Vajon hamarosan vászonra kerül A komlósi Tóra?

0

Beszélgetés az októberben 80. évébe lépő Benedek István Gábor magyar zsidó íróval

Sáfrán István/ujkelet.live

Solohov regényéről mondta réges régen egy irodalomtörténész, bizonyos Baranyi Imre, hogy szívünkből folyik a Csendes Don. Ha ez így van, akkor ma már, több évtized távolából, talán mi is megkockáztathatjuk a kijelentést: szívünkből sarjadt A komlósi Tóra. Benedek István Gábor novelláit már a megjelenését követően óriási reveláció fogadta. A zsidó élet és a magyar zsidó lét olyan mélységeibe kalauzolta olvasóit, amelyekre a magyar irodalomban sem előtte, sem utána nem akadt példa. (Csak zárójelben: a Drory Könyvtárban néhány példány még talán elérhető, úgy vélem, eladni nem fognak belőlük, de kölcsönzésre minden érdeklődőt szívesen látnak. És, hogy ez itt a reklám helye-e? Vállalom! Minden olvasója épülésére szolgál majd ez a kis kötet, erre szavamat adom.)

189301

A több novellát tartalmazó kötet megjelenése után nem sokkal Jancsó Miklós filmrendező bejelentkezett Benedek István Gábornál, hogy szívesen foglalkozna a címadó művel. Olyannyira megtetszett neki, hogy a könyv bemutatását is elvállalta. Nemsokára  már egy szerződéssel a kezében kereste fel az újságírásban már jól ismert, de a szépirodalomban akkor még pályakezdőnek számító zsurnalisztát: csináljanak filmet A komlósi Tórából.

Az Astoria kávéházban szignóztuk a megállapodást – idézi fel a csaknem húsz éve történteket BIG. – Én még kezdő voltam a magyarországi írótársadalomban, és igazán megtisztelő volt, ahogyan az akkor már világhírű filmrendező foglalkozott velem. Az első Orbán-kormány ideje alatt történt ez. Miklós beadta az ilyenkor szokásos pályázatot, amit aztán a legnagyobb természetességgel utasítottak el. Akkor én még nem tudtam, mi van a háttérben. Hát az volt, hogy nem sokkal előtte Jancsó a Vérmezőn mondott egy beszédet, amelyben Horthyt a magyar történelem legkártékonyabb vezetőjének nevezte. És nemcsak a zsidók okán, hanem az egész magyar nemzet tekintetében, emlékeztetve többek között az újvidéki hideg napokra meg a doni vágóhídra. Emellett élesen bírálta az éppen hatalmon levő jobboldali kormány politikáját.

Jancsó Miklós kényszerűen visszaadta a forgatással kapcsolatos jogaimat. Isteni szerencse, hogy kisvártatva megjelent a színen egy szimpatikus fiatalember, akinek úgyszintén megtetszett A komlósi Tóra. Keményffy Tamás azt mondta, semmivel ne törődjek, a pénzt ő majd előteremti. Én csak vezessem őt be a zsidósággal kapcsolatos tudnivalókba. Ígéretesen indult együttműködésünk, különösen, hogy mentes volt mindenféle politikai behatástól. A forgatókönyv lényegében elkészült, és közben a pénzek is gyűltek, de amikor megkezdhették volna a forgatást, a fiatal rendező agyvérzést kapott, lebénult. Minden, amit óriási munkával felépített, egyik napról a másikra összeomlott. Természetesen a könyv mindenféle jogai újra visszaszálltak rám, de hát kint voltam vele a vízből! Amit ő elkezdett, azt én nem folytathattam helyette. Így aztán füstbe ment az együttes munkával töltött mintegy hat évünk. Ide kívánkozik, hogy időközben Szabó István érdeklődését is felkeltette a novella, de mivel az már foglalt volt, lemondott a megvalósításról.

