Kémtörténet – 23. fejezet

0

szerző: Halász András

23.

Otthon vetett ágy várta Pétert. Amikor hazaérkeztek a kórházból, éppen olyan állapotban volt, hogy minden végtagja hibátlanul működött. A közeledő vég tudomásul vétele mellett ez volt a legnehezebb. Ha minden tökéletesen működött, néhány percig, vagy szerencsés esetben óráig, elfelejtkezhetett a betegségéről.

Átöltözött, beült a nappaliban a fotelba. Az asszony a bőröndből csomagolta ki a holmijait. Mikor végzett vele, leült Péter mellé. Csak néhány hónapja éltek együtt, mégis úgy érezte, Tilda mindig ott állt mellette. Ez az érzés volt az egyetlen, amely enyhítette elkeseredését. Olyan asszonnyal hozta össze a sors, akiről csak álmodni mert. Félszavakból, sokszor anélkül is értették egymást. Szabadon élhették megszokott életüket, de mindketten tudták, a másik ott van valahol körülötte.

Tilda Péter vállára hajtotta fejét, a férfi pedig megfogta az asszony kezét, és megcsókolta.

– Olyan jó, hogy megint itthon vagy. Kérsz valamit enni vagy inni? – kérdezte mosolyogva Tilda.

– Az égvilágon semmit. Csak mindig légy mellettem. Semmi másra nincs szükségem.

– Itt vagyok drágám, ne félj, nem fogok elszökni. Most, hogy itthon vagyunk, hadd áruljak el egy nagyon jó hírt. Képzeld, pár nappal korábban találkoztam Soltész Laci kolléganőjével a Fonten Gyógyszergyárból.

– Hogy hívják? – kérdezte Péter.

– A neve nem érdekes. Inkább az, amit megtudtam. Képzeld, a Fonten gyár kutatólaboratóriuma éppen a te betegséged elleni gyógyszer kutatásával foglalkozik. A kutatónő azt is elárulta, komoly haladást értek el a gyógyszer kifejlesztésében. Elvileg ki is próbálhatnák állatokon, aztán embereken, de még végig kell mennie a gyógyszernek számos műszaki és kémiai ellenőrzésen. Könyörögtem neki, adjon egy kezelésre valót a kísérleti vakcinából. Ha te is beleegyezel, nemsokára elkezdhetjük a kezelést.

– És szerinted használna? Ha jól értettem, én lennék az első kisegér az ügyben.

– Így van. De gondolj arra, semmilyen más gyógyszer nincs az ALS ellen, csak ez. Egyetlen rizikó van: nem tudjuk, milyen mellékhatásai lesznek.

– Mint például?

– Fogalmam sincs. De nem hiszem, hogy rosszabb állapotba kerülnél, mint amilyenben időnként vagy. Ha engem kérdezel, én belevágnék. De neked kell döntened, a te életedről van szó.

– Van valamilyen fogalmad arról, mit tartalmaz ez a vakcina? – nézett kérdően Péter Tildára.

– Nem tudom. A gyógyszervegyészethez egyáltalán nem értek. De akivel beszéltem, meg van róla győződve, hogy segíteni fog.

– Végül is, mit veszíthetek? Legrosszabb esetben előbb patkolok el. Ha jól belegondolok, nem is lenne olyan nagy baj.

– Péter, nem fejeznéd be egy kis időre az ökörségeidet? – fortyant fel Tilda.

– Jól van, abbahagyom. Azt mondom, vágjunk bele. Mit veszíthetünk. Te fogod beadni az injekciót?

– Még nem kaptam meg a pontos instrukciókat. Persze, ha elkapnak, elvehetik az orvosi engedélyemet. Nem érdekel. Most csak az számít, hogy meggyógyulj. És van még valami, amit a lelkemre kötött a kutatónő. Ezt az egész gyógyszer ügyet teljes titokban kell tartanunk. Senkinek sem beszélhetsz róla. Se Böbének, se Sanyinak, az égvilágon senkinek. Csak ezzel a feltétellel kapom meg tőle a vakcinát. És ráadásul, alá kellett írnom egy titoktartási nyilatkozatot is. Szóval, tényleg komolyan veszik a dolgot. Ugye megígéred, hogy nem jár el a szád?

– Megígérem. De mi van, ha tényleg hat? Hogy magyarázzuk meg, hogy nem a sír, hanem ellenkezőleg, az élet felé haladok?

– Nagyon előre szaladtál, szívem. Ezen ráérünk még filózni. És most gyere ki a konyhába, hogy együnk valamit. Farkas éhes vagyok.

