szerző: Unti Ildikó
Zágrábban két nagy láger volt. Az egyik lágerben az idősebbek, akik már régóta tartózkodtak itt: a másikban Romániából, Lengyelországból és Magyarországról érkezett chaverok – cionista szervezetektől -, akik itt vártak alijázásukra.
Egy esős őszi napon már péntek délután megadták a mozgalmak vezetőinek a pontos utasításokat az utazással kapcsolatban, szombaton hajnalban pedig elindultak a teherautók a zágrábi pályaudvar felé. Különvonat indult a cionista mozgalmak ifjúsága részére és az idősebb réteg számára, amelyet a tengerpartra irányítottak. Amikor már mindenki a vonaton volt, a vonat indulása előtt elénekelték a “Hátikvát”. Több ezer ember szájából egy torokként zengett a hang, az ének, feltartóztathatatlanúl egyre hömpölygőbben, egyre erősebben. Az arcokon a boldogság könnyei folytak, s a szívek – annyi, de annyi szenvedés után – megteltek a beteljesülés forró érzésével. A pillanat örökre szólt és feloldódott az ének harsány, örömteli vibrálásában. Indulhattak Izraelbe.
A tengerpartra való megérkezésnél a behajózás gyors iramban történt. Minden csoport tudta előre a feladatát a beszállás idején. A behajózás után végre elindult a hajó az Adriai-tengeren, a cél felé. Az Anasztázia hajóra minden mozgalom kiválogatta az ifjúság fiatal rétegét. Így készültek fel arra az eshetőségre, ha az angolok a Kneszet Izrael hajót elfognák, akkor még mindig lehetséges, hogy az Anasztázia befusson valahol Izrael partjain úgy, hogy az angolok ne vegyék észre!
Már egy hete úton volt a két hajó az Adrián. Jó napok voltak az Anasztázián. Az ifjúság élvezte az Adriai-tenger szépségét, az ég és a tenger különleges színeit, amely sohasem egyezett. Szél korbácsolta hullámhegyek között haladtak, a lemenő Nap fényében. Szemük előtt vált eggyé az ég kékje a tenger zöld színével. A mozgalmak egybe forrtak, s nem volt különbség mozgalom és mozgalom között, mert a cél egy volt.
Pénteken délben hirtelen beborúlt az ég, s óriási vihar tört ki. Az Anasztáziára induláskor egy jugoszláv kapitányt fogadtak fel, aki ismerte az Adriai-tenger minden pontját. A tenger rengeteg zátonnyal és apró szigetekkel volt tele. Ő irányította a hajót a baj elkerülése végett. Közben a vihar erősödött. A szél hatalmas, emeletes hullámokat korbácsolt, s a hajótest recsegett-ropogott belé!
A kapitány – állítólag – a megengedettnél többet ivott és így a nagy viharban nem vette észre a jobb oldalról vészesen közeledő zátonyt. Egy másodpercen belül az egész hajótest megremegett – óriási rázkódások sorozata következett, majd egy végső zökkenés. Ugyanabban a pillanatban a víz már ömlött is befelé! Még felocsúdni sem volt idejük és máris süllyedtek. Mindenki a fedélzetre rohant. Smulik a korlát mellett állt, mellette pedig a Hágáná embere. A pillanat töredékében Smulik kezébe tett egy kötélhágcsót, majd gyors mozdulattal megkötötte a derekán.Továbbra is hang nélkül dolgoztak és Smulik már a tajtékzó habok között volt. Azok rögtön elborították. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte. Csak a vízzuhatagokat látták, s a csapások dörejeit hallották. Smulik feje sehol. Még egy hosszú perc telt el. A szemek kimeredtek. A torkok kiszáradtak. A kezek mereven szorították a korlátot. A zátony mellett egy kis sziget volt, s oda kellett kiúsznia, de ekkora már az eső is eleredt. Aztán hirtelen egy hullám tetején látták meg, és ez a hullám egyúttal ki is dobta a sziget szélére. Örömrivalgásban törtek ki a süllyedő hajón!
Smulik ahogy megérezte a szilárd talajt a lába alatt, rögtön megmarkolt egy sziklát és ráhúzta magát.
– Hát sikerült! – gondolta és kioldotta derekáról a kötelet, hogy a sziklához köthesse.
– Megmenekültünk! – volt a következő gondolata és engedett feszített testén.
Újabb másodpercek teltek el, míg végre a kötélen megjelent a Hágáná embere. Sikerült leereszkednie a hajótest oldalán azon a kötélen, amit Smulik a sziklához erősített. Ő újabb kötelet hozott magával, s a megerősített kötélhágcsókon sorban tudtak leereszkedni az emberek, s eljutottak a szigetre. Közben a vihar egy percig sem csendesedett, s a víz recsegve-ropogva árasztotta el a hajótestet. A hátsó rész oldalra billent, de még mindig nem süllyedt el. A zátony tartotta!
Közben a szigeten az emberek igyekeztek feljutni egy dombnyi magaslatra, de az óriási hullámok minduntalan valakit vissza akartak sodorni a tengerbe. Így folytatódott a harc a hullámok ellen, míg közben sikerült a hajóról lehozni a rádiókat és a reflektorokat. Ezek segitségével S.O.S. jeleket tudtak leadni. A jeleket többek között a Kneszet Izrael is elfogta, s igyekeztek segítséget kérni a Split város kikötöjébe igyekvő, vagy az arra haladó hajóktól.
A vihar miatt nagyon nehéz volt megközelíteni a szigetet. Azok a hajók, akiknek ez mégis sikerült, mentőcsónakokat eresztettek le a tengerre, s így vitték át a szigetről – a háborgó vizen – az embereket a hajóikra. Egész éjszaka folyt a mentőmunka, s hajnalra a Split kikötőjében horgonyzó Kneszet Izraelre már átszállították a megmentetteket.
Jugoszláviában ebben az időben jegyrendszer volt. A lakosság közül sokan – akiknek a tudomására jutott az Anasztázia elsüllyedése – lemondtak az egy napi kenyéradagjukról, s azt a menekülteknek ajándékozták. Továbbá a kikötőben szereztek egy kisebb hajót, s a vihar lecsendesedése után néhány emberrel visszamentek és megközelítették az Anasztáziát. Sikerült néhány dolgot kimenteniük, úgy a hajón lévő élelmiszerekből, mint az egyéni csomagokból.
Mivel az Anasztázia elsüllyedt, a tervet nem tudta végrehajtani. Az emberek – azaz 400 fő – átkerültek a Kneszet Izrael hajóra, s a fedélzeten kaptak helyet. A munka befejeztével a Kneszet Izrael ismét elindult a kijelölt irányba, Izrael felé.
Folyt.. Út Haifa felé./1946.dec.1./
