Élet a Negevben

0

szerző: Unti Ildikó

Az egyik éjjel arabok támadták meg a csővezetékrendszert, s agyonlőtték az őrt. Mose Brechernek hívták a fiút, s Smulik jó barátjaként gyászolta. Így őrá hárult a feladat, hogy elmenjen a bátyjához és közölje vele a fájdalmas hírt.

Egyik nap Smulik megkérte a kibuc vezetőségét, hogy találkozhasson barátaival, akik a kibuc másik végében laknak a Negevben.
—- Helyezzetek át a Negevbe!— kérte.

Az első adandó alkalommal, amikor az autó a Negevbe indult, ő is mehetett. A kocsin egy hónapra való élelmiszeradagokat vittek. A sofőr — aki még a magyarországi mozgalomban fiatal gyerekként benne volt Smulik “kvucá rosá”-jában /csoportjában/— örömében kurjongatott. Az úton felelevenítették közös emlékeiket. Ő korábban jött az országba, s így a brigádban szolgált, majd leszerelés után visszajött Mivtáchim kibucba.

Amikor megérkeztek Kfár Várburg falujáig, megkellett állniuk. Innen tovább nem mehetett egyedül autó, megkellett várni, amíg a Hágáná /Izrael önvédelmi osztaga/ emberei összeállítják a “sájárát” /karavánt/. Ők tudták pontosan, hogy kiknek kell érkezni, hiszen az összes negevi kibucokba szállítottak élelmiszereket, építőanyagokat, nyersolajat és egyéb szükséges termékeket. Véleményük szerint 2-3 napot kellett várni. Kfár Várburgtól nem messze volt Nicanim kibuc/régi/. A véletlen folytán jött egy élelmiszerrel teli autó, ami oda ment. Így Smulik néhány órát tölthetett ott is, ahol olyan barátokkal találkozott, akiket évek óta nem látott.

Kfár Várburgba visszafelé menet — az egyik kibucnak– az út szélén volt a lakatos üzeme. Itt készítették el azokat az autókat, amelyek beletartoztak a “sájárába”. Majd összeállították a résztvevő autók sorrendjét. Egyébként ez volt az utolsó “sájárá”, ami Gázának indult. Az angolok katonasággal kísérték őket, mivel mindig lehetett számítani az arab horda támadásaira. Pár óra autóút után elérkeztek a Negevbe, ahol minden kibuc rendszeresen várta, minden héten ezeket a szállítmányokat. Ez az út állt rendelkezésükre úgy az élelmiszer, mint a postai szállításokat illetően. A mostani “sájárá” — észak felé — már nem tudott a gázai úton vissza menni, ezért az akkori sivatagi utakat kellett választani.

Megérkezésük után mindjárt megkapta Smulik a beosztását, úgy a lakás, mint a biztonság terén. Mivtáchimban három “crif” vagyis faház volt: ebből az egyik ebédlőterem, a másik kettő pedig szobákra volt beosztva, melyben a chaverok laktak. Azonkívül volt a “Bét bitáchon”, a betonból épült biztonsági ház, amely egyemeletes volt.

Az alsó részét fegyverraktárnak használták, míg az emeleti része — egy nagy teremként — gyémántcsiszoló üzemként funkcionált. Erre azonban soha nem került sor. Ebben a teremben — a mennyezeten — egy felnyitható csapóajtó vezetett  a háznak a felső részére. Ez megfigyelő állásként szolgált az őrségnek. A szobából a fedélzetig a falba beépített vaslétra vezetett. A fedélzeten, az erkélyen, körös-körül homokzsákok voltak elhelyezve. Támadás esetén védőfalként szolgáltak az őrség számára. Innen be lehetett látni az egész környéket, kilométerekre  a sivatagba.

Ez a pont  — Mivtáchim — nem messze volt egy arab falutól, míg a legközelebbi kibuc 9 kilométerre helyezkedett el, a neve Gvulot, azaz Határt jelentett.Távcsővel, tiszta légköri viszonyoknál egészen egy arab városig — Ráfiáchig — lehetett ellátni és este, szabad szemmel követhették a villanyfények vibrálását.

Az udvar lövészárkokkal volt körülvéve a drótkerítés mentén. Minden sarkába lőállásokat építettek, azaz filboxokat, s úgy helyezték el őket, hogy minden irányba el lehetett látni. Körülbelül 5 ember részére volt lőállás. Az 1-es és az 5-ös filboxok között terült el a kibuc bejárata, mely egy vaskapuval állandóan zárva volt. Csak egy megadott jelzésre nyitották ki az autók számára. Éjjel fényszóró jelzést használtak az őröknek.

Az udvar szintén, széltében és hosszában lövészárkokkal volt körülvéve. Nem messze az ebédlőtől egy víztartály helyezkedett el, néhány köbméter vízzel. Nirim kibucból nyomatták a vizet a sivatagban lefektetett csövekbe. Ez a víztartály körös-körül be volt fedve homokkal, mely védte a támadások ellen.

Emellett a víztartály mellett volt egy “pléh-ház”, melyben a generátor működött. Esténként ez a generátor szolgáltatta a villanyellátást. A ház mellett volt egy tetővel fedett istálló, melyben egy Timor nevű fehér, öreg ló állt az őrség szolgálatára. Az egész telepen húsz-valahányan voltak.

Minden embernek megvolt a napi munkarend beosztása. A megfigyelő állásban a “Biztonsági ház” tetején, éjjel-nappal megfigyelő őrség állt, melyet 4 óránként váltottak. Azonkívül éjjel őrség volt szolgálatban a kibuc területén, szintén 4 óránkénti váltással. A férfiak nagy része nappal a lövészárkokat tisztította, mivel éjjel —ha szél volt— a homok befújta és betemette az árkokat.

Közben 1947 februárjában Anglia bejelentette, hogy az UNO-ra bízza a Palesztina-kérdés megoldását. Azt remélték, hogy az UNO újból biztosítja számukra a mandátumot és egyben jóváhagyja elnyomó politikájukat.

Az ellenállás és az összetűzés folytatódott az angolokkal minden vonalon. 1947. július 17-én érkezett az “Exodus” hajó, 453O fő menekülttel a fedélzetén. 1947 július 2o-án az angolok már visszavitték őket a németországi lágerekbe! Másnap a Palmach /Önkéntes zsidó katonai egység/ felrobbantotta az angolok mindkét radar-állomását a Kármel-hegyen.

Szeptemberben bejelentették, hogy lemondanak a mandátumról. Biztosak voltak abban, hogy az arabok minden oldalról megrohanják majd a zsidó jisuvot  és remélték, hogy amire ők képtelenek voltak, az arabok elvégzik helyettük. A Palmach vállalta magára a Negev védelmét, s tagjai rögtön levonultak a sivatagba, a vízvezeték őrzésére.

Kép: Homokzsákok megtöltése az udvarban.

Folyt. Harcok a Negevben

Hozzászólás