Alijázásom története

1
EL AL History

Szerző: Peer Gideon

Amikor egy ember elhagyja azt az országot, ahol született és többé-kevésbé felnevelkedett, az – akárki akármit is mond – nem egyszerű dolog.

De menjünk vissza az időben, pergessük a lapokat az 1970-es év végéhez.

Budapesten vagyunk. Ifjú egyetemista feleség, és jómagam, aki az Ifjúkommunista című havilapnál dolgoztam, a lakásunktól nem messze, a Révay utcában. A főszerkesztőm egy későbbi titokminiszter apja, hithű kommunista, amúgy meg kezelhető ember, akinek havi három riport volt az elvárása. Hogyan és mikor készül el, kiesett érdeklődési köréből.

Akkoriban kéthavi szabadság járt a magamfajta firkásznak, egy, mint rendes évi szabadság, a másik tanulmányi szabadságként lett jóváírva. Ha hozzátesszük, hogy a fizetés is inkább az átlag felett volt, elmondhatjuk, életünk jó irányban haladt, a szerencse mosolyától kísérve.

De milyen az ember! Többre vágyik, vagy inkább – másra. A legjobb dolgában is motoszkál benne valami, és az a valami egyre kevésbé hagyja békén. A fennálló rendszer olyan volt, amilyen, változtatni nem igen lehetett rajta, arról nem is beszélve, hogy nem is tudtuk volna mire, fogalmunk sem volt arról, hogy más világ is létezik. És ha hallottunk volna is itt-ott valamit, elképesztően keveset tudtunk róla.

Azzal viszont tisztában voltunk, hogy zsidók vagyunk. Akkoriban nem voltak antiszemita atrocitások, de ha az embernek vájt füle és érzékeny szeme volt, hamar észrevehette az elfojtott mosolyokat, felfigyelhetett a kétértelmű megjegyzésekre.

És még valamivel tisztában voltunk: családunk múltjával. Sokan, túl sokan voltak közülük deportálva, akiknek nagy része elpusztult a holokauszt idején. Jómagam féléves koromban kerültem vagonba, anyámmal együtt Bécsbe deportáltak, de csak azért, mert szerencsénk volt. A debreceniek többsége Auschwitzban kötött ki.

Mindenki másképp éli meg a történteket, mi egyre inkább éreztük, elfogy körülöttünk a levegő. El kell mennünk onnan, ahol ilyen aljasságra voltak képesek. Mint ifjú házasok, arra is gondoltunk, saját gyerekeinket nem engedjük majd vagonba terelni.

Ahhoz, hogy elhagyhassuk az országot, útlevélre volt szükség, és az útleveleket – az akkori szokásoknak megfelelően – a rendőrségen, vagy a belügyi hatóságnál őrizték. Csak a „hivatalos szervek” engedélyével adták ki azokat.

Miután útlevelet kértünk, a munkáltatónak, esetünkben az egyetemnek, illetve az Ifjúkommunista újság főszerkesztőjének kellett javasolnia, hogy azt megkaphassuk. Sok esélyünk nem volt, hogy hozzájussunk az akkor még kékszínű okmányhoz. Fiatal, gyermektelen pár voltunk, az Angliába kért látogatás felettébb gyanúsnak tűnhetett azok szemében, akik amúgy is mindent gyanúsnak találtak.

Azért a mérleg másik serpenyőjébe is jutott valami. Elsősorban a szülőktől kapott öröklakás, amit – az akkori felfogás szerint – normális ember nem hagy ott. Az én káderlapommal sem volt probléma, újságíró voltam a KISZ Központi Bizottsága lapjánál, apám a debreceni városi pártbizottság munkatársa. Feleségem két és fél évet végzett az egyetem angol-orosz szakán, fél diploma nem diploma – ezt tudták a belügyben is.

A Kiegészítő Parancsnokságtól kaptam ajánlott levelet. Nem egészen tudtam mire vélni a dolgot, voltam katona, másfél évet lepengettem, de az már régen volt, korban kinőttem a regulázható állományból.

