A barátok, akik mellett nincs szükség ellenségre 1.

0

Szerző: Kati Yael Hirschberg

A Közel-Kelet egy furcsa hely. Tudja ezt minden turista, akiket előre figyelmeztetnek, hogy a lakói hangosak, a tisztaságról és higiéniáról sajátságos felfogásuk van, imádnak alkudni és így tovább. És tudja ezt minden diplomata, katonai szakértő vagy segélyszervezetnél dolgozó is. Akik kivétel nélkül mind hatalmas tervekkel, világmegváltó gondolatokkal érkeznek. És hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve. Hiszen X ezer kilométer távolságból minden olyan egyszerűnek tűnik, nem is érthető, hogy miért nem működnek a dolgok. Ezek a szakértők szeretik nem észrevenni, hogy előttük hány szép reményű ifjúnak és kevésbé ifjúnak tört bele a bicskája a Közel-Keletbe, különösen azóta, amióta a “Bölcsek Tanácsa” vonalzóval a kezében átrajzolta a térség határait, nemzetiségre, természetes erőforrások eloszlására, évezredes kereskedelmi útvonalakra és a józan észre való tekintet nélkül.

Ezúton is köszönjük.

Van itt a Közel-Keleten egy másik furcsa szokás is. Aminek a kifejlesztése szintén régen kezdődött, valamikor Izrael Állam megszületése körül. Picivel előtte talán, de fénykorát az utóbbi 10-20 évben érte el. Nevezetesen, hogy aki az ellenségünk, azt “geopolitikai okokból” szokás a barátunknak nevezni. Nyilván az is benne van, hogy mindenkivel nem lehet állandóan háborúskodni, veszekedni, vitatkozni, muszáj szövetségeseket találni ebben a forrongó világban. És emiatt a koránt sem rózsás helyzet miatt Izrael kénytelen olyan “barátokat” találni a régióban, akik valójában az ellenségeink.

Az egyik személy Abu Mazen (születési nevén Mahmud Abbasz, de nem véletlen, hogy én a “mozgalmi nevén” szólítom, mivel hiszem, hogy sose lett ő igazából diplomata, egy nép vezetője, hanem megmaradt annak a terroristának, aki volt, ráadásul korruptabb mint valaha). Órákon keresztül lehetne példákat hozni arra, hogy Abu Mazen miért nem a barátunk. Hogy soha nem is volt az. Hogy semmi más nem érdekli, mint a személyes boldogulása. Hogy miközben népe szenvedését ecseteli minden létező fórumon, és újabb és újabb támogatásért koldul, ő maga helikopter-leszállóval és minden létező luxussal felszerelt, 13 millió dolláros palotát építettet magának. (forrás: link)

A palesztin nép önjelölt vezetője – igen, önjelölt, hiszen Gázában soha egy pillantig nem ismerték el sem őt, sem szervezetét, a Fatah-ot mint a palesztinok legitim képviselőjét – idén januárban kezdte meg elnöklése 12. évét. Aprócska kellemetlenség, hogy 2005-ben mindössze négyéves időszakra választották meg. Azóta ez a tehetséges politikus nem talált rá megfelelő időt és alkalmat, hogy választásokat írjon ki. Egyes elemzők szerint ez Izraelnek jó, hiszen évek óta azt mutatják a felmérések, hogy a “Nyugati Parton” megtartandó választásokat nagy fölénnyel a Hamasz nyerné. Ezt egyfelől muszáj tényként kezelni. Másfelől Abu Mazen elképesztő arcátlansággal forditja a maga hasznára ezt, és aki a saját népéből szót emel ez ellen, és a korrupció ellen, és a szólásszabadság sárba tiprása ellen (link), és a titkosrendőrség túlkapásai ellen (link ), és a jogrendszer önkényes átalakítása ellen (link ), az nagyon gyorsan börtönben találja magát. Vagy egy jeltelen sírban. Erről számos alkalommal írtak nemzetközi újságíró szervezetek, emberjogi alapítványok és a száműzetésben, jellemzően Európában élő ellenzéki palesztin vezetők. Arról nem is beszélve, hogy ő maga közvetlenül is felelős számos merényletért, amit a Késes Intifáda alatt követtek el.