*

Sarolta kora reggel ment be a laboratóriumba, remélve, senki sem zavarja meg. Leült a munkaasztalához. Utoljára egyetemista korában készített saját kezűleg ampullát. Akkor az ampulla csak desztillált vizet tartalmazott. Elővett egy nátrium kloridot tartalmazó üvegecskét, elkészített húsz ampullát, teletöltötte sós desztillált vízzel, majd a láng segítségével mindegyiket lezárta. Belehelyezte az átlátszó folyadékot tartalmazó ampullákat egy dobozba, azt pedig a táskájába. Lezárta a lángot, és elhagyta a laboratóriumot. Kinyitotta az irodáját, és leült az íróasztalához.

Nyolc órakor megérkeztek a laboratóriumi dolgozók. Hallotta, ahogy egymás után nyílik és csukódik a vasajtó. Jó erős kávét főzött magának, s várt negyed órát. Aztán felemelte a telefont, és a labort hívta. Az egyik laboráns vette fel a kagylót.

– Kővágó vagyok. Kérem, hívja a telefonhoz Forgács urat.

– Tessék, Forgács Sándor,- hallotta az ismerős hangot.

– Sarolta vagyok. Legyen szíves, jöjjön be hozzám. Most, azonnal.

– Nem is tudtam, hogy már itt van, – válaszolta Forgács, de nem kapott választ, csak azt hallotta, Sarolta megszakította a vonalat. Amit most kap tőlem, nem teszi ki a kirakatba. Meg sem melegedett, máris le kell tolnom, gondolta Sarolta. Olyan hangot kell választanom, ami kifejezi, milyen dühös vagyok, mert eljárt a szája. De azt is éreznie kell, szükség van a munkájára. Nem kellett sokáig várnia, kopogtak az ajtón.

– Jöjjön be! – Forgács volt, fehér köpenyben.

– Jó reggelt, Sarolta. Hívatott.

– Foglaljon helyet, – mutatott az asszony a székre. – Tegnap találkoztam Soltésszal, aki elmesélte, milyen beteg az egyik ismerősük. ALS-e van. És tudja még mit mondott? Hogy maga azt javasolta a barátnője édesanyjának, valamilyen doktornőnek, hogy kérjenek tőlem ALS elleni vakcinát. Magának teljesen elment az esze? Hogy jutott ilyen az eszébe?

– Arra gondoltam, semmi baj nem származik abból, ha egy halálraítélt emberen segíteni próbálunk. Legfeljebb nem használ a vakcina. De az is megtörténhet, hogy igen, és akkor megmentettünk valakit, – kezdte Forgács magyarázni a bizonyítványát.

– Nagyon csalódtam magában, Sándor. Nyomatékosan felhívtam rá a figyelmét, hogy minden, ami a laborban folyik, hétpecsétes titok. Gondolja végig, mihez vezetett az őrült ötlete. Először eljárt a szája a doktornőnek. És tudja, hány ember tudja már ennek okán, hogy mi az ALS-sel foglalkozunk, és birtokunkban van a vakcina? A doktornő azonnal elmondta Soltész feleségének, ő pedig Soltésznak. Maga, vagy ha nem maga, akkor a doktornő nyilván elújságolta a lányának. Képzelje el, ha a kislány elújságolja az évfolyamon a jó hírt, hogy a vőlegénye életeket ment. Hol is tartunk? Hányan vannak? A betegen kívül legkevesebben öten. Még mindig úgy gondolja, hogy köztük marad?

– Be kell vallanom, amikor elmondtam Tildának, – erre egyáltalán nem gondoltam. Csak segíteni szerettem volna.

– Úgy, hogy egyéni akcióba kezd? Megkerüli a professzort és engem is. Mégis, hogy képzelte?

Sarolta felállt az asztal mögül, és járkálni kezdett a szűk szobában. Megállt az ablak előtt, és az ablakpárkányra dőlt. Levette az orráról fekete keretes szemüvegét, és kezével az orrnyergét kezdte nyomogatni.

– Még el sem kezdett dolgozni, máris semmibe veszi, vagy nem érdekli, amit magának mondtam. Ez mindkét tevékenységére vonatkozik. Érti, mire célzok?

– Természetesen,- válaszolta Forgács.

– Mit csináljak magával? – nézett kérdően Forgácsra. – Kétféle döntést hozhatok. Előveszem a nemrég aláírt nyilatkozatát, amiben elvállalta a titoktartást, és feljelentem a rendőrségen. Ha ezt teszem, elindul maga ellen a nyomozás, és az eljárás végén börtönbe kerül. Természetesen innen is repül. Van egy másik megoldás. Kap még egy lehetőséget. De hangsúlyozom, ez lesz az utolsó. Elmegy ehhez a Tildához, és kerek-perec megmondja neki, hogy tévedett. Nincs semmiféle vakcina. Valóban az ALS-sel foglalkozunk, de még messze van, hogy eljussunk a gyógyszerhez. És nagyon szépen megkéri, hogy mindenkivel közölje a rossz hírt, hogy alapvetően tévedett. Személyesen beszéljen Soltésszal, a feleségével, és a barátnőjével is. Mondja meg nekik, ha eljár a szájuk, börtönbe kerülnek titoksértés miatt. Megértette?

