Benji, a krónikás

1
Benji - Fotó: Groó Diána

Szerző: Silló Sándor

/a cikk után megtalálható a pályamunka teljes szövege magyar és héber változatban is!/

Riportalanyomról annyit tudtam, hogy 14 éves múlt. Részt vett egy pályázaton, amit a tel avivi Beit Hatfutsot hirdetett meg:

A családom története.

Személyes Holokaust történetek egyéni feldolgozása volt a feladat. Magyarországot az ő munkája képviseli a múzeum kiállításán. A nyerteseket meghívták a kiállítás megnyitójára is Tel Avivba.

Egy gyerekre számítok – Benji, ahogy a nagynénje felkonferálta – de egy határozott fiatalember jön velem szemben. Kezet szorítunk:

– Rózsa Groó Benjamin –

Válaszai is magabiztosak:

– Ez egy családtörténeti, művészeti pályázat volt. Nekem a héber tanárom szólt róla még szeptemberben, de nem nagyon érdekelt akkor. Aztán az utolsó pillanatban – március elején – mégis belevágtam. Egy hónap kemény munkám van benne! Tudtam, hogy a családom történetét kell feldolgoznom, a dédnagymamámét, aki túlélte a Holokausztot. Az ő szenvedését, kell ábrázolnom, azt, hogy mit élt át. Csak hát ezt hogyan lehetne megvalósítani? Milyen motívumokkal, és hogyan jelenjen meg mindez? A rajztanárommal  – Kovács Johannával – ötleteltünk és egy speciális technikát találtunk ki. Legyen egy koncentrációs tábor a tárgy. Egy doboz. Ez mindent jelent. Jelenti az ürességet, amit ő érzett a háború után, jelenti a fájdalmat, a szenvedést. Így készült el ez a dobozszerű mű. Az egyik oldalán – egy furcsa technikával, agyagból csináltam – emberealakok állnak.

Fotó: Groó Diána
Fotó: Groó Diána
Fotó: Groó Diána
Fotó: Groó Diána
Fotó: Groó Diána
Fotó: Groó Diána

 

Tehát ez egy szobor?

– Igen, egy térbeli kompozíció. A pályázatban meg volt adva, hogy kézzel fogható legyen az alkotás, tehát nem film, nem diavetítés, nem prezentáció. Én megírtam hozzá a történetet is, amit Szilágyi Erzsébet fordított le héberre, mert az én hébertudásom még kevés ehhez, a dédnagymamám történetéhez.

– Gyermekkoromban, 5 évesen kérdeztem meg először őt arról, hogy mi volt, hogy volt. Azóta minden nap szó esett nálunk a családban a holokausztról. A dédnagymamám él még, 89 éves és én kívülről tudom már, mikor, hol, mi történt vele. A pontos percét megmondom az élete minden eseményének azokban az időkben. Soha nem jegyzeteltem! 8-9 évesen már érdekelt a történelem, a II. Világháború. Mikor már arról is sok mindent tudtam, megint megkérdeztem és ő újra és újra elmesélte, mert engem érdekelt. Kamaszkoromra már az is feltűnt, mennyire kinyílik, mikor nekem mesél. Csak ritkán fordult elő, hogy elérzékenyült, annyira mindennapossá vált, hogy nekem mesél. Hitt benne, hogy ezt el kell mondania, hogy nem folythatja magába.

A köztetek lévő két generáció, a szüleid és a nagyszüleid is így érdeklődtek?

– Ők is, de a dédnagyinak a háború után még sokáig tartott a sokkhatás. Anyukámnak, vagyis az ő unokájának, vagy a lányának akkor nem mesélte még el ezt, így.

(A nagynéni, Groó Diána, filmrendező segít pontosítani.)

– Az anyám, Benji nagymamája a hallgatást kapta. Nem voltak nagyszülők az apai ágon sem. Nyolc éves korában nem a nagymama mondta el neki, hogy zsidó, hanem az osztálytársai. Anyámék a hallgatás generációja. Az unokák – én és az ikertesóm, Benji mamája – tizenhárom éves korunktól törtük a hallgatás falait. És attól kezdve már bevontuk az anyánkat is, az első generációt. Anyám, túl volt a harmincon, mire mindent megtudott, amit mi kamaszként már tudtunk. Az unokák törtek utat a múlthoz, a nyolcvanas évek végén. Benjiék generációja már szabadon kérdezhetett. Szerencséje van, hogy van a családban egy élő tanu. Benjinek ő élő kapocs, így nem tőlünk hallja ezeket a történeteket.