Amióta több mint egy éve kezdetét vette a legújabb “gal terror”, azaz terrorhullám – ahogy azok nevezik a jelenséget, akik félnek nevén nevezni a dolgokat – azóta számos alkalommal fejezte ki világos szavakkal, hogy támogatja a “felkelést”. A kézivezérléssel irányított Fatah hivatalos Facebook oldala, televíziója, újságja és maguk a tisztviselők is támogatásukról biztosították a terroristákat, vagy ha nem élték túl a saját merényletüket, akkor a családtagokat. Utcákat, tereket, iskolákat és gyerekeknek rendezett futball bajnokságokat neveztek el a “mártirokról” (link). Bármilyen terrorcselekmény történik zsidók ellen, Abu Mazen azonnal és automatikusan a zsidókat teszi felelőssé. Nem számít neki, hogy az áldozat terhes nő, gyerek, 19 éves határőr lány, mindig és mindenhol az izraeli biztonsági erők eltúlzott agressziójáról, véres bosszújáról, népírtásról és háborús bűnökről beszél. Hidegvérű gyilkosságnak nevezi azt, amikor az őt éppen ténylegesen megkéselő terroristát lelövi a biztonsági őr. Van, aki szerint ezek csak szavak. Szavak, amelyekkel a saját népét hülyiti. Szerintem pedig a szavak pont úgy ölnek, mint a kés, a kövek és a Molotov-koktélok.

Arról ugyanis számos helyen cikkeztek az elmúlt egy évben, hogy a médián, és azon belül is a közösségi médián keresztül uszítják és hergelik a fiatalokat az újabb és újabb merényletek elkövetésére. Nem véletlen, hogy a hadsereg egyre nagyobb figyelmet szentel azoknak a helyi rádióadóknak, amelyek közvetítik az uszító szavakat. Vagy hogy a nemzetközi értetlenkedés után és ellenére, magas rangú Facebook-delegáció érkezezett az országba, hogy megoldást találjanak a merényletekre való toborzás és a gyűlöletbeszéd visszaszorítása érdekében (link). Na de kinek a beszédeit közvetítik mindezek a médiumok? Ki irányitja a teljes Nyugati Partot?

Mikor minden mást közvetlenül, és kemény kézzel maga Abu Mazen, vagy a nagyon szűk körű bizalmasai egyike irányit, akkor majd pont a médiára nem lesznek hatással? A palesztin elnök békét követel, de közben háborút folytat. Ő lenne a barátunk? Ő az, akit minden eszközzel – leginkább a két szemünk lecsukásával – hatalomban kell tartani, mert ha ő elmegy, akkor még rosszabb jön? Nos, lehetséges. Lehetséges, hogy valóban ő a kisebbik rossz. Lehetséges, hogy valóban ő az egyetlen, akivel valamilyen szinten fent lehet tartani a békét. Lehetséges, hogy ő az, aki legalább akkor hajlandó megállapodásokat kötni, amikor az ő fejét kezdik követelni Ramallah utcáin, és akkor legalább megtalálja az utat Izraelhez (link ) .

De akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy ez az ember, aki kiállt a saját népe és a nemzetközi vezetők elé, és elhintette a magvát a Késes Intifádának tavaly ilyenkor, azzal a hazugsággal, hogy a zsidók az Al-Aksza ellen vonulnak (link ). Ez a hazugság volt a kezdete mindannak, ami még most is tart. Pár nyugodt hét után azt gondolhattuk, hogy túl vagyunk rajta. Hogy hiába közelednek az ünnepek, hiába hagytuk magunk mögött a mindig is kritikus Eid Al-Adha ünnepet, csak belefáradtak már a feszültségbe, a megszorításokba, a katonai erők látványos jelenlétébe, az örökös “zaklatásokba” az ellenőrzőpontoknál. Kedvező hírek érkeztek Ramallah-ból is, ahonnan Abu Mazen legutoljára arról üzent, hogy hajlandó lenne Moszkvában találkozni magával Netanjahuval, hogy újraindulhassanak a tárgyalások. A pozitív légkör és a viszonylagos nyugalom miatt kissé zavarbaejtő volt, hogy az IDF a terror újbóli megerősödésétől tartott (link ).

Igazuk volt.

Az elmúlt 48 órában merényletet követtek el Jeruzsálemben, Kiriyat Arba bejáratánál, az ország egyik legfontosabb útján, az 1-es úton egy autóbusz ellen, Hebronban és ma reggel Efrat településen. Megint a jól bevált módszerek, késelés, kövek, Molotov koktélok és gázolás. Hogy miért? Mi volt a kiváltó ok? Miért bukkantak elő ezek a szakértők szerint magányos farkasok megint? Mi volt az az “utolsó csepp”, amit már nem bírt elviselni megalázott lelkük, és ami miatt kénytelenek voltak a “felkelés végső eszközével élni”? Nos, egyelőre nincs válasz. De egyvalamiben biztosak lehetünk: nemsokára megérkezik majd a soron következő uszítás, a fiatal arabok lelkében kivirágzó hazugság, hogy miért is jogos a gyilkolás. Oda fog állni Abbasz a kamerák elé, fel fogja keresni a mártírok családját, és újra el fogja mondani azokat a mondatokat, amelyek egy ellenség szájából érkeznek. Egy ellenség szájából, akit sokan Izrael barátjának és egyetlen reménysugarának neveznek.

Mert a Közel-Kelet már csak ilyen furcsa hely.

 

Kiemelt kép: Illusztráció. Abu Mazen és Benjamin Netanjahu. Forrás: internet

 

 

Hozzászólás