– És elnézést kérek a felelőtlenségemért.

– Rendben van. Remélem, a történet nem kerül ki az érintett körön kívül.

Sarolta visszaült az íróasztala mögé. A fiókból elővette a beszervezési dossziét, és Forgács orra elé nyomta.

– Olvassa el, és írja alá.

– Van még egy problémánk. Maga a Városmajorban elvállalta, hogy az irányításom alatt működik. Remélem, nem felejtette el. Ha a vakcina históriája nagyobb körben válik ismerté, nagy a valószínűsége, hogy másokat is kíváncsivá tesz. Érti, mire gondolok?

Forgács bólintott.

– Mindig lebegjen a szeme előtt, olyan helyen dolgozik, amelyet ki tudja, hányan figyelnek árgus szemekkel. Ha beszélt az érintettekkel, kérem, azonnal jelentse nekem. El tudom képzelni, milyen rossz hatással lesz a doktornőre és a barátjára. De sajnos, nem tehetünk mást. Meg kell értenie, mi nem egy embert, hanem több ezret akarunk megmenteni, de csak akkor, ha száz százalékban meggyőződtünk róla, hogy az ALS vakcina stabil. Nincs helye egyéni kísérletezéseknek. Akar még valamit mondani? – nézett kérdően Forgácsra.

– Én nagyon köszönöm a hozzáállását. Ígérem, nem fordul elő többet.

Forgács felállt, és behúzott vállal ment ki Sarolta szobájából. Az asszony nagyot sóhajtott. Bízott benne, Forgács valóban felfogta, mit művelt.

*

Kora délután volt. A hónak már nyoma sem maradt az utakon. Délben kisütött a nap, de inkább a fénye, mint a melege okozott örömet a város lakóinak. A budai lakásban csak Böbe volt otthon. Tilda lelkére kötötte, olyan időpontot válasszon, amikor Sanyi távol van. Ezen a napon, Sándor az órái után a belvárosi edzőterembe szokott lejárni. Nagyon komolyan vette a testmozgást, mindent alárendelt azért, hogy ebben az időpontban ott lehessen az edzőteremben.

Tilda délelőtti rendelése után régi lakásához hajtott. Csöngetésére Böbe nyitott ajtót. Megpuszilták egymást, aztán bementek a nagyszobába.

– Hogy van Péter? – kérdezte aggódva Böbe.

– Most éppen rendben van. De ki tudja, meddig?

Leültek egymás mellé a szófára. Böbét azóta fúrta a kíváncsiság, hogy anyja felhívta. Fogalma sem volt, miről akar négyszemközt beszélni vele. Vajon, mi az, ami annyira sürgős, ami nem tűr halasztást?

A két nő mosolyogva mustrálta egymást. Mindkettőnek tetszett, amit látott. Tilda örömmel állapította meg, hogy a lánya néhány kilót felszedett magára. Az arca piros pozsgás, szemei csillogtak, az egész lányból sütött az elégedettség. Böbe pedig azt vette észre, anyja sokkal fiatalosabban és színesebben öltözködik. Apró mintás, fehér blúz volt rajta, amelynek felső két gombját nyitva hagyta. Sötétkék nadrágot, és a blúzon puha, fekete bőrből készült dzsekit viselt. Finoman, alig észrevehetően volt kifestve az arca. A frizurája a megszokott volt, rövid, szökés barna haja alig takarta hátul a nyakát. Csak a szeme alatti karikák árulkodtak arról, valami aggasztja.

– Ettél már délben valamit? – kérdezte Böbe. – Maradt még főzelék és hús. Edd meg, kérlek.

– Valahonnan hozattad? – kérdezte az anyja.

– Nem, én csináltam. Na, mit szólsz a lányodhoz? – nézett huncutul Böbe az anyjára.

– Nem hiszek a fülemnek. A lányom ebédet főz. Hihetetlen. Jót tett neked, hogy elköltöztem itthonról.

– Azért bevallom, sokszor hiányzol. De főzni, Sanyi anyjától tanulok. Nemrég ment nyugdíjba, van ideje, de főleg türelme, hogy telefonon irányítson a konyhában. De komolyan, nem kérsz valamit enni?

– Nem, köszönöm, ettem egy szendvicset a rendelőben. Meg kell beszélnünk valamit. De mielőtt hozzákezdenék, ígérd meg nekem, hogy ami most elhangzik, kettőnk között marad. Rendben?

