Kémtörténet – 35. fejezet

0

szerző: Halász András

35.

Belgrád hideg, viharos széllel fogadta Saroltát és Lászlót délután. Egyikük sem járt korábban a szerb fővárosban. Saci terve szerint, egy éjszakát töltenek itt. Letették holmijukat a szállodában, fogtak egy taxit, és arra kérték a sofőrt, vigye körbe őket, mutassa meg a főbb nevezetességeket.

Szerencséjük volt. A fiatal sofőr kiválóan beszélt angolul. Útközben elmondta, a város a Száva és a Duna összefolyásánál fekszik Szerbia északi részének közepén, ahol a Kárpát-medence a Balkán-félszigettel találkozik. Elhajtottak a város nevezetes pontjai és épületei mellett, ahol Belgrád főbb látványosságai találhatók. Kutyafuttában látták a Skadrlija-t, a Nemzeti Múzeumot és a közeli Nemzeti Színházat, Zimonyt, az óvárost, a Nikola Plasic teret, a Knez Mihalova utat, a Parlamentet, és az ”Old Place”-t.

A sofőr, említést tett az 1999-es NATO-bombázásokról is, amely komoly károkat okozott a városnak.

Este a szállodában vacsoráztak, korán visszamentek a szobájukba. Saci újra és újra megismételtette Lacival új személyazonosságának adatait. Csak akkor engedte fürödni menni, amikor kívülről fújt minden apró részletet.

Lefekvés előtt a helyi híreket hallgatták a televízióban, de nem értettek belőle egy kukkot sem. Átkapcsoltak a német nyelvű adóra.

– Budapestre érkezett az ENSZ főtitkára,- közölte a bemondó. A hír hallatán Sacinak eszébe jutott, több mint három hete utaztak el otthonról, és ez alatt az idő alatt fogalmuk sem volt, mi történt a világban.

Saroltának feltűnt, amióta Belgrádba érkeztek, Laci magába zárkózott, rideg, és ingerlékeny lett. Szokásával ellentétben, vicceket se sütött el.

– Lacikám, jól érzed magad? – kérdezte aggódva.

– Nincs semmi bajom, – válaszolta a férfi kedvetlenül.

– De látom rajtad, valami nagyon foglalkoztat. Megtudhatnám, mi bánt? – nyaggatta tovább Sarolta.

– Több mint egy éve találkoztam utoljára a lányommal. Tudom, tilos vele találkoznom. Mégis szeretném látni. Legalább néhány órára.

Csak kibújt a szög a zsákból. Most legalább tudom, mi bántja. Magát hibáztatta. Ha gondosabb, elkerülhették volna Londont, gondolta Sarolta. De már semmit sem tehetett.

– Lacikám, tudom, hogy fáj, de nem megy. Ha maradna is rá idő, mit mondanál neki, mit keresel Londonban? Még ha kitalálnánk is valamilyen magyarázatot, hogyan tudnánk megakadályozni, hogy Kati titokban tartsa, hogy Londonban voltál? Nincs semmilyen elfogadható indok arra, mért ne beszéljen rólad. Gondold végig! Beszél az anyjával, vagy a barátnőjével. A legtermészetesebb, elújságolja nekik, hogy találkozott veled. És közben hol vagy hivatalosan? Dél-Amerikában, üzleti körúton. Be kell látnod, ez most nem megy.

Soltész nem válaszolt, csak bólintott a fejével. Bement a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Szegény ember, holnap délben, ugyanabban a városban lesz, ahol a lánya él, mégsem találkozhat vele. Milyen igazuk van azoknak a Cégben, akik váltig állítják, az ügynök ne legyen családos ember. Én nem kerülhetek ilyen helyzetbe. Nincs senkim, aki bárhol is várna.

Másnap reggel nyomott hangulatban hagyták el a szállodát. Több órás repülőút után érkeztek Londonba. Saci úgy tervezte, két napig maradnak. De látva Soltész szomorú arcát, karikás szemeit, úgy döntött, elég lesz egy is. A várost mindketten jól ismerték, egyiküknek sem volt kedve a városban sétálni.

