szerző: Gideon Peer
Az ember esze akkor szokott megállni, ha valami hihetetlen dolgot hall, lát, olvas, érzékel. Olyasvalamit, amit a tudat képtelen felfogni.
Izraelben az észmegállás nem mindennapi rutin, de nem is rendhagyó, gondolom, egy svájci állampolgárral ritkábban fordul elő az ilyesmi.
De térjünk a tárgyra.
Az ország gazdasági életébe változásokat terveznek, adók, adókedvezmények ígéreteit halljuk, eregetik a ballonokat, próbálják kikémlelni, merről és hová fúj a szél.
Tudott, hogy Izraelben a lakások árai szinte naponta mennek felfelé, rekordokat döntenek, ha Rióban volna ilyen versenyszám, egy zsák arannyal térnénk haza.
Természetes hát, hogy Moshe Kahlon pénzügyminiszter azon munkálkodik, hogy az árak ne feszegessék tovább a csúcsokat, hanem – legalábbis egyelőre – megálljanak, aztán – remélhetőleg – meginduljanak lejtmenetbe.
Miért lenne jó ez nekünk? Most ott tartunk, hogy a házasulandó fiatalok nemhogy lakást nem tudnak venni, de bérlésre sem gondolhatnak, hacsak a szülők nem nyúlnak mélyen a hónuk alá.
Nincsenek szabad telkek, jóval kevesebb ház épül, mint amennyi kellene. Sokszor spekulációs okokból is, hiszen egy lakás minél később kerül piacra, annál többért lehet majd eladni. És nem utolsó sorban azért is, mert gazdag emberek felvásárolják azokat, abba fektetik pénzüket, az ő szempontjukból teljesen érthető módon, hiszen ma semmi sem hoz akkora hasznot, mint éppen a lakás. Ráadásul a „felesleges” lakást bérbe lehet adni, a bérelt lakás ára lassan azonos egy fizetéssel.
A sok elképzelés között, amivel a lakások árát próbálnák csökkenteni, arról is szó van, hogy akinek három, vagy annál több lakás van birtokában, azokért adót kell majd fizetni. Ez eddig nem volt így.
A kormány terve logikus: a kivetendő adó kedvüket veszi a lakáshalmozóknak, inkább eladják azokat, minthogy fizessenek. Aminek az lesz a logikus következménye, hogy a piac megtelik lakásokkal, és amiből sok van – régi gazdasági törvény – annak az ára lemegy.
Egy ilyen intézkedést nem lehet csak úgy ukmukfukk bevezetni, meg kell szavazni a Kneszetben, az izraeli parlamentben.
Amitől megáll az ész, az a következő: az újságokban, televízióban elkezdődött a mérlegelés, mennyi esély van arra, hogy egy ilyen törvényt megszavazzanak? De nem attól hangos az izraeli média, hogy jó-e ez az intézkedés, eléggé átgondolt, meghozza-e az eredményt, amit joggal elvárnak tőle? Hogy végre valahára sikerül-e megállítani az őrületet, ismét normális szintre lehet kényszeríteni az izraeli lakáspiac árait?
Nem.
Az izraeli sajtóban azt vizsgálgatják, latolgatják, hány képviselőnek van három, vagy annál több lakása. Ők ugyanis a tervezet ellen fognak szavazni – mondják az újságírók – annál az egyszerű oknál fogva, mert érintettek az ügyben.
Attól áll meg az eszem, hogy egy ilyen messzemenő intézkedés, amely lehetőséget kínálna arra, hogy fiatalok és nem fiatalok tízezrei végre lakáshoz juthassanak, azon múlik, hogy a képviselő úrnak/úrhölgynek is be kell-e majd nyúlnia a zsebébe?
És ami a legbosszantóbb, hogy mi ezt természetesnek tartjuk, elfogadjuk.
Ebben – sajnos – nem a parlamenti képviselők a hibásak elsősorban. Hanem mi, izraeli polgárok, nálunk vált mindennapi rutinná, elfogadjuk, hogy így is lehet gondolkodni, dönteni: országos ügyekben kisstílű, egyéni érdekek alapján.
kép: illusztráció
Izrael polgárainak megvan a lehetősége számon tartani a törvényhozók személyes érdekeltségét amelyek befolyással lehetnek a közügyekben való szavazásra. Az ingatlan tulajdonosság esetében amely feltevés szerint a közérdek elleni szavazati eredményt hozna a fentebb említett okok miatt ugyanilyen elbírást kell, hogy kapjon. A köztisztviselők anyagi érdekeltségéről transzparens képe kell, hogy legyen a választóknak. Amennyiben feltehetően az érdek-konfliktus helyezete áll fenn, arra a polgárságnak a szavazófülkében kell választ adni. A házasulandó fiatalok érdeke egyben nemzeti érdek is.