Fotó: Groó Diána
Fotó: Groó Diána

Benji visszaveszi a szót:

– Már ötéves koromtól szerepet játszott a zsidóságunk a mindennapjainkban. A család neológ, én is így nevelkedtem, de most kicsit vallásosabbá váltam. A Chábádba járok. Modern orthodoxia – így hívom, és eszerint tartom az ünnepeket, szokásokat. Mindent kitanultam tőlük és most elkezdett érdekelni a többi zsidó irányzat is. Tudom, kik a szatmáriak, mi a haszidizmus. Lassan rájövök, hogy a zsidóságnak rengeteg ága van. Millió és millió kérdése, és millió válasza.

Pályaválasztó korban vagy. Ezzel akarsz majd foglalkozni?

-Túl hamar kezdtem el gondolkodni, még csak tizennégy éves vagyok! De ebben az évben már beugrott, hogy mit szeretnék csinálni. Az már biztos, hogy Izrael! Előtte otthon még elvégzem az iskolát, leérettségizek és aztán jövök ide katonának. A sors majd elémhozza, hogy mi történjen velem.

– Most vagyok itt másodszor. Először a Chábáddal voltam itt februárban. Mikor megérkeztem – Leírhatatlan érzés! – már a Ben Gurion reptéren éreztem, hogy itt kellene élnem.

– Most a pályázat győzteseit hívták meg a megnyitóra és ha már jöhetek, nem jövök egy napra, inkább hatra, hétre, nyolcra, vagy örökre…!

– Magyarországról egyedül én vagyok itt, a többiek mindenki máshonnan. Mexikóból, az USA-ból, Kanadából, Ausztráliából, Spanyolországból, Oroszországból, Angliából, Németországból, Kirgizisztánból. Mindenkit meghívtak, aki pályázott. Húsz pályaművet, köztük az enyémet is, kiemeltek egy speciális kiállítóterembe. Ebből tudtuk, hogy díjazni fogják a munkáinkat. A nap végén, a ceremónián derült ki, hogy az adott kontinensen ki, milyen helyezést ért el. Európából én kaptam a speciális oklevelet.

Fotó: Groó Diána
Fotó: Groó Diána

A ti nemzedéketekről azt mondják, – főleg itt, Izraelben – hogy titeket már nem érdekel a Soáh. Van, aki szerint ez természetes, mások meg keseregnek, hogy juthatott ide egy nemzedék. Te jó ellenpélda vagy. Mit gondolsz erről?

– Hogy a nemzedékemet nem érdekli a Soáh, az túlzás! Valakit csak annyira érdekel, hogy elmegy a megemlékezésekre, másokat meg nagyon foglalkoztat. Megoszlik. Én zsidó iskolába járok, az nem mérvadó. Mi úgy gondoljuk, hogy fontos az emlékét őrizni. Én most jutottam el oda, hogy igazán át tudom élni, de még sem jár át úgy, mint az előző generációkat. Távolabb van. Mi már nem kaptunk sokkot, mint a szüleink. Nekünk az a feladatunk, hogy a zsidóságot és a Holokausztot ne azonosítsák. Ez nem csak a zsidóság tragédiája volt, hanem az egész világé. Eisenhoower mindta a lágerek láttán: “Mindent dokumentáljatok, fotózzatok le, mert eljön az az idő, mikor lesznek, akik azt mondják, hogy mindez nem történt meg!” Ezt nem szabad elfelejteni, de nem lehet örökké ezzel foglalkozni! Ez nem töltheti ki az életünket! Tovább kell lépni! Az én generációm ezt gondolja, úgy látom.

Én pedig csak krónikás vagyok.