Sarolta meg akarta nézni a Wigmore Street-en a híres divatházak kirakatait. Lacinak nem volt kedve elkísérni. A rossz kedve csipetnyit sem változott. Saci nem tudta, egyedül hagyhatja-e a szállodában. Mi a biztosíték arra, hogy amíg ő távol lesz, nem találkozik titokban a lányával? Szamárság, nyugtatta magát, nyilván megértett. Van annyi esze, hogy felfogja, túl sokat kockáztatna, ha kitudódna, hogy Londonban járt. Megcsókolta mindkét arcát, és elviharzott.

Három óra múlva tért vissza a szállodába. Laci a televízió előtt ült, és csak bólintott, amikor Sarolta belépett a szobába.

– Azóta itt gubbasztasz? – kérdezte, aztán elkezdett kotorászni a hatalmas papírzacskóban, amelyen az egyik divatház emblémája virított. – Lemegyünk vacsorázni, vagy együnk a szobában? – nézett kérdően Soltészra.

– Nekem mindegy, ahogy gondolod,- válaszolta a férfi anélkül, hogy Saroltára nézett volna.

– Idefigyeljen uram, ha nem hagy fel a duzzogással, nagyon rosszul jár. Vettem valamit, amiről úgy gondoltam, felvidítja. Akarja látni? – kacsintott huncutul Soltészra, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, beszaladt a hálószobába.

Mielőtt visszatért, kopogott az ajtón. Arra kérte Soltészt, kapcsolja le a nappaliban a villanyt. A férfi nem tudta mire vélni Saci kérését, de felkászálódott a fotelból, és teljesítette az asszony kívánságát. Kinyílt az ajtó. Először Saci sziluettjét látta, mert a hálóban sem égett a villany. Az asszony díszgyertyát tartott maga előtt. Odalépett hozzá, akkor vette észre, Sacin égővörös, rövid, selyemhálóing van. Combjai csupaszok voltak, a vékony pántos semmiség alig takart valamit telt kebleiből. Kékeszöld szemei csillogtak a gyertyafényben. Saci letette az asztalra a gyertyát, és átkarolta a férfit.

– Vacsora előtt felkérhetem egy táncra? – súgta Laci fülébe. Nem várta meg a választ, belekarolt Soltészba, és becipelte a hálószobába.

*

Öt napja fogytak el Dr. Kővágó Sarolta injekciói. Fodor Péter kiválóan érezte magát. Utoljára egy hete érzett zsibbadást a bal lábában. Az utcára is kimerészkedett. Nem érdekelte, hogy az eget vastag, szürke felhők borították. A lelke ujjongott, úgy érezte, meggyógyult. Az Agykontroll gyakorlatokat továbbfolytatta. Minden áldott nap, reggel, ebéd után, és elalvás előtt „lement alfába”. A képzelete által létrehozott rendelőjében tovább folytatta a munkát. Olyan infúziókat kapott, amelyek megerősítették szervezetét, hogy megakadályozzák az ALS visszatértét. Ebben a köztes tudatállapotban azt hajtogatta magában, hogy egészséges, jól érzi magát, legyőzte a halálos kórt.

Tilda hitt is meg nem is Péter felgyógyulásában. Orvosként úgy vélte, szerencséjük van, a halálos kór egyelőre visszavonult, de valahol ott leselkedik Péter szervezetében, és arra vár, mikor jelenjék meg újra. Rettegett ettől a pillanattól. Az zavarta a legjobban, nem tudta, a vakcina, amelyet beadott Péternek, hatásos-e vagy sem, és ha igen, meddig tart a hatása.  

Másrészt, Péter társaként, hinni akart a gyógyulásában. A sors egyszer vele is kegyes lehet. Mindig keményen megküzdött a sikerért. Harmadévesen esett teherbe. A tanulás mellett magánórákat adott biológiából és kémiából. Az egyetem befejezése után kórházban dolgozott. De hamar be kellett látnia, nem képes sem az orvosi, sem az anyai feladatait ellátni a rengeteg túlóra és ügyelet mellett. Más megoldás híján a szülési szabadságra ment házi orvos kollégája helyébe állt be, és azóta is ugyanazon a helyen dolgozik. Letette a család orvosi szakvizsgát, felnevelte a lányát, és útjára engedte. És annyi, magányosan töltött év után találkozott Péterrel.

