Egy elveszett előszó – Elhunyt André Hajdú zeneszerző

1

Silló Sándor/ujkelet.live

Ettől féltem! Hogy nekem kell majd megírni az előszót Hajdú André verseihez és egy utószót egy élethez, amelynek tulajdonképpen csak az utolsó lapjait ismerem.

Nem másolom ide a wikipédia adatait, inkább megpróbálom elmesélni ezt az utolsó fejezetet.

A róla szóló dokumentumfilmet még Magyarországon láttam. Aztán friss bevándorlóként Jeruzsálemben a film vetítése után ismerkedtünk meg. Volt a filmben egy jelenet: zeneszerző-hallgatókat tanított a Jeruzsálemi Bar-Ilan Egyetemen. Tizenkét éve tanítok, – igaz egy másik disciplinát; színészetet – de ilyen friss és szabad órákat még sohasem láttam. Bekéredzkedtem ezekre az órákra és innentől kezdve – ez decemberben volt – minden hétfőn ott voltam. Nem gondoltam volna, hogy 54 évesen lesz még az életben egy mesterem! Fantasztikus pedagógus volt! Táncoltak, repültek a hallgatók, mint egy happening olyan volt minden óra. Egymást zene közben váltva improvizáltak, négykezest, hatkezest. Néha André is beült, instruált, vezényelt vagy énekelt velük. Néha egy festészeti album volt a kotta. Egy Monet képről rögtönöztek. Ez a kicsi, törékeny (és a betegségektől egyre összetörtebb) ember hihetetlen energiákat mozgósított. Mint egy dinamó, hajtotta ezeket a fiatalokat, akik az alkotó munka adrenalin szintjén értették meg a zenei asszimetriát, a népzenék harmóniáit, Debussy, Stravinsky, vagy Bartók műveinek szerkesztő elveit. A zene lényegét.

Pierre Boulezről, az egyik mesteréről keveset beszélt. Modernista ízlésterror, nekem ezt mondta, de a gyerekeknek eufemisztikusabban mesélt róla. Darius Milhaud volt az igazi mestere és persze az első, még Magyarországon: Kodály Zoltán. A népzene – a magyartól a zsidóig bármelyik – mint kimeríthetelen ihlető forrás André egész zenei életművét áthatotta.

Az órákra pontosan érkezett, utána ólmos fáradtsággal hazamenekült. Így ritkán tudtunk beszélgetni.

ANDRÉ

Akit szinte minden alkalommal szóba hozott, az kamaszkori barátja, Erdély Miklós volt. Meg akarta nézni a Saul fiát, hiszen „a Miki” fia fényképezte: Erdély Mátyás. A betegsége ebben is megakadályozta. Öt percre lakott az Akadémiától, és akkor már csak a hétfői órákra mozdult ki. Minden energiáját ezekbe a 90 percekbe fektette.

A másik, mindig emlegetett szellem Weöres Sándor volt. Fiatal korában, még a háború után André esszét írt a Bóbita című vers ritmikájáról, amit aztán 10 évvel később folyatott, Párizsban, a Magyar Műhely című folyóiratban. Weöres, már felvezetés volt …

A harmadik alkalommal, az óránk előtt állt elő az ötletével: 1956-ban jött el Magyarországról, Párizsban és Jeruzsálemben élt. A magyar nyelvet alig használta. Aztán néhány évvel ezelőtt egy nála lakó magyar barátjával sokat beszélgetett és ez kinyitott benne egy kaput: írni kezdett magyarul. Szövegeket a magyar nyelvről. Ő mondta így. Valójában verseket! Szemben a konceptuális nyelvekkel (pl. német, angol, francia), a magyar – szerinte – egy ősibb, zeneibb nyelv. A zene mélyebben áthatja és a kifejező ereje éppen ebben van. Ennek a rendszerét szemléltetni! – ezzel a szándékkal írta ezeket. Valójában jétékok, egy zeneszerző, egy szellem játszóteréről. Átadott néhányat, szemérmesen kiválogatva, mint egy kezdő poéta. „Olvasd el ezeket, hátha kijön belőle egy könyv.” Végig a közös munka során próbálta elbagatelizálni az írásait, de én tudtam, nagyon fontos neki ez a könyv. Több, mint 600 szöveg, apróbetűkkel, kézzel leírva. Csak a felét olvashattam el, a többit, még tőlem, a szerkesztőjétől is eldugta. „Túl személyesek!” – ennyivel elintézte. Állapota folyamatosan romlott. Innentől kezdve versenyt futottunk az idővel. Aztán összeállt az anyag. Az utolsó változatot a kertjében ülve véglegesítettük. 20 perc munka, aztán elfáradt, elbóbiskolt. Megvártam, míg felébred és folytattuk. Néha, ha nem bírta, csak annyit mondott: „Ezt rád bízom.” Írt egy előszót hozzá, de az asztalán lévő kotta és jegyzet dzsungel elnyelte azt. Úgy búcsúztunk, hogy majd megkeresi.

andré végére

Kész van a szerződés, a könyvborító, mégis lemaradtunk!

Posztumusz lesz a könyv.

Az ő kérésére pedáns tematikával szerkesztettem a könyvet. Volt egy vers, ami mindenhonnan kimaradt. Végül úgy döntöttem, a könyv végére illesztem, a tartalomjegyzék elé.

A természet két arca

 

Természet: enyészet

Természet: bomlás

Termés, de oszlás is, szétfoszlás

 

Egyik kezével táplál:

A másikkal eltemet.

És halálunk után?

Ítélet: Feltámadás?

A végső coda után is, legyen könnyű a játék odaát!

1 komment

  1. Szép megemlékezést írtál. A többi versből szerkeszthetnél egy 2.kötetet.

Hozzászólás