Te Jó Isten! Mi lehet olyan komoly dolog, ami nem tűr halasztást, és ráadásul szigorú titokként kell őrizni, kérdezte magában Böbe. Fennhangon csak ennyit mondott:

– Hát persze. Hallgatlak, anyu.

– A múltkor megbeszéltük, mit gondolok Péter betegségéről. Nos, igazam volt, a kórházban megerősítették a diagnózisomat. ALS-e van. Vagyis, gyógyíthatatlan. Nem tehetünk mást, megpróbáljuk a legjobb és legelviselhetőbb körülményeket biztosítani számára. Erről jut eszembe. Sanyi nem mesélt az új munkahelyén folyó kísérletekről? – és közben egyenesen Böbe szemébe nézett.

– Mióta ott dolgozik, alig lehet bármit is kihúzni belőle. Be kell vallanom, eléggé megváltozott a kedélye. Szerintem, nem tett jó neki a munkahelyváltozás. Amíg az egyetemen volt, állandóan viccelődött, szinte kirobbant belőle az élet. Most pedig ha hazajön, leül az íróasztalhoz, és beletemetkezik a munkájába, sokszor késő éjjelig.

– Azt javaslom, egyelőre ne szólj neki. Nyilván hozzá kell szoknia az új követelményekhez, amelyek nyilván jóval keményebbek, mint amilyenek az egyetemen voltak. Tudod, mennyire becsvágyó. A laborban is be akarja bizonyítani, hogy ér valamit. Inkább éreztesd vele, mellette állsz, és amiben tudsz, segíts neki. Mondott valamit az ALS-ről?

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Böbe.

– Nem beszéltetek Péter betegségéről? – Tilda észrevette, a lánya egy pillanatra lesütötte a szemét, és mint gyerekkorában, a bal felső fogaival rágni kezdte a száját.

– Nos, mit mondott? – makacskodott tovább Tilda.

– Valami olyat, hogy a laborban éppen ezt a betegséget kutatják…- félbe hagyta a mondatot, mintha azon gondolkodott volna, hogyan fogalmazza meg, amit mondani akar. – És még azt is, hogy nagy eredményeket értek el a kutatásban.

– És a laborbeli dolgokat nem kötötte össze Péterrel? Böbe, nagyon kérlek, ez tényleg nagyon fontos. Ne ködösíts. Ezért akartam sürgősen beszélni veled. Pontosan mit mondott a kutatással kapcsolatban?

– Hát csak azt, hogy ki kéne próbálni Péteren a laborban készített kísérleti anyagot.

– Hogyan? El akarja csenni, és úgy beadni Péternek?

– Azt mondta, van valaki, egy kutatónő, a professzor helyettese, ő engedélyezhetné a dolgot.

– És beszélt ezzel a nővel?

– Fogalmam sincs.

– Jól figyelj rám, kislányom. Sanyi nekem is ugyan ezt mondta. Gondolhatod, mit éreztem, amikor megtudtam. Talán van valamilyen lehetőség, hogy életben tartsam Pétert. Elkértem Sanyitól a kutatónőnek a telefonszámát, és találkoztunk. Elmondtam neki mindent, könyörögtem, hogy segítsen. – Potyogni kezdtek a könnyek a szeméből. Böbe magához húzta.

– Sírj csak anyu, ne szégyelld. Itt vagyok veled, amiben csak tudok, segítek.

Tilda kifújta az orrát, megtörölte a szemét.

– Nyugodj meg, anyukám. És mit válaszolt a nő? – kérdezte Böbe.

– Nagyon mérges volt, hogy eljárt Sanyi szája. Elárulta, hogy az ALS kutatás hétpecsétes titok, Sanyi egyáltalán nem beszélhetett volna róla. Az igaz, hogy a kutatások előrehaladtak, de még semmilyen ellenőrzési folyamaton nem ment át a kísérleti anyag. Nem próbálták ki állatokon, nem beszélve az emberekről. Szóval, üres kézzel távoztam. Ráadásul aláíratott velem egy nyilatkozatot, ami azt tartalmazta, hogy senkinek se beszélhetek a gyárban folyó kutatásról. Ha mégis napvilágra kerülne, börtönbe zárhatnak, Sanyival együtt. Ezért nagyon kérlek, tartsd a szád, ha nem akarod, hogy bármelyikünket is lecsukják. Megígéred ugye, mert ez tényleg halálosan komoly.

– Ne izgasd magad. Megesküszöm, senkinek sem beszélek róla.

– Még az egyetemen sem, senkivel, rendben?

Tilda azzal a tudattal ült be a kocsijába, nagy lépést tett, hogy a vakcina ügy titokban maradjon. Sanyival és Lacival Sarolta fog beszélni, neki csak Pirike maradt… Ő sokkal könnyebb eset lesz, mint a lánya.

Hozzászólás