Társa halálos betegségének tudata kezdte felőrölni az idegeit. Dühössé és kötekedővé vált, betegei nem tudták, mi történt a korábban kedves, viccelődő orvosukkal.  

Az injekció kúra befejeztével árgus szemekkel figyelte Pétert, akinek kezdett az agyára menni, hogy Tilda minden áldott nap megvizsgálta. Az idegi reakciói tökéletesek voltak. Semmi nyomát nem találta az ALS-nek. Napokig rágódott, mikor vigye el Pétert kontrollra, a klinikára. Elképzelése sem volt, mit mondjon a kórházban az orvosoknak. A vakcináról nem beszélhet, a Péter által végzett Agykontroll gyakorlatokról nem is beszélve. De nem volt választása: Péter naponta rágta a fülét, egészséges, vissza akar menni dolgozni. Ezt viszont csak a Klinika engedélyezheti.

Tilda hosszas győzködés után rávette Pétert, várják meg a soron következő kórházi vizsgálat időpontját. Péter orvosa nem hitt a szemének. Soha nem találkozott ALS beteggel, akinél javulás következett volna be. Péter esete pedig egészen egyedi volt. Fogalma sem volt, mi okozhatta a teljes gyógyulást. Elnézést kért Pétertől és Tildától, és elhagyta a rendelőt. Néhány perc múlva orvostanhallgatókkal, és az osztály orvosaival tért vissza. Péter orvosa előttük is megismételte a vizsgálatokat, ugyanaz volt az eredmény: a beteg tünetmentes volt.

Az orvos mindenkit kiküldött a rendelőből. Mosolyogva közölte Péterrel és Tildával, hogy nincs nyoma az ALS-nek. A beteget egészségesnek és munkaképesnek nyilvánította. Mielőtt elhagyták a Klinikát, Péter kezelőorvosa félrehívta Tildát.

– Kollegina, meg vagyok döbbenve. Ilyet még sohasem láttam. Árulja el, valamilyen speciális gyógymódot alkalmaztak? Természetgyógyásznál jártak? Nagyon kérem, árulja el. Péter esete egyedülálló. Publikálni kellene, de fogalmam sincs, mit írjak, mi okozta a tünetek eltűnését.

– Higgye el nekem, semmit sem kapott. Engem legalább annyira meglepett a gyors gyógyulása, mint magát. De legyünk őszinték: az a fontos, hogy jól van. Ennél többet én sem mondhatok.

Pétert üdvrivalgással fogadták az irodában. Az üzlettársak megnyugodtak, nem volt szükség új társ után kutatniuk. Péter bement a szobájába, leült a párnázott forgószékére, és nagyot sóhajtott. Megúsztam, mondta magában. Maga elé húzta a félévi gazdasági jelentést, és tanulmányozni kezdte. Félóra sem telt el, kopogtak az ajtón.

– Tessék,- mondta, de nem nézett fel az iratcsomóból.

– Már annyit sem érdemlek, hogy rám nézz? – hallotta az ismerős női hangot. Irén állt fejét csóválva az íróasztala előtt. Péter felállt, odament hozzá, és két oldalról megpuszilta.

– Ne haragudj, mozdulni sem tudtam, annyian akartak kezet rázni velem. Örültem, hogy beszökhettem a szobába. Ülj le, mesélj, mi van veled?

– Mi lenne? Ugyanolyan szar minden, mióta otthagytál. Amikor beteg lettél, legalább volt miért izgulnom. De látom, teljesen rendbe jöttél.

– Hála Istennek. Jól vagyok.

– És mi van a doktornővel? – nézett kérdően az asszony Péterre.

– Tilda? Megvan.