Már régen feladtam, hogy valaha is vászonra kerül A komlósi Tóra, amikor a múlt hónapban csörög a telefonom. Ardai Tamás, Amerikából visszatért magyar filmrendező hívott fel. Sejteni engedte, hogy ő talán tud pénzt szerezni a beadandó pályázat útján. Tegnap aláírtuk az opciós szerződést. Most már csak azon múlik minden, hogy kinyílnak-e az ég pénzcsatornái.

– Emlékezetem szerint a novella ’56-ban játszódik. Mennyiben lesz aktuális politikai mozi belőle?

– Az én történetem általános érvényű. Mindkét oldal igazságából mutat valamit, noha a tárgya egy harmadik látószöget tár fel elsősorban. A könyv eddig négy magyar nyelvű kiadást ért meg, de van szlovák fordítása is és megjelent a novella angolul az USA-ban, a szép emlékű, hajdani Új Kelet is leközölte. Olvasható volt a kanadai Menórában, a New York-i Figyelőben és a németországi kötetem is tartalmazta. Most viszont már készül a spanyol nyelvű kiadás is.

– Spanyol? Miért éppen spanyol? Mi a köze egy vidéki magyar zsidó kisembernek az ibériai olvasókhoz?

– Ismeretes: a spanyol királyi ház meghirdette, hogy országuk visszafogadja az évszázadokkal korábban elüldözött zsidókat. Írtam egy levelet a madridi zsidó hitközség vezetőjének, hogy a családom eredete visszavezethető az Ibériai-félszigetre. A madridi szefárd közösség vezetőjétől kaptam választ, amely szerint szívesen megjelentetnék novelláimat az ő anyanyelvükön. Már készül a spanyol nyelvű novellás kötetem, amelyet Izraelben nyomnak és az egész spanyol nyelvterületen kívánnak terjeszteni.

IMG_2922
Benedek István Gábor – fotó Gideon Peer/ujkelet.live

– Nem szemrehányásként, de jövőre éppen nyolcvan éves leszel… Nem kellene egy kicsit lazábbra venni a tempót? Hova és mire ez a nagy sietség?

– Talán van még bennem némi mondanivaló! Sipos Áron producer barátom igen erősen kapacitál egy Kálmán Imréről szóló film megírására. Az erről készülő regényemben – és reményeim szerint a filmben is — sok ismert, de mára már feledni látszó figura bukkan fel, az ő életútjuk önmagában is vetekszik a legjobb hollywoodi filmek fordulataival. Például Weisz Efráim története, akit festőművészként Bolmányi Ferenc néven ismert meg a világ. Szegény ember! Szerencsétlenségére nemcsak magyarnak született, hanem zsidónak is. Mi egy utcában laktunk vele Tótkomlóson. Édesapjáról, a kiváló fényképészről egyébként Závada Pál két könyvet is írt. Weisz bácsi másik fiával a holokauszt idején egy, közös vagonban utaztunk, és ugyanabban a barakkban laktunk Bergen Belsenben. Sőt, a halálának is tanúi voltunk.

De, hogy el ne kanyarodjak a lényegtől, szóval a Kálmán Imre-sztori három emberről szól: a világhírű zeneszerzőről és természetesen orosz születésű feleségéről, a 30 évvel fiatalabb pétervári hölgyről, akit a zeneszerző az utolsó leheletéig imádott. Akkor már javában tartott a Horthy-éra végjátéka. Kálmánék a fáma szerint lefizettek egy romániai rabbit, aki elvégezte a „papírmunkát”, és innentől a család zsidóként élhette az életét. A feleség ugyanis betért, jóllehet pravoszláv volt. Pedig akkor már túl voltunk az Anschlusson, Hitler hatalma csúcsán pöffeszkedett, Horthy nemkülönben. Egész Európa a fasizmusban fuldoklott és ebben az érában, amikor aki csak tehette, az inkább kifele oldalazott a zsidóságából, ez az orosz nő a férje zsidó hitére tért át.