Amikor a jelzett időpontban megérkeztem, egy joviális, akkori szememmel nézve középkorú úr – persze elvtárs – fogadott. Hellyel kínált, és beszélgetést kezdeményezett. Az útlevélkérelmünkről volt szó, annak az elbírálásáról. Tudta, hogy a szigetországba kívánunk utazni, és azt is – legnagyobb meglepetésemre –, hogy van ott egy rokonunk, aki amerikai állampolgárként az USA hadserege kötelékében él Angliában. Kérdezte, felkeressük-e majd a kedves rokont. Mondtam, igen, mi mást mondhattam volna egy mindentudónak.

Arra kért – és más, elkötelezett, fiatal entellektüel elvtársakra hivatkozott, akik már nekik dolgoznak –, a rokonnál nyissam ki a szemem. Kikkel találkozik, miről beszélgetnek, és ha tudom – ez volt a tromf – lágyítsam meg a kedves rokon szívét, és vegyem rá, jöjjön haza, pontosabban költözzön vissza Magyarországra. Ennyi nagyjából – mondta.

Számomra nyilvánvalóvá volt, az ajánlat nem kétesélyes. Vagy elfogadom, vagy továbbra is rovom Budapest macskaköves útjait. Igennel feleltem, ami láthatólag jó kedvre derítette beszélgetőtársamat.

Tudtam, a kocka el van vetve. Ha eddig csak játszadoztunk volna is a kivándorlás, az Izraelbe való alijázás gondolatával, mostanra minden eldőlt. Azzal tisztában voltam, hogy nem fogok jelenteni senkiről semmit. De ha dolgavégezetlenül térek haza és valamilyen oknál fogva nem teljesítem a küldetésemet, ha nem is veszik fejemet, de, mint jó elvtársat, aztán arra használnak majd fel, hogy barátaimról, ismerősemről, munkatársaimról írjak feljegyzéseket.

Otthon lehívtam feleségemet a Köztársaság térre – ott laktunk – és elmondtam a történteket. A lakásban erre nem kerülhetett sor, mert – mint mondani szokták – a falnak is füle volt, a telefonkészüléket meg lehallgató központnak tudtuk.

Hamar megszületett a döntés: ha egyszer kikerülünk, többé nem jövünk vissza. Disszidálunk, az akkori szóhasználattal élve.

Mit ad Isten, a párt, illetve a belügyi szervek? Csodák csodájára – illetve, a „beszélgetés” után már nem is annyira – megkaptuk az útlevelet.

Amikor rákérdeztek, azt mondtam, 1971 nyarán akarunk utazni, mivel a feleségem egyetemista, előbb fejezze be a megkezdett évet. A harmadikat. Logikusnak tűnt.

Fontolgattuk a dolgot, féltünk attól, hogy szüleinket, testvéreinket megfenyegetik majd arra az esetre, ha mégsem térnénk vissza. Ennek kivitelezéséhez persze idő kell, nem megy egyik napról a másikra, a belügyi szerveknél is van tea-, illetve kávészünet. Elhatároztuk, előbbre hozzuk az utazást, meglepjük esetleges megfigyelőinket. Januárra vettük meg vonatjegyeinket, szerencsére akkor már megvolt a fejenkénti 70 dollár utazási költségünk, amit valutában engedélyezett a magyar állam a külföldre utazóknak.

Azt, hogy külföldre megyünk, senkinek sem meséltük el. Hogy mi célból, még magunknak sem, legalábbis nem fennhangon. A feljelentők, besúgók paradicsoma volt akkor Magyarország, senkiben sem lehetett megbízni, a legjobb barátban a legkevésbé.

Összecsomagoltunk két bőröndöt, vigyázva arra, hogy tartalmából még véletlenül se lehessen arra következtetni, hogy „hosszabb útra” készülünk. Használt cipők, ruhák és egy írógép volt bennük. Az utóbbiról kiderült, hasznos alkalmatosság, különösen, ha a határőr rákérdez, mi célból visszük magunkkal.

A Bécs felé tartó vonat tele volt jugoszláv vendégmunkásokkal. Akkoriban úgy hívták őket. Persze, mindegyikről azt gondoltuk, besúgót tisztelhetünk benne. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Féltünk. A vámos kérdésére, miért van szükség az írógépre, kijelentettem – igaz, remegő térdekkel, de azt nem lehetett látni – újságíró vagyok, az Ifjúkommunista munkatársa, és Angliáról készítek riportot. Elvtársias bólintás volt a válasz.