– És még együtt vagytok? Miért kell mindent harapófogóval kiszedni belőled?

– Ne húzd fel magad. Igen, együtt vagyunk. Azt hiszem, megtaláltam azt a nőt, akiről mindig is álmodtam.

– Értem. Biztosan nagyon boldog vagy. Nem is zavarlak tovább. Örülök, hogy visszajöttél, – mondta fájdalommal az arcán Irén. Felállt, és kiment a szobából.

Szegény asszony, megérdemelné, hogy boldog legyen. Péter nem tudta, mit tegyen. Néhanapján hozhatna neki pár szál szép virágot, vagy egy doboz desszertet. De aztán meggondolta magát. Irén biztosan arra gondolna, fel akarja melegíteni a kapcsolatukat. Pedig esze ágában sem volt.

*

Évának, a genfi SWISMAD gyár könyvelésén dolgozó magyar ügynöknek, Charls árulta el, hogy ráleltek Wolfgang Schmidtre, az alkalmas jelöltre. A söröző, ahol találkoztak, dugig tele volt fiatalokkal, akik óriási zsivajt csaptak.

– A célszemély a gyógyszergyár kutatólaboratóriumában dolgozik, de fogalmunk sincs, hozzáférhet-e ahhoz a műszerhez, amelynek műszaki leírását kívánják megszerezni. A múlt évben, a budapesti Fonten gyógyszergyár kutatója ösztöndíjasként dolgozott a SWISMAD kutatólaboratóriumában. Otthon, emlékezetből lerajzolta a műszert.  – Charls a zsebéből előhúzta azt a fényképet, amelyet a rajzról készítettek, és átadta Évának. – Tedd el. Otthon alaposan tanulmányozd, és ha az összes apró részletet bevésted az agyadba, égesd el.

– Rendben van. De hogyan fogjuk megtudni, hogy Schmidt közel kerülhet a műszerhez? – kérdezte Éva.

– Fejen találtad a szöget. Ebben kell segítened. Az emberünk megrögzött szerencsejátékos, a kártya rabja. Ezzel fogtuk meg. A múlt héten megint nagy adósságba keveredett. A Kaszinó megfenyegette, ha tizennégy napon belül nem rendezi az adósságát, értesítik a munkáltatóját. Két nap múlva jár le a két hét. Hatos a Kaszinó igazgatója nevében írt egy levelet a SWISMAD pénzügyi és személyügyi vezetőjének. Egyes újabb borítékot vett elő a zakójából, és Éva kezébe nyomta. – Mindkét levél a borítékban van.

– És mit kezdjek velük? – kérdezte Éva.

– Eljátszod a megértő munkatársat. Valamelyik nap felhívod telefonon Schmidtet, bemutatkozol, megmondod, hogy a könyvelésen dolgozol, és szeretnél vele sürgősen beszélni. De vigyázz, nyaggatni fog, hogy mit akarsz tőle. Te csak tarts ki amellett, hogy nem telefontéma. Mielőtt találkoztok, tedd a zsebedbe vagy a ruhád alá ezt a magnót. – Egyes odacsúsztatta az asztalon Évának a miniatűr, digitális magnetofont. Idáig minden világos? – kérdezte Charls.

– Igen.

– Nagyszerű. Ragaszkodj hozzá, hogy a gyáron kívül találkozzatok. Ahogy meg van a hely és az időpont, közöld velem. Valaki a csoportból vigyáz majd rád. És most jön a lényeg. Közlöd Schmidttel, az osztályod felszólító levelet kapott a városi Kaszinótól, kártya adóssága ügyében. A levelet a pénzügyi részlegen eddig csak te láttad. Megsajnáltad, és úgy gondoltad, mielőtt a főnökök előtt is kiderül a tartozása, beszélsz vele. Hátha közösen ki tudtok valamilyen megoldást ötleni.

– Mire gondolsz? Mit tehet ilyen ügyben egy mezei könyvelő?

– Jaj, kedvesem! Elfelejtetted, hogy az egész levélhistória csak blöff? Hadd higgye Schmidt, hogy a Kaszinó írta a felszólító levelet. Ebből persze egy szó sem igaz. Érted már?

