A mentésben résztvevők emlékére
szerző: Kati Yael Hirschberg
Tizenöt évvel ezelőtt Matthew Ryan, a new york-i 1-es számú tűzoltóegység parancsnoka szemtanúja volt annak, ahogy az American Airlines 11-es járata becsapódik a World Trade Center északi tornyába. A parancsnok azonnal értesítette a központi irányítást a katasztrófáról. A központ azonnali hatállyal kiadta a legmagasabb, teljes körű riasztást az összes városi tűzoltóállomásnak. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a következő három órában 183 különböző típusú tűzoltóautó és 27 parancsnoki egység érkezett a helyszínre. Azonnali hatállyal visszahívták az összes szolgálaton kívüli tűzoltót, erre pedig a new york-i tűzoltóság 30 éves történelmében még nem volt példa korábban, és szerencsére azóta sem. Természetesen a riasztást átvették a városi mentőszolgálat és az összes privát mentőszolgálat mentésirányításai is, csakúgy mint a rendőrség, a polgárvédelem és a vegyvédelmi gyors reagálású csapatok központjai is.
Túlzás nélkül állítható, hogy az emberiség történelmében ez volt a legnagyobb szabású vészhelyzeti mozgósítás. A tragédiát rengeteg szemszögből vizsgálták éveken keresztül, és természetesen azóta is tanítják a mentési munkálatokkal, a riasztással és a kríziskezeléssel kapcsolatos szegmenseit is. Külön kategóriát kellett létrehozni 9/11 után, az úgynevezett “mega mass-casulty event”-et, azaz MMCE-t. A definícó szerint ez esetben 500-5000 potenciális sérülttel kell számolni. A new york-i merényletben 2,977 fő vesztette életét. Közülük 411-en voltak olyanok, akik a Ryan parancsnok által kiadott riasztást követően siettek a helyszínre. 343 tűzoltó, 60 rendőr és 8 mentős vesztette életét, többségük akkor, amikor az északi torony leomlott.
A merénylet olyan kihívás elé állította a város tűzoltó egységeit, amiről korábban úgy gondolták, hogy pusztán elmélet marad. A WTC tornyai 415 méter magasak voltak, mindkét épület 110 emeletes volt. A repülőgépek a 93-99. illetve a 77-85. emelet között csapódtak a tornyokba, közel 750-800 km/órás sebességgel. A jelenlegi technikával a legmagasabb emelőkosaras járművel 100 méteres magasságból is lehet menteni, de csak megfelelő időjárási körülmények között, például szeles időben ezeket a létrákat lehetetlenség használni a kilengés miatt. De még ha ezek a gépek a rendelkezésre is álltak volna, és oda tudtak volna állni az épületek közvetlen közelébe, akkor is maximum a 30-40. emeletről tudtak volna létrával menteni. Erre pedig azoknak lett volna szüksége, akik a gépek becsapódása feletti szinteken rekedtek.
Egy tűzoltó úgy nyilatkozott, hogy a gépek becsapódásakor azonnal egybenyílt több emelet is. Akik ott tartózkodtak, azonnal az életüket vesztették, mint ahogy azok is, akik a több mint 10 tonna kerozin begyulladáskor keletkező tűzvész útjába kerültek. A híressé vált felvételeken a rombolás, ami az épületek belsejében ment végbe az első negyed órában, nem látszik. Nem látszódott a tűzfolyam, ami lezúdult a liftaknákon keresztül egészen az épület bejáratáig. Nem látszódott a fekete, mérgező füst sem, ami percek alatt beterített mindent, ami a becsapódás felett volt. A folyosók, lépcsőházak, majd az irodák is megteltek azzal a füsttel, ami akkor is rengeteg ember halálát okozva napokon keresztül dőlt volna az épületből, ha nem dől össze. Ezelől a halálos füst és hőség elől menekülve ugrottak le sokan elképesztő magasságokból. A túlélésre semmi esélyük nem volt, akkor sem lett volna, ha a tűzoltók a lezuhanó törmelékek és több tonnányi ablaküveg ellenére ki tudtak volna készíteni mentőpárnákat, ugyanis azokba már a tizedik emelet, tehát kb. 33-35 méteres magasságból történő érkezés esetén is csak súlyos sérülések elszenvedése mellett van esély a túlélésre. A helikopteres mentés sem jöhetett szóba, több okból sem. Ha bármiféle eljárási hiba felmerülhet a mentéssel kapcsolatban, akkor az az lehet, hogy az ún. romhatáron belül állították fel az első egységeket, azaz azon a határon belül, ameddig az omló épület romjai elérnek.
Ha számítottak volna a tornyok összeomlására, akkor jóval messzebb, 1-2 háztömbnyi távolságban álltak volna fel a mentőegységek, de ez esetben a beavatkozás borzasztó késedelmes lett volna.
Tehát a helyszíni parancsnoknak meg kellett hoznia azt a kegyetlen döntést, amely alapján a saját embereik életét veszélyeztetve kezdték meg a mentést. Rengeteg ember életét az mentette meg, hogy az alsóbb emeletekről az evakuálás gyorsan haladhatott. A káoszban és a porban csak a szinte kézről-kézre adott, kísért emberek jutottak el megfelelő távolságra az épületektől, ehhez pedig rengeteg segítő kézre volt szükség. Másfelől a leomló északi torony 98 tűzoltóautót temetett maga alá, és rajtuk kívül számos rendőr és mentőautót is.
Az épületen belül tartózkodók szinte kivétel nélkül az életüket vesztették, akik a tornyok közvetlen közelében voltak, azoknak 10-12 másodpercük volt annyira eltávolodni az omlástól, hogy nagyobb méretű törmelékek ne okozzanak sérülést. De még ők sem menekültek meg a hatalmas füsttől és portól, ami tele volt mérgező anyagokkal.
Az elmúlt pár évben megháromszorozódott a rákos megbetegedések száma azok között, akik részt vettek a mentési munkálatokban. A kifejezetten a 9/11-es merénylet után életre hívott egészségügyi program orvosai jelenleg 48 ezer rendőrt, tűzoltót, mentőst, katonát és önkéntes segítőt tartanak nyilván, és több ezer olyan építőmunkást, akik részt vettek a romeltakarításban. A szakértők véleménye szerint ezeknek a megbetegedéseknek a számát nehéz lett volna alacsonyabban tartani. Talán abban az esetben betegedtek volna meg kevesebben, ha a mentést és később a romeltakarítást távolabbról és később folytatják. De ez esetben további több száz, ha nem több ezer áldozata lett volna a merényletnek. Emiatt ez pusztán elmélet marad. Azok az emberek, akik akár hivatásszerűen, akár önkéntesként bármilyen mentési szervezetnél dolgoznak, egy pillanatig sem haboztak, és nem haboznának most sem.
Ahogy egy magyar tűzoltó fogalmaz: “emberileg és az áldozatvállalás terén a magyar tűzoltók ugyanezt nyújtották volna: ugyanígy mentek volna fel segíteni a bajba jutott embereken.”