Benji - Fotó: Groó Diána
Benji – Fotó: Groó Diána

A kiállítás még július közepéig látható:

http://www.bh.org.il/education/family-story-program/

Fotók: Groó Diána

Következzen itt Benji írása,magyarul és héberül:

Családom története

1927 Május 5-én látta meg a napvilágot dédnagymamám Hoffmann Judit Szombathelyen, Magyarországon. Vállalkozó családba született, édesapja Hoffmann János ecetgyár tulajdonos Szombathelyen, ez a kis városka nem messze Nagykanizsától. Nagyapja Hofmann Ignác ecet gyár és fűszer nagykereskedés tulajdonos, édesanyja háztartásbeli, hagyományörző zsidók. Dédnagymamámnak egy fiú testvére volt, Sándor. Nagyon szerették egymást, a testvéri kapcsolat erős volt közöttük. 1933. Dédnagymamám megkezdi tanulmányait a helyi zsidó iskolában. Nagyjából az akkori iskolarendszer szerint 6. osztályba járhatott, amikor megtartották a Bát Micváját a helyi zsinagógában, hatalmas ünnepség volt még ma is mosolyogva emlékszik vissza ezekre a szép háború előtti emlékekre, a családi közös nyaralásokra, a barátaira és a családjára. 1929-ben bekövetkezett a világválság a pengő elértéktelenedett a Hoffmann vállalkozó család tönkrement gyáraik csődbe mentek és vagyonuk jelentős részét is elveszítették. A helyi és a környéki vidéki zsidó közösség nagyon összetartó volt. 1931-re valamennyire ez a helyzet konszolidálódott, köszönhetően nagyapjának, s apjának, akik kőkemény munkával megteremtették azt, amit azokban az időkben sokan nem tudtak, eladták a Szombathelyi villáikat, üzleteiket és minden vagyonukat. És 1930-ban átköltöztek Nagykanizsára ahol textil áruházat nyitottak az elején kevés sikerrel, de aztán beindult az üzlet. A válság után nagyjából 1934-ig nem éltek olyan jól, de megvolt mindenünk a válság előtti állapotot pár év múlva visszanyerték. Ám nem is sejtették, hogy hamarosan még nagyobb megpróbáltatások elé néznek ugyanis 1942-ben elkezdődött a pokol, az 1920. numerus clausus után újabb zsidótörvények jöttek, megkezdődött a teljes vagyonelkobzás. De a Hofmann család nem adta fel és megpróbálták tovább élni a mindennapjaikat, ha nehezebben is, de legalább vidámságban. Az erősödő antiszemitizmus egész Magyarországon eluralkodott a zsidókat nem csak a fővárosban Budapesten, hanem vidéken is elkezdték kiszorítani a mindennapi életből, egyes boltokba már nem mehettek be. 1944-ben megkezdődött a vidéki zsidóság elszállítása, köztük az én dédnagymamám és családja elszállítása is. Mikor ezekről mesél, mindig könnyes a szeme. Hajnalban keltette őt és a testvérét a bejárónőjük, hogy pakoljanak, mert indulniuk kell. 1944 április 26.