– Igen. Ne haragudj, egy pillanatra elvesztettem a fonalat. Folytasd.

– Valld be neki, hogy hetek óta figyeled a parkolóban, ahogy ki-beszáll a kocsijába. Nem tehetsz róla, de teljesen belezúgtál. Közben érintsd meg a kezét, és pár pillanatra hunyd le a szemedet. Aztán ajánlkozz fel neki, hogy lefekszel vele. Ez az ára, hogy eltüntesd a Kaszinó levelét.

– Jó, rendben van, tételezzük fel, lefekszik velem. Ettől még nem jutok be a laborba, hogy megtudjam, ott van-e az a műszer.

– Nem kell rohannod. Jól ismerlek. Ha valóban bedobod magad, az ujjad köré csavarod. Néhány együttlét után érd el, hogy meglátogathasd a munkahelyén. Mondd azt, szeretnéd a saját szemeddel látni, mit csinál. Ha ez sikerül, sínen vagy. A készletedben van egy gomb fényképezőgép. Felvarrod a ruhádra, és amikor bejutsz a laborba, lefényképezel mindent. Ismered, hogy működik? Tedd a zsebedbe a miniatűr távkapcsolót. Ha megnyomod, a gép exponál. Világos?

– Hát persze,- révedt el a tekintete Évának. -Nem egy egyszerű história.

– Senki sem mondta, hogy nyugodtan csücsülhetsz a babérjaidon. Értsd meg, meg kell tudnunk, ott van-e az a műszer, amire szükségünk van. Akarsz valamit kérdezni?

Éva tagadóan rázta a fejét. Külön-külön hagyták el a sörözőt.

*

A genfi gyógyszergyár kutatólaboratóriumban mindenki dolgozott. Csak a kémcsövek csörrenése, és a kis gépek zúgását lehetett hallani. Wolfgang Schmidt asztalán megcsörrent a telefon.

– Halló, Schmidt vagyok.

– Jó napot. Eva Noir beszél a könyvelésről. Schmidt úr, szeretnék négyszemközt beszélni magával. Mikor lenne alkalmas?

– De mégis, miről van szó? – kérdezte meglepetten Schmidt.

– Ez nem telefontéma, higgye el nekem. A gyártól egy buszmegállóra van egy étterem. Ott fogom délután hat órakor várni. Rövid szőke hajam van, és fekete blúz van rajtam. Az asztalomon egy szál piros rózsaszál lesz. Nem fogja eltéveszteni. Nagyon kérem, jöjjön el. A maga érdekében. Sok pénzről van szó,- aztán Eva gyorsan letette a kagylót.

Schmidt nem tudta mire vélni az ismeretlen nő telefonját. Ismét felemelte a telefonkagylót, és a könyvelés számát tárcsázta. Mogorva férfihang vette fel.

– Jó napot. Beszélhetnék Eva Noir kisasszonnyal? – szólt a telefonba Schmidt.

– Egy pillanat. Kapcsolom.

– Tessék, Eva Noir beszél,- hallotta Schmidt az ismerős hangot. Letette a kagylót. Ezek szerint a nő igazat mondott. Itt dolgozik a gyárban. De mi érthetett azon, hogy sok pénzről van szó? Az lesz a legjobb, ha találkozik vele.

A nő meglepően szép volt. Sötétbarna szemei huncutságot tükröztek. Világosszürke kosztümöt viselt, alatta fekete blúzt. A rózsaszál ott feküdt az asztalon. Amikor Schmidt belépett az étterembe, a lány felállt, és a rózsát az ajkához emelte. Nem lehetett eltéveszteni. A férfi szemei a blúzából kirobbanni akaró melleire vándoroltak. Fehér fogsora villogott a fekete blúz felett.

– Köszönöm, hogy eljött Schmidt úr,- nyújtott kezet Éva.

Schmidt leült a lánnyal szemben.

– Mit iszik? – kérdezte, de nem várta meg a lány válaszát, intett a pincérnek.

