Szökés a lágerből

0

szerző: Unti Ildikó

Az angol hajó Ciprusról megérkezett Haifára. A megérkezés után  — a partraszálláskor — az angol katonaság autóbuszokon vitte az olimokat. Minden autóbuszon két angol fegyveres katona ült  — és mikor az összes autóbusz megtelt , elindították a “sájárát”, azaz a karaván-meneteket Atlitt felé (nem volt messze, Haifától délre). Az autóbuszok előtt és után angol katonai autók — fegyveres katonákkal — kísérték a karavánt. Atlittba való érkezéskor egyenként regisztrálták az embereket. Az angol hatóságot nem érdekelte, hogy az illető milyen néven szerepel, sem az, hogy honnan érkezett. Számukra csak a létszám volt a fontos. A férfiakat és a nőket külön választották és ennek alapján helyezték el őket a barakkokban.

A barakkok tábori ágyakkal voltak felszerelve, amit az angol hadsereg bocsátott az olék rendelkezésére. Az étkezés a “heder ohelekben”, a tábori ebédlőben történt, háromszor naponta. A tábor magas drótkerítéssel volt körülvéve, melynek a tetején még háromsoros tüskés drót is éktelenkedett. Nappal szabadon lehetett mozogni a táborban, de este, lefekvés után, már csak a barakkokban való tartózkodás volt engedélyezve. A lágerekben körös-körül őrtornyok voltak építve, melyekből  — szünet nélkül — fényszórókkal pásztázták a terepet. Éjjel többször, a láger katonái a zsidó rendőrök kiséretében “vizitet” tartottak és leszámolták az embereket, arcukba világított elemlámpákkal.

Egyik alkalommal, a “raporton” piros fejkendős hölgyeket találtak az ágyakban. Úgy meglepődtek, hogy percekig csak bámultak, majd — dühtől tajtékozva — mindenkit kirángattak az ágyból és teljes kivilágítás melletti sorakozót rendeltek el. Csak itt derült ki, hogy a “hölgyek” alsónadrágot hordtak, csupán fejkendőt kötöttek magukra. A rászedett angolok tomboltak tehetetlenségükben.

Az angolok az atlitti tábort a Fehér Könyv törvényeivel ellentétben tartották fenn, azzal a nevetséges ürüggyel, hogy az embereket csak kivizsgálás céljából tartják fogva, hátha német kémek keveredtek közéjük… Közben pedig, hosszú hónapokig, sőt évekig őrizték őket a rácsok mögött, minden vád nélkül!

Néhány hét múlva átvitték Smulikot a Kirját Smuel-i lágerbe. Itt már nem volt olyan szigorú rend. Angol és zsidó rendőrök őrizték a népet. Smuliknak már teljesen elege volt, amikor elhatározta, hogy megszökik a lágerből, mégpedig az első adandó alkalommal. Abban az időben még homok-pusztaság volt körös-körül, nem volt egy fa, sem egy bokor, s a házak sem álltak még. Mégis, a szökés lehetősége nagyon egyszerűnek tűnt, a fejtörést az iratok hiánya okozta. Ugyanis ha elkapják, rögtön igazoltatják és azonnal börtönbe viszik.

A lehetőség még aznap ráköszöntött, egy délutáni láger-séta formájában. Mikor is egy óvatlan pillanatban kilépett a kapun. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment, ment, egyenletes tempóban előre a mindenre elszántak konokságával. Nagyon óvatos volt, igyekezett kikerülni úgy az angol katonaságot, mint a rendőrséget. Végül sikerült Haifáról egy olyan “trempet” kapnia, amivel eltudott jutni Chederára. Azért Chederára, mert ebben a kibucban voltak a magyarországi Hánoár Hácioni régi emberei, akiknek sikerült legálisan az országba jönniük. Így Smulik előtt kerültek az országba. Chederán, amikor leszállt az autóról összetalálkozott egy régi román chaverával, aki akkor szabadult a Kirját Smuel-i lágerből. Ezután együtt mentek a Chedera melletti Mivtáchim kibucba. Nagy öröm volt a találkozás a régi barátokkal!