-án, csendőrök érkeztek a házukhoz s elvitték őket, de nem csak őket, megkezdődött a nagykanizsai zsidók deportálása Auschwitzba. A csendőrök azt mondták, hogy csak a legértékesebbeket csomagolják be. Végig hajtották őket Nagykanizsa utcáin, ahol ott várta őket az antiszemita lakosság, akik némán és megvetően néztek az ott vonuló zsidókra”. Először a zsinagógába, ami gettó volt Nagykanizsán. Aztán egy héttel később a helyi pályaudvarra vittek minden zsidót majd ott várakoztatták őket elég sokáig. Dédnagymamámat, a testvérét, apukáját, és anyukáját, a 1944 április 26-án marhavagonba rakták s megindultak a vonatok Auschwitz felé. A nagymamáját, Hofmann Reginát a gettóban hagyták majd onnan későbbi transzporttal Auschwitzba került ahonnan egyenesen a gázba vitték. Dédnagymamám szüleivel a vagonban még együttvolt, étlen szomjan, három napon át és két éjszakán keresztül utaztak, csak egyszer álltak meg. A vagonban embertelen körülmények uralkodtak, de ők szorosan egymásba kapaszkodva túlélték az utazást, sokan nem bírták ki az utat. 1944 május 4-én, délelőtt Auschwitzba érkeztek, kihajtották őket a vagonból két sorba osztották a férfiakat és a nőket. A szétválasztott tömeget hatalmas tér szerűségre vezették, ahol SS katonák sorakoztak a sok SS katona közt, pont középen állt Josef Mengele. Dédnagymamám emlékszik, édesapja felemelte a kezét és integetett neki s édesanyjának ekkor látta őket utoljára. A teljes tudatlanság futott rajtuk végig, hiszen azt se tudták, hogy hol vannak. Amikor rájuk került a sor, édesanyját és őt a baloldalra küldték, ami a munkát jelentette, a többiek, akik a jobboldalra került gyerekeket és időseket azonnal elgázosították. De ők ekkor még ezt sem tudták, csak annyit mondtak nekik, hogy zuhanyozni mennek. Dédnagymamám és Anyukáját is zuhanyozni küldték, de ez a zuhanyzás tényleg zuhanyzás volt. Zuhanyozás előtt elvégezték rajtuk a teljes szőrtelenítést, hajvágást, és a megjelölő tetoválást is, ami rákerült a karjukra. Ezután elfoglalták helyüket a barakokban, édesanyjával egy barakba kerültek, reggel 4-kor keltek, és apelt álltak ez azt jelentette, hogy minden hajnalban több órás számlálás következett. Néhány nap múlva munkára válogattak fiatal nőket, akiket azonnal teherautóval az 50 kilométerre fekvő Gleiwitzi lágerbe vittek. Köztük volt dédnagymamám is, édesanyja Auschwitzban maradt. Dédnagymamám az ottani gázkorom gyárban dolgozott, 8 hónapon keresztül ezután még szállították dédnagymamámat, újabb s újabb lágerekbe, az utak alatt még egyszer találkozott édesanyjával. Egy halál menet közepén, 1945 Május 4-én az oroszok felszabadították a 40 kilós 18 éves dédnagymamámat. Dédnagymamám gyalog indult el Budapestre nagynéniéhez, aki túlélte a háborút, a gettóban. Egy kis idő múlva visszament Nagykanizsára a házukhoz ám akkor más lakott benne. Budapesten befejezte gimnáziumot, majd leérettségizet 30 évesen. Visszajövetele után szembesült azzal, hogy a Hoffmann családból Ő maradt egyedül. 1948-ban megszületett nagymamám, 1973-ban anyukám és végül 2001-ben én. Dédnagymamám ma 88 éves és boldogan él velünk együtt. Legyőzött egy rákot, és több betegséget is, amit a nácik kényszermunkája okozott. Adott már interjút a Yadvasem múzeumnak és Magyarországon állandó kiállítás is van a családjáról Szombathelyen. Az én műalkotásom a szenvedést mutatja meg, amit át kellet élnie, nélküle ma én se lennék. Az emberiség legnagyobb tragédiája, ez, amit soha nem szabad elfelejtenünk.