– Hozzon nekem egy korsó sört és a hölgynek…- kérdően pillantott Évára.

– Egy pikolót, legyen szíves. Megvárták, míg a pincér eltávolodott az asztaluktól.

– Azt nem mondta a telefonba, hogy maga gyönyörű.

– Köszönöm. De kérem, hallgasson végig. Higgye el, nem fogja megbánni.

Bármit is szeretne tőlem, nagy szerencsém van, hogy összehozott vele a sors. Gyönyörű, és süt belőle a szexualitás.

– Wolfgang, figyel rám? – pirított rá Éva.

– Hát hogyne. Figyelek, de közben nem kell becsuknom a szememet, ugye? – incselkedett tovább a kutató.

– Ha a végére érek, sokkal rosszabbul fogja magát érezni, higgye el. Szóval. Ahogy mondtam a telefonban, a könyvelésen dolgozom, és az egyik feladatom, hogy szétosszam az osztályhoz beérkezett leveleket. Egy-két nappal ezelőtt levelet kaptunk a városi Kaszinótól. Mivel a borítékon nem szerepelt, hogy kinek szánták, felbontottam. A levél magáról szólt, hogy mekkora adósságot halmozott fel az utóbbi két hónapban. A Kaszinó is nagyon jól tudja, hogy szerencsejátékból eredő adósságot jogi úton nem követelhetik, mégis, – talán méregből, dühből, ki tudja milyen okból – a SWISMAD tudomására akarták hozni. Az én dolgom az lett volna, hogy azonnal továbbítsam a Kaszinó levelét a pénzügyi osztály vezetőjének. De nem tettem.

– Honnan a fenéből tudták a Kaszinóban, hogy hol dolgozom?  – kérdezte dühösen Schmidt, inkább magától, mint Évától.

– Nehogy azt higgye, hogy nyomoztak maga után. Beütötték a számítógépbe az adatait, és a népesség nyilvántartási fájl azonnal kidobta.

– Látja, erre nem gondoltam. És elárulja, miért gondolta meg magát, és tartotta magánál a levelet? – – nézett Schmidt kérdően a lányra.

– Ahhoz, hogy megértse, el kell árulnom a titkomat. Éva lesütötte a szemét, és amikor kinyitotta tele voltak könnyel. – Két hónappal ezelőtt munka után, hazafelé, észrevettem, ahogy beszállt a kocsijába. Nem kertelek, úgy éreztem, maga az a férfi, aki kell nekem. De nem volt bátorságom közelebb férkőzni magához. A személyi dossziéjából megtudtam, hogy kutató. Valamilyen jelre vártam. Ezt a levelet az ég küldte hozzám. Alkalmat adott rá, hogy megismerkedjünk… Most biztos azt gondolja, hogy egy őrült, paranoiás tyúk vagyok. Nem baj. Azt gondol rólam, amit akar. – A könnyek a szeméből belecsöppentek az italába. Előkotorta a zsebkendőjét, és megtörölte a szemét.

Ilyen nővel még nem találkoztam. Vagy őrült, vagy valóban tetszem neki. Végül is tökmindegy. Az a fontos, hogy megakadályozta, ne tudják meg a tartozásom.

– A levél itt van magánál? – kérdezte Schmidt.

Éva elővett a táskájából egy négyrét hajtott papírlapot, és átadta Schmidtnek, aki villámgyorsan végigolvasta. Hihetetlen szerencsém van, gondolta. Ha ez a főnökség kezébe kerülne, páros lábbal rúgnának ki. – Megtarthatom? – kérdezte, és tenyerével megsimogatta a lány kezét.

– Nyugodtan, ez csak a másolat. Az eredetit elzártam az irodában.

– És mikor kaphatom meg?

– Még mindig nem érti? Jól van, nem kertelek tovább. Azt akarom, hogy az enyém legyen.

Csak ennyi, könnyebbült meg Schmidt. Egyáltalán nincs ellenemre, hogy ágyba bújjak vele. Sőt, hiszen olyan gyönyörű…

Hozzászólás