Smulik összes holmija, amije csak volt a hátizsákjában az Anasztáziával elsüllyedt, s csak néhány dolgot tudott átmenteni a Kneszet Izraelre. Viszont a Kneszet Izrael megérkezésekor a haifai kikötőben történő “incidens” után — az angol tiszttel a motozó sátorban — a megmaradt holmija is odaveszett. Ciprusra tehát egyszál ruhában érkezett. Cipruson a sátrakból készült ingeket, gatyákat használták, ám az alijázáskor az angolok nem engedték kivinni a ruhákat, s így ismét a Joint segítségével kapott pár holmit.

Mivtáchimban mindjárt az első napon látta a kibuc pénztárosa, hogy nincs semmiféle ruhája. Így másnap bevásárolták  a ruhanemű szükségletét, váltásokat, törülközőket és ágyneműket. Amikor végre e dolgok birtokába jutott, akkor érezte, hogy rabsága véget ért.

Smulik ismét szabad ember lett, s az új ruhákban “civilizált” emberré vált. Chederán, a hivatalban levő emberek két részre lettek osztva: egyik részük a Negev utolsó pontjára, a másik részük Chederára került és ott dolgozott. A Negevben az akkori körülmények mellett az anyák nem lehettek csecsemőikkel, így a férjek éltek a Negevben, az asszonyok pedig a gyerekekkel Chederán.

Smulik a nagy munkanélküliség ellenére Chedera városi útépítésénél kapott munkát. Később még egy munkalehetősége adódott. A chederai lakosok egyik embere — akinek földjei voltak és mezőgazdasággal foglalkozott– alkalmazta. Bérmunkát végzett a kibuc két öszvérével: például szántást, krumplivetést, stb… amit nap mint nap csinált. Ugyanebben az időben volt esedékes a narancsszüret is, ekkor beosztották a narancsos csomagoló-házába. Itt narancsos ládákat kellett felraknia. “Szábálut”, azaz rakodó-munkás volt. Ezt a munkát nagyon szerette, s ugyanakkor jól meg is fizették. A nehéz fizikai munka ellenére boldog volt, mert a kibucnak nagy szüksége volt a bevételre. A keresete egyenesen a kibuc közös pénztárába folyt be. Ennek a munkának a révén alapozta meg, a nem mindennapi testi erejét, s izmai kifejlesztése révén, testi kondicíójának állóképessége a későbbiekben többszörösen kamatozott.

Egy éjszaka — ezen a környéken — több mint tíz kibucot is megalapítottak. Az angol törvénykönyvek szerint, ha egy ház négy fala és teteje állt, nem volt szabad lebontani. Így alapíthatták meg a Hán-Hác kibucát, a Mivtachim kibucot is. Mivtachimban huszonöten voltak.

A kibucok kb. 1o kilométerre voltak egymástól, de sem útjuk, sem vizük, sem villanyáramuk nem volt. Amíg a csővezetékrendszer nem épült meg, addig a vizet lajtos-kocsin hozták. Ivásra és főzésre korlátlanul, mosásra és mosakodásra napi 4 pohár víz jutott! Időnként a mosásra szánt vízről is lemondtak, csakhogy az akkor ültetett növényeiket meglocsolhassák. Amikor a csővezetékrendszer megépült, a vizet kb.1oo kilométerről, Niram kibucból biztosították, azonban ezt az arabok többszőr megrongálták, ezért a vezeték védelmére rendszeresen őrséget állítottak.

Víztárolókat építettek, hogy a csővezeték meghibásodása esetén biztonsági tartalék álljon a rendelkezésükre. Az első halott az a magyarországi fiú volt, aki a csővezeték őrzése közben vesztette el fiatal életét.

Kép:. Mivtachim-kibuc a Negevben.

Hozzászólás