Amikor az ablakból végre egy kis faluban megláttuk az első bécsi rendszámú Volkswagent, fellélegeztünk. De még akkor sem teljes tüdőből. Tudott volt, Bécs tele van magyar ügynökökkel, nem mertünk kockáztatni.

A tervünk az volt, hogy valahogy eljutunk az izraeli követségre. De hogyan, miként? Akkori énemhez képest bátor lépésre szántam el magam. A vonatunkról leszállók között felfedeztem egy vallásos, kalapos, hosszú szakállas, pajeszes férfit. Úgy gondoltam, egy ügynök sem képes egyik napról a másikra átváltozni, szakállt és pajeszt növeszteni, arról nem is beszélve, hogy a hitsorsos póneme akár karikatúra is lehetett volna.

Hozzá léptem.

Gyors felfogással áldotta meg az ég, hála az égnek. Nem kérdezett semmit. Felajánlotta, taxiján elvisz a követségre. Egy-kettőre megérkeztünk. Mi kiszálltunk, ő tovább hajtatott.

Persze, a világon semmi sem egyszerű. Építőmunkások renoválták az épületet. A követség – mint mondták – hónapokkal azelőtt elköltözött. Mit csináljunk? Egyikőjük felajánlotta, kocsin elvisz bennünket az új helyre. Segítségét az utolsó és egyetlen üveg tokaji aszúval háláltuk meg.

Itt akár be is fejeződhetne a történet, hiszen haza érkeztünk, jó kezekbe kerültünk. De nem. A követségen csak azt jelentettük be, hogy elutazunk Angliába – a jegyeink megvoltak – majd visszafelé jövet jelentkezünk, akkor szeretnénk Izraelbe alijázni.

Tudomásul vették, mi pedig vonatra, később kompra szálltunk és behajóztunk a Szigetországba. Két hétig laktunk London egyik külvárosában a rokonnál, akinek elmeséltem, hogy Magyarországon számon tartják, érdeklődnek utána, vigyázzon.

Lakóhelyünkről minden nap bevonatoztunk Londonba. Ismerkedtünk a várossal, épületeivel, üzleteivel, a királyi palotával. A legnagyobb élmény egy színházi előadás volt. Londonban láttuk a Hegedűs a háztetőn-t, valószínűleg Topollal a főszerepben. Mindez 1971 januárjában. Ha addig még bármilyen kételyünk támadhatott volna úti célunk felől, a színházból kijövet már igazi cionistákat láthatott bennünk a gyanútlan nézősereg.

Bécs felé még útba ejtettük Párizst, egy kedves rokon jóvoltából három napig fürödtünk a város fényeiben.

Bécsben benyitottunk a követségre.

– Megjöttünk, mehetünk – mondtuk.

– Igen – válaszolták – de csak két hét múlva, akkor lesz az El Al gépen hely. Próbáltuk megmagyarázni, nekünk három hét éppen elég volt világlátásból, menni akarunk. Két hétig Bécsben, szállodában lakhatunk, és kapunk napi ellátást is – volt a válasz. Mi rossz van abban?

Igazuk volt. Mi rossz van abban, ha „nyugatra” szabadulva végre kissé elengedhetjük magunkat, megismerkedünk azzal a várossal, amelyről addig csak álmodhattunk? Ráadásul állami költségen, Izrael Államának költségén? De akkor mi már be voltunk sózva. Oda, abba az országba akartunk menni, amiről jószerével semmit sem hallottunk, és még kevesebbet tudtunk róla. Egy-egy agyonhajtogatott Új Keletből valamit, a szerencsésebbek pedig suttyomban belelapozhattak Dán Ofry: Izrael győzelmes hat napja című könyvébe. Körülbelül ennyi volt a tudásunk, éppen elég ahhoz, hogy – már akkor! – az asztalra csapjunk.

– Nem, Izraelbe akarunk menni!

Meggyőzőek lehettünk, mert – csodák csodája – másnap már a Magen David felségjelzésű El Al gépen ültünk, amely három óra elteltével leszállt velünk Loddon. Akkor még így nevezték Izrael nemzetközi repülőterét.

A történet folytatása szokványos, valamennyien – egykori új olék – így, vagy úgy, átéltük azokat.

1 komment

Hozzászólás