, meghallgatja mondandóját.

– Rendben van, kap félórát, de egy perccel sem többet.

Nagy sóhaj kíséretében lehuppant a nővel szemközti székre, amely fájdalmasan megreccsent a súlyos teher alatt. Az asszony a férfi elé tolta cigarettás dobozát, és öngyújtóját.

– Mielőtt elmondanám jövetelem pontos okát, engedje meg, hogy feltegyek néhány kérdést. – Élnek még a szülei?

A férfi fáradt tekintettel pillantott az asszonyra. Lehet, hogy a rendőrségtől jött? Netán az Adóhatóságtól?

– Ne féljen, nem a hatóságtól jöttem, – mosolygott rá a vörös sapkás nő. – Tudja, a szüleink fiatal korukban ismerték egymást.

– A szüleimet megölték a háborúban. De ennek, már majdnem harminc éve. És a maga szülei élnek még? – nézett kérdően a csapos az asszonyra.

– Az anyám még él. Apám öt évvel ezelőtt ment el. De engedje meg, hogy bemutatkozzam. Sárának hívnak, a teljes nevem Cohen Sára. És a maga neve ugye Péter, Fux Péter.

A férfi bólintott, kérdően fürkészte az asszony arcát. Vajon honnan tudja a nevemet?

– Látom, megint meglepődött. De mielőtt elmondanám jövetelem okát, lenne még egy kérdésem. – Mondja, Péter, vannak testvérei?

– Nincsenek,- válaszolta a csapos. – A szüleim nem akarták, hogy még egy gyerek élete veszélybe kerüljön. Én a fasizmus végnapjai alatt születtem, azt mondták, véletlenül történt. Apám biztos volt benne, hogy idővel itt is üldözni fogják a zsidókat. Nem tévedett. Mindkettőjüket deportálták, Lengyelországban pusztultak el. Engem egy katolikus családnál bújtattak el, még csecsemő voltam. Elárulja végre, miért keresett meg engem?

– Türelem, arra is sort kerítünk. De hadd kérdezzek tovább. Rendben?

Péter nem tehetett mást, bólintott. Végére akart jutni az ügynek, tudni akarta, mit akar tőle a piros sapkás nő.

– Nos, Péter, én eléggé messziről, Izraelből érkeztem magához.

– Maga izraeli? – nézett a csapos kikerekedett szemekkel az asszonyra. Soha nem gondolta volna, hogy a vele szemben ülő nő zsidó.

– Igen, minden porcikámban az vagyok. Ott végeztem el az iskoláimat, ott jártam egyetemre, és ott él a családom is.

– És mit tanult?

– Pszichológus vagyok. Azokkal az emberekkel foglalkozom, akik még ma is a holokauszt által okozott sebeikkel küzdenek. Rémálmok, félelmek, depressziók és így tovább. Tudja, ezeket az embereket soha nem lehet meggyógyítani. Már az is nagy eredmény, ha képes vagyok megtanítani őket, hogyan éljenek együtt az emlékeikkel. Legfontosabb betegem persze az anyám.

Péter megborzongott. Az 1973-as Yom Kippuri háború óta furcsa vonzalom alakult ki benne a távoli ország iránt. Hazájában, a feleségén kívül, senki sem tudta, hogy zsidó származású. Amikor megtudta, hogyan győzött az iszonyú túlerővel szemben a kis zsidó állam, büszkeség fogta el. Most pedig itt ül vele szemben egy ízig-vérig izraeli nő, és az életéről kérdezgeti. Vajon miért? Nyilván nem azért tette meg a hosszú utat Budapestre, hogy az éjszaka közepén vele társalogjon. Ennél sokkal fontosabb oka lehet.

– Engem nagyon érdekel, milyen az élet ott maguknál.

– Majd arra is sort keríthetünk. Az előbb a maga családja is szóba került. Mondja, talált olyanokat, akiket együtt deportáltak a szüleivel? Tudja, meddig viselték el a borzalmakat?

– Nem találtam senkit, aki ismerte volna őket. A maga szülei hol vészelték át a háborút? – nézett Péter kérdően Sárára.

– Őket is deportálták, méghozzá, innen, Magyarországról. Mit gondol, mért tudok magyarul?

– Úgy beszél, mint aki soha nem tette ki innen a lábát.

– Pedig most járok életemben először Budapesten. És azt is bevallom, azért jöttem, hogy magával találkozzam.

– Mi érdekes van bennem?

– Nos, rendben van. De mielőtt elmondom jövetelem pontos okát, kérem, hozzon mindkettőnknek valami erőset. Higgye el, szüksége lesz rá.

Péter felállt, a pult mögé ment. Fogott egy üveg konyakot, két poharat, majd visszatért az asztalukhoz.

– Korábban említettem már, hogy a szüleink ismerték egymást. Kapaszkodjon meg, de a szüleink egy táborban, sőt egy barakkban sínylődtek. Az anyám a magáéval, az apja pedig az én apámmal. A sors úgy hozta, a szüleim túlélték a borzalmakat, és szabadulásuk után először Budapestre utaztak. A Keleti-pályaudvaron azonban már hárman szálltak le a vonatról: anyám egy féléves fiúgyermeket tartott a karjában. Megkeresték a gyerek nagybátyját, és a kisfiút nála hagyták. Aztán nem sokkal később a szüleim, elég kalandos módon kijutottak álmaik országába, Erec Izraelbe.

– Hogy került hozzájuk az a gyerek? – kérdezte Péter, és közben bal kezével a konyakos pohárral játszott.

– A nő, aki megszülte a lengyel haláltáborban a gyereket, nem sokkal a szülés után meghalt. Halála előtt anyámat kérte meg, hogy vigyázzon a csöppségére, és ha túléli a deportálást, vigye el a gyermeket a nagybátyjához. Csodával határos módon, a gyerek is, és anyám is túlélte a borzalmakat.

– Felemelő történet,- mondta csöndes hangon a csapos. – Vajon él még ez a fiú? Tud róla valamit?

– Igen. Itt ül velem szemben.

Péter képtelen volt megszólalni. Valóban, az anyai nagybátyja nevelte fel, de sohasem árulta el, hogy nem ő a vér szerinti apja. Úgy halt meg, hogy a titkot magával vitte.

– Köszönöm, hogy ideutazott, és mindezt megosztotta velem. Nagyon hálás vagyok.

– Még nincs vége a történetnek,- mondta halvány mosollyal az arcán a vörös sapkás nő. – Most jön a csattanó. Az anyám néhány hónappal ezelőtt tüdőgyulladást kapott, nagyon leromlott az állapota. Attól tartott, hogy meghal. Az egyik nap a kórházban odaültetett maga mellé, és a következőket mondta el: Egy – két hónappal korábban, hogy deportálták volna őket, az apám szerelembe esett a maga édesanyjával. Ebből a kapcsolatból született maga, Péter, a lengyel táborban. Édesanyja a halála előtt adta magát az én anyám kezébe, és arra kérte, ha mindketten túlélik, a gyereket adja oda a nagybátyjának.

– Te jó Isten! A maga apja volt az én apám! De hát akkor… – Péter először elsápadt, aztán felugrott a székéről és karjaiba kapta Sárát. Az üveg konyak felborult, csörömpölve zuhant a padlóra.

A két testvér szeméből ömlött a könny. Képtelenek voltak elengedni egymást.

Advertisements

1 reply »

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s