„Emlékezz”.

Dédnagymamám az én hősöm számomra a kitartás, az erősség, és végtelen szeretet.

Rózsa-Groó Benjámin

Budapest, Magyarország

2016.

סיפור משפחתי

מאת בנימין רוז’ה-גרו

סבתא רבא שלי – יהודית הופמן (Hoffmann Judit) – נולדה ב-5 במאי בשנת 1927, בעיר סומבטהיי (Szombathely) שבהונגריה.

היא נולדה למשפחת יזמים בעלי עסק. אביה – יאנוש הופמן (Hoffmann János) – היה בעל מפעל ליצור חומץ בסומבטהיי. עיר זו נמצאת כמה קילומטרים מהעיר נאדיקניז’ה (Nagykanizsa) ששם חי סבא שלה איגנץ הופמן (Hoffman Ignác) אשר היה סיטונאי תבלינים. אמה של סבתא רבא שלי ניהלה את משק הבית. הם היו יהודים שומרי מסורת.

לסבתא רבא שלי היה אח אחד, שנדור (Sándor). הם אהבו מאוד אחד את השניה, קשר האחים היה מאוד חזק ביניהם.

בשנת 1933 סבתא רבא שלי התחילה את לימודיה בבית הספר היהודי המקומי. היא למדה בכיתה ו’ כאשר חגגו לה בת מצווה בבית הכנסת המקומי. זו הייתה חגיגה גדולה. גם היום היא נזכרת בחיוך בזכרונות היפים מלפני מלחמת העולם השניה כגון, חופשות משפחתיות משותפות, חברים טובים והמשפחה כולה.

בשנת 1929 פרץ המשבר הכלכלי העולמי, והפנגו (pengő) – הכסף ההונגרי דאז – איבד את ערכו לחלוטין, ומשפחת הופמן פשטה רגל, מפעליהם נסגרו אחד אחרי השני, והמשפחה ירדה מרוב נכסיה.

הקהילה היהודית בעיר ובסביבתה הייתה מלוכדת מאוד. לשנת 1931 המצב הסתדר במידת מה, הודות לסבא ולאבא של סבתא רבא שלי. הם עמלו קשה, ושוב הקימו את הכל מחדש. מכרו את הבתים המפוארים שלהם בסומבטהיי, מכרו את החנויות שלהם ואת כל נכסיהם ועברו לגור בנאדיקניז’ה. שם הם פתחו חנות בדים, בהתחלה בהצלחה מעטה, אך לאחר מכן החנות התחילה לשגשג. עד שנת 1934 הם לא חיו כל-כך טוב, אבל היה להם הכל, וכעבור כמה שנים הם הצליחו להגיע לרמת חיים שבה חיו לפני המשבר.

אולם הם אפילו לא חשדו כי עוד מעט הם יעברו חוויות קשות יותר מאלה, מכיוון בשנת 1942 הגיהינום נפתח. לאחר חוק ה-numerus clausus של שנת 1920, ממשלת הונגריה חוקקה חוקים נוספים נגד היהודים, התחילה החרמתו המלא של הרכוש היהודי. אך בני משפחת הופמן לא הרימו ידיים, והם ניסו לחיות ביומיום כפי הרגלם, אומנם יחד עם קשיים רבים, אך בכל זאת בשמחה.

האנטישמיות המתחזקת השתלטה על כל הונגריה, ואת היהודים החלו לנתק מחיי היומיום. הם לא יכלו להיכנס לחנויות מסוימות.

בשנת 1944 התחיל גירוש היהודים מהכפרים ומעיירות השדה. גם סבתא רבא ומשפחתה היו בין המגורשים. כל פעם כשהיא מספרת לי על זה, עיניה מתמלאות בדמעות. עם עליית השחר עוזרת הבית שלהם הקימה אותה ואת אחיה, וביקשה לארוז ולצאת לדרך. ב-26 באפריל בשנת 1944 הגיעו ז’נדרמים לבית שלהם, ולקחו אותם, אך לא רק אותם. כך החל גירוש יהודי נאדיקניז’ה לאושוויץ. הז’נדרים אמרו להם שהם יארזו רק את חפציהם בעלי הערך. הם הובילו את היהודים ברחובות נאדיקניז’ה, ושם חיכו להם התושבים האנטישמים אשר הביטו ביהודים הצועדים בשתיקה ובבוז.

בהתחלה לקחו אותם לבית הכנסת שהיה חלק מהגטו. כעבור כשבוע כל היהודים נלקחו לתחנת הרכבת, ושם היה עליהם לחכות זמן רב. אחרי זה העלו את סבא רבא שלי, את אחיה ואת הוריה לרכבת הבהמות והסיעו אותם לאושוויץ. הסבתא של סבתא רבא שלי, רגינה הופמן (Hoffmann Regina) נשארה בגטו, ובטרנספורט אחר היא גם הגיעה לאושוויץ ושם ישר נשלחה לתאי הגזים.

סבתא רבא שלי הייתה יחד עם משפחתה בקרון הרכבת מבלי מזון ושתייה. הם נסעו במשך שלושה ימים ושני לילות, ועצרו רק פעם אחת. בקרון היו תנאים בלתי אנושיים, אך הם אחזו אחד בשני חזק מאוד, וכך שרדו את הנסיעה. הרבה אנשים מתו שם בקרון. ב-4 במאי לפני הצהריים הם הגיעו לאושוויץ. השומרים הוציאו אותם מהקרון והעמידו אותם בשתי שורות, שורה לגברים ושורה לנשים. לאחר מכן השומרים הובילו את האנשים אל כיכר גדולה ושם נעמדו חיילי האס אס ובינהים בדיוק באמצע עמד יוזף מנגלה.

