Kohn bácsi

Kohn bácsi meglelte nyugalmát

szerző: Sáfrán István

“Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.”

Öreg barátom megjárta a hadak útját. Mint szokta volt mondani, több fegyvert fogott mint sok sok más ember a kilincset. Nem is igen lehet riogatni bármivel is. Amikor az intifáda ideje volt, szándékosan arra vette útját, amerre a köveket dobálták, hetente megfordult Jeruzsálemben. Azt mondta, elébe kell menni a kihívásoknak, mert a baj amúgy is utoléri az embert, hát nem jobb ha az ember maga hívja ki a végzetét? Ez az öreg életfilozófiája, s minthogy igen szép kort ért meg már a mai nappal is, éveinek száma a hiteles pecsét igazságán.

A leányzó fekvése azonban – ahogyan ezt mondani szokták volt – mégsem olyan makulátlan, mint első pillantásra tetszenék. Kohn bácsinak ugyanis van egy gyönge pontja. Azaz volt egészen a legutóbbi időkig. De erről talán had beszéljen ő maga.

Akár egy grizli medvével is farkasszemet nézek – teszi magasra a lécet az öreg, ami persze nem olyan kiemelkedően nagy haditett, különösen Izraelben nem az, ahol talán egy kezemen is meg tudom számlálni a grizli medvéket, s azok is vélhetően állatkertek hűvösében várnak a jobb időkre.

– Szóval amitől féltem, mind a legutóbbi időkig, az a repülés. Hiába no, mégiscsak természetellenes dolog az, ha nem ér földig az ember lába. Nekem már a járdaszigetről sem szabad lenéznem a közútra, mert menten szédülni kezdek. Képzelheted mit érzek ott fenn, tízezer méter magasban.

– Repülő még fenn nem maradt… – próbálom tréfával elütni, de az öreg mindjárt bele is csimpaszkodik felibe harapott mondatomnak.

– Hát ez az, hogy le is eshet. De most már minden rendben. Meg vagyok nyugtatva. A legutóbbi légi utamon olyannyira be voltam rezelve, hogy utolsónak szálltam fel a repülőgépre. Szerencsémre még nyitva volt a pilótakabin ajtaja. Szimpatikus fiatalember társalgott egy csodaszép sztyuvival. Én már vagyok abban a korban, és vagyok annyira neveletlen is, hogy megengedhessem magamnak, bárkinek a szavába vághassak, ha annak látom idejét. Most sem fékeztem magam. Mondom a fiatalúrnak, hogy én elég ijedős vagyok, ha repülőre kell ülnöm. Nem tudna valamivel megnyugtatni? Kérdezi a pilóta, hogy mitől tartok olyannyira. Mondom neki, például attól, hogy valakinél bomba lehet a fedélzeten. Csak úgy a példa kedvéért, hogy nálam. Azt mondja erre az én újdonsült ismerősöm, hogy ebben az esetben ezer százalékig biztos lehetek abban, hogy nem történhet semmi baj, mert olyan még a világtörténelemben elő nem fordult, hogy egy polgári gépen egyszerre két robbanószerkezet legyen.

– Ugye ért engem – hunyorított rám az ifjú pilóta – és én visszakacsintottam rá. – Azt hiszem mindketten megnyugodtunk. Én egészen biztosan! Ha utaznom kell, mostantól legalábbis képzeletben, mindig felszerelkezem valami nagyon tiltott dologgal és innentől kezdve abszolúte biztonságban érzem magam. Gondolatban mindig van nálam valami. Valami olyan, ha érted mire gondolok.

Tréfás – nyugtáztam a történteket, de azóta többször is azon morfondírozom, vajon nekem miből kellene legalább egyet a hónom alá rejtenem, hogy teljes biztonságban érezhessem magam a világban.

Talán….

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s