A film harmadik szereplője Bolmányi Ferenc, vagyis a Weisz-fényképész fia. Kálmán Imre ugyanis saját asszonyáról festetett egy gyönyörű portrét. Bolmányi páratlan látószöge, egészen különös ecsetkezelése — mintha apró pöttyökből állította volna össze a képeit – lenyűgözte a nézőt. Megfestette egyébként Habsburg József főherceget, aki Horthy bizalmi embere volt, sőt, feleségét, Anasztázia főhercegasszonyt is. Az ő magyarországi birtokuk Felcsút volt, az arborétummal. De hát hol van már a főherceg, hol van Bolmányi, hol a tavalyi hó? Vajh ki lett most a birtok új tulajdonosa? Valami Mészáros, jól mondom? De ez ma már nem érdekes, azt hiszem.

Kálmánék miután a németek bevonultak Bécsbe, jobbnak látták menekülőre fogni. Párizsban kötöttek ki, de a nácik miatt onnan is futniuk kellett. Igen ám, de a magyar útlevéllel nem jutottak át az óceánon. Kálmán felesége, Verocska az osztrák fővárosba utazott és valahogy bejutott Horthy István főkormányzó-helyetteshez, akinél a férje nevében kubai vízumért folyamodott. A fontos ember a lakosztályában fogadta a szépasszonyt, ahol ugye minden földi jó és sok egyéb kényelmi szolgáltatás fogadta őket. A látogatás eredménnyel járt. Persze, ők nem Kubába, hanem Amerikába mentek, ahol Kálmán Imre megpróbálkozott Hollywooddal is: írt egy amerikai operettet, de az nem aratott igazán átütő sikert. Abból éltek, amit a jogdíjakból kapott.

A háború után visszaköltöztek Párizsba. Kálmán Imre nem sokkal élte túl a háborút, az asszony pedig a gyerekeivel járta a világot. Egyik alkalommal Frankfurtban sétált a fiával, amikor hirtelen megállt egy kirakat előtt. Bolmányi róla készült portréja nézett vissza rá. Azonnal bementek, és hogy úgy mondjuk, visszautasíthatatlan ajánlatot tett a képért. A galériás azonban elmondta: a festmény a háborús bűnös Göring-hagyaték része, ezért eladhatatlan.

Szerencsétlenségére Bolmányi Horthy portréján is dolgozott. A kép az érintett személy magas tetszését is elnyerte, de soha és sehol nem állították ki azon egyszerű oknál fogva, mert az egyre antiszemitább főkormányzó már nem tűrhette, hogy egy zsidó alkotó munkája pompázzon palotája falán.

– Kedves barátom, a jelekből ítélve igen mozgalmas időszakon vagy túl. El is felejtettem gratulálni a gerasdorfi ünnepséghez. Csak emlékeztetőül: édesanyádról utcát neveztek el abban az osztrák városkában, ahová a háború alatt deportáltak benneteket, sőt, emlékoszlopot is állítottak ott a magyarországi zsidók meghurcoltatásának emlékére.

– Fantasztikus esemény volt, egyetlen szépséghibával.

– Ne bosszants, mondd!

– Aki csak elvárható volt, mindenki megtisztelte jelenlétével az ottani láger deportált magyar zsidó foglyairól szóló emlék-rendezvényt és az anyukámról, Braun Rózsáról elnevezett utcanévtábla avatót. Ott volt három osztrák miniszter, több polgármester, az izraeli és a magyar nagykövet, tudományos kutatók és tisztségviselők, ott volt a bécsi zsidó hitközség több vezetője, továbbá rengeteg látogató. Kilenc tartalmas beszéd hangzott el.

– Mi hiányzott? Ki hiányzott?

– A magyarországi zsidó hitközségek közül senki nem tartotta fontosnak, hogy jelenlétével megtisztelje az eseményt. Szenes Hanna dalát gyönyörűen adták elő, héberül. Vártam, hogy az osztrák és az európai mellett a magyar himnuszt is eljátsszák, de erre, sajnos, nem került sor.

Hozzászólás