סבתא רבא שלי זוכרת שאביה הרים את ידו ונפנף לעברן, אז היא ראתה אותו ואת אחיה בפעם האחרונה. הן ממש לא ידעו היכן הן נמצאות. כאשר הגיע תורן, היא ואמה נשלחו שמאלה וזה אמר שהם נשלחות לעבוד. אחרים אשר נשלחו ימינה – ילדים, זקנים – הם הובלו לתאי הגזים. אך הם עוד לא ידעו את זה, רק אמרו להם ששולחים אותם להתקלח.

גם סבתא רבא שלי ואמה נשלחו להתקלח, אבל המקלחת באמת הייתה מקלחת. לפני זה גזרו את שיערותיהן וקיעקעו מספר על זרועותיהן. אחרי זה סבתא רבא שלי ואמה הועברו ביחד לאותו הצריף. כל בוקר בשעה ארבע האירו אותן, ועמדו אָפֶּל (מסדר) שזה אומר שכל בוקר הייתה ספירה שנמשכה שעות ארוכות. כעבור כמה ימים בחרו נשים צעירות לעבודה שאותן מיד הסיעו במשאית למחנה גלייביץ שנמצא במרחק של 50 קילומטרים משם. סבתא רבא שלי הייתה בין הנשים הצעירות שנבחרו לעבודה, אמה נשארה באושוויץ. סבתא רבא שלי עבדה במפעל גז. אחרי זה במשך שמונה חודשים הסיעו את סבתא רבא שלי לכמה וכמה מחנות. בדרכים היא עוד ראתה פעם אחת את אמה. במהלך צעדת המוות ב-4 במאי בשנת 1945 הרוסים שיחררו אותה. היא הייתה אז בת 18 ומשקלה היה 40 קילוגרם בלבד. היא יצאה לדרך ברגל לבודפשט אל דודתה אשר שרדה את המלחמה בגטו.

כעבור זמן קצר סבתא רבא שלי חזרה לנאדיקניז’ה, אך בבית שלהם כבר גרה משפחה אחרת.

היא סיימה את לימודי התיכון בבודפשט, אך היא עשתה את מבחני הבגרות שלה רק בגיל שלושים.

לאחר חזרתה להונגריה, נודע לה כי היא נותרה לבדה מכל משפחתה.

בשנת 1948 נולדה סבתא שלי, בשנת 1973 נולדה אמא שלי ובשנת 2001 נולדתי אני. סבתא רבא שלי היום בת 88, והיא חיה באושר רב איתנו. היא נצחה את הסרטן ועוד מחלות נוספות שנגרמו בשל עבודות הכפייה של הנאצים. היא רואיינה כבר על-ידי אנשי מוזיאון יד ושם ובהונגריה ישנה תערוכה קבועה לזכר משפחתה בעיר סומבטהיי.

היצירה שלי מייצגת את הסבל הרב שהיא הצטרכה לעבור. לא הייתי קיים היום אלמלא סבתא רבא שלי. בשבילי היא גיבורה. היא מלאת נחישות, התמדה, חוזק ואהבת אין קץ.

השואה היא האסון הגדול ביותר של האנושות, ואסור לנו לשכוח אותה.

זכור!

בנימין רוז’ה-גרו

Rózsa-Groó Benjamin

תלמיד כיתה ח/2

בית הספר ע”ש שנדור שייבר

בודפשט, הונגריה

אפריל 2016.

1 komment

  1. 👍
    בתאריך 5 ביולי 2016 07:21,‏ Új Kelet online
    כתב:

    > Új Kelet online posted: “Szerző: Silló Sándor /a cikk után megtalálható a
    > pályamunka teljes szövege magyar és héber változatban is!/ Riportalanyomról
    > annyit tudtam, hogy 14 éves múlt. Részt vett egy pályázaton, amit a tel
    > avivi Beit Hatfutsot hirdetett meg: A családom tört”
    >

Hozzászólás