Kohn bácsi és a magyar nyelv

0

Szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek, egy újszülöttnek minden vicc új!

Fantasztikus ez a magyar nyelv! – szögezi le öreg barátom – pedig még le se nyelte a délutáni teázáshoz elébe készített sütemény utolsó falatjait se. A morzsák belepörögnek a füles fotel ráncai közé, ember, azaz takarító nő legyen a talpán, aki innen előbányássza valamikor is a hajdan édes-friss darabkákat. Mindez azonban őt szemlátomást csöppet sem zavarja. Valamiféle újsággal csapkodja köntöse szélét, hogy megszabaduljon végre a kéretlen sütizúzalékoktól, bőségesen terített asztalt biztosítva ezzel az amúgy is folytonosan itt lábatlankodó macskafalkának. Aztán, hogy végez a soha véget nem érni látszó feladattal, újra az újságnak szenteli figyelmét. Orra nyergére ereszti okuláréját és tanárosan kérdezni kezd.

– Tudod te egyáltalán, hogy az a szó, hogy pénz, amit mi itt egyszerűen csak keszefnek mondunk, a magyar nyelvben hányféle árnyalattal bír – néz fel szemrehányóan és választ sem várva, már adja is fel a leckét.

– Lássuk csak. Ha egy bank ad neked pénzt, akkor az hitel. Vagy kölcsön. Ha te adsz a beit knesszetnek, akkor az adomány. Ha a fiad egy versenyen előkelő helyen végez, akkor azzal pénzdíj is jár. Amikor nősültél és apósod kisámfázta a zsebedet, az volt a hozomány. Amit aztán a válás után kellett fizetned azt úgy nevezik, hogy tartásdíj. Ha elmaradsz a törlesztéssel, akkor adósságod lesz, amit a hatóságok adó formájában behajtanak rajtad. Sőt, akár bírságot is kiróhatnak rád, amit a fizetésedből kíméletlenül levonhatnak. De például pénz a váltságdíj és a korrupció eszköze sem más: csúszópénz. Ha szerencséd van és megöregszel – zárja le elmélkedése áradatát: – nyugdíjat kapsz majd pénz helyett..!

Várakozás teljesen pillant rám az öreg, sikerült-e elkápráztatnia a fene tudja honnan előkotort nyelvi leleményeivel. Kétségtelen van némi igazság abban, amit összehordott, hiszen már így is gazdag a példatára, pedig a szinonimákról még nem is ejtettünk szót. Nekem azonban maradt hiányérzetem, rá is kérdezek.

– Kohn bácsi drága, azt a helyzetet miként nevezzük, amikor a feleség belenyúl a férje pénztárcájába?

Az öregen nem lehet kifogni, kész a válasszal:

Szabad-rablás – mondja és lemondó kézmozdulatával jelzi, volt már ilyesmiben része.

– És amikor a férj ad pénzt hitvesének – okvetetlenkedem.

– Az a helyzet sokkal bonyolultabb – borul el a tekintete az öregnek. – Induljunk ki a jobb megérthetőség kedvéért a repülőtéri vámmentes üzletek példájából. A duty free shoppokban vámmentesen szerezheted be, amire szükséged van. A free az olyasmi, mint a bli, azaz valami nélkül, szabadon, a duty pedig azt jelenti, hogy vám. Meg azt is azonban, hogy kötelesség. És erről sokan szívesen elfeledkeznének. Na már most az asszonyi, hogy másként nevezzem, a házastársi szolgáltatás, bár az írás szerint ha jól értelmezem, kötelesség, azért azt a legnagyobb jóindulattal sem lehet sem duty-nak sem free-nek, vámmentes árunak, terméknek, szolgáltatásnak nevezni. Jobban illik rá az élethossziglan tartó vezeklés díja, amit nem ritkán egy fiatalkori elhamarkodott döntésed miatt kell fizetned.

És teszed mindezt önként és dalolva – teszi hozzá kárörvendően pislogva fel füles fotelje mélyéből az öreg, aztán hogy nincsenek ellenérveim, visszatemetkezik a morzsák elhelyezkedésének feltérképezésébe. Mára már megszűntem létezni számára. Nem is igen akarom vitatni megállapítását, miszerint a nagy igazságok mélyén mindig egy pofonegyszerű magyarázatok rejteznek.

case-closed-stamp

Vagy nem…

Fotó: illusztráció. Forrás: internet

Hozzászólás