Művészportré – izraeli háttérrel III. – Golán Tibi, világzenész

1

Szerző: Silló Sándor

Ugye ismerik azt az embertípust, aki bármiről beszélünk is folyton visszakanyarodik a hivatásához. Golán Tibi esetében ez a zene. Furulyás, népzenész, vagy világzenész. Először ezt a két fogalmat kellett tisztázzuk.

– A ’60-as években Magyarországon a népzenei mozgalom célja az volt; előadni a darabokat úgy, ahogy az öregek játszották, autentikusan. Délebbre, a Balkánon nem volt ilyen ortodox a hozzáállás. Nem kellett újraéleszteni a népzenét, mert élt, mert funkcionált, mint helyi kultúra. A népzene, ha akadémikusan fogalmazok, funkcionális zene, ami végigkíséri a tradicionális ünnepeinket és a hétköznapjainkat. Nekem szerencsém volt annyiban, hogy divatba jött, amit szeretek. A balkáni zene is, a népzene is, az izraeli ethni is. A világzene, pedig egy olyan műfaj megnevezése, ami kreatív fúziókat is létre tud hozni. Ez fontos, mert így mindenki számára érthető, élvezhető lesz a többi nép zenéje is, nem csak a sajátja. Ma, az internet korában kisebb léptékben gondolkodni, mint az egész világ, az helytelen.

tibi cover

Szabadkán születtél, Délvidéken, magyar az anyanyelved, Izraelben élsz. Áthatotta a munkádat ez a három dolog?

– Mindent magunkba szívunk, amin körösztülhaladunk. A Vajdaság is igen színes volt etnikailag, Izrael szintén. Ezért nem éreztem kultúrális sokkot, mikor ideértem. Egyből otthon éreztem magam. Mint furulyás szívesen keresek új utakat, új hangszerek, új skálák, új sound, mindent, ami újraindítja a vérem. A magyar repertoárom, például, a Zfati Magyar Múzeum igazgatójának, Ron Lustignak az ötlete, illetve Nagy Andor nagykövetnek köszönhető. Mikor felkértek, rájöttem, hogy sok magyar népdal van, amit nagyon szeretek, és persze Kodály pentaton dalai, amin nevelkedtem. Húsz éve nem játszottam ezeket a zenéket, sőt magyarul se nagyon beszéltem, de szívesen fogadtam ezt a megrendelést. De a repertoárom tengelye, az a balkáni roma zene.

Azt hogy fogadják azt Izraelben, milyen a közönsége?

– Nagyon jól! Mindenki sajátnak érzi, mert elég keleti, de elég nyugati is, olyan egészséges egyveleg, ami mindenkinek bejön, mindegy, hogy szefárd, vagy askenázi. Ha egy lakodalomban a fele család ilyen, a fele olyan, akkor ez lehet a közös nevező. Jól összeillik az izraeli zenével.

A Kelet-Európa zsidóságának zenéi mindenhol erősen felismerhetően, idomultak a helyi kultúrákhoz. A magyar népzenéhez is, a polkához is, a balkáni zenékhez is. Ezt a vidéket pedig az Oszmán birodalom alatt, török és arab hatások is érték. Ezt a klezmeren is hallani.

– Kutatom ezt a kérdést, és bár nem írtam belőle doktorátust, én is erre jutottam. Lengyelországban, például, a régi zsinagógákban vannak falfestmények, melyeken látni, hogyan képzelték el Jeruzsálemet. Törökös stílusú házakat rajzoltak, mert ez volt a legkeletibb kultúra, ami bejutott Európába, amit hallottak, láttak. A keleti orientációt keresték mindenben. Azokat a skálákat, amelyben nincsenek negyed hangok, mint a keletiekben, és lejátszhatóak nyugati hangszereken, azokat például a klezmerben is mindet játszák. A zenei motívumokból is sok minden illeszkedik. Az újkorban pedig, az Izrael alapításakor írt hórák balkáni táncok. Szerb, román, bulgár, makedón hangzásúak. Sok tehát a közös vonal, ezért természetes az izraelieknek a balkáni zene. Lakodalmakon, családi rendezvényeken játszunk legtöbbször. Így, ebben a formában nagyon szeretik a balkáni roma zenét. Ugyanezt koncerten, mint művészi produkciót, nehezebben fogadják. A Közel-Keleten, vagy inkább a mediterrán, meleg övi országokban az utcán zajlik az élet, és ennek része a zene. Van valami a roma kultúrában is, ami közös ezzel. Játszottam már török, perzsa, marokkói, görög zenét is. Most pedig még egy etióp zenekarban is benn vagyok.

Kezdem érteni. Azért vagy világzenész, mert a világ bármelyik zenészével össze tudsz hangolódni, aki számodra érdekes zenét játszik.

– Ha népzenész vagy, ilyenkor a stílust lehet, hogy meg kell tanulnod, viszont az alap mindenkinél ugyanaz. Ez az összeférés oka, ezért lesznek ezek a fúziók természetesek, tehát jók.

Ugorjunk vissza időben az alijádhoz.

– Ez egy lassú folyamat volt. Nyolc évesen láttam a téveben egy filmet Ausztráliáról. Rögtön közöltem is édesapámmal, hogy ott akarok élni, mert ott mindig nyár van. Apám még ebben az évben beiratott a hitközség által szervezett nyári programokra. Az örök nyárhoz vezető utamat így lerövidítette a cionizmus, hála Istennek. ’74-ben születtem, Szabadka, ahol éltünk, akkor még Jugoszlávia volt. Háromszor voltam Izraelben, mint túrista, mielőtt alijáztam. A budapesti szochnut szervezte az első utat. Önkéntesek voltunk egy kibucban. Beer Sheva mellett körtét szedtünk. Aztán amit megkerestünk abból volt egy egy hetes körút. Tizenöt voltam akkor. Tizenhat évesen pedig az Anna Frank Gimnáziumba kerültem Budapestre. Aztán a gimivel voltunk itt osztálykiránduláson. Egyik alapítója voltam a magyarországi HaNoár HaZioni ifjúsági szervezetnek. Velük jöttem harmadszor a szervezet világtalálkozójára. Én szóltam mindenkinek, hogy ha negyedszerre jövök, itt is maradok. Akkor már két éve intéztem az alija papírokat a két országból, de még nem tudtam mozdulni Pestről. Jugoszláviában háború volt. A fontos az volt, hogy a fiatalok meneküljenek, ezért elsősorban az ifjúságot alijáztatták a hitközségek és csak aztán következtek a szülők. Édesanyám akkor már nem élt. Édesapám pedig négy évvel utánam alijázott. Pedig ez még csak a balkáni háború előszele volt…

…és ez alatt te végig zenét tanultál!

– Nyolc éves voltam, mikor beírattak furulyára. Három hónap után kértem, hogy vigyenek magántanárhoz, mert már nem tudok az iskolai órákon fejlődni. Édesapám talált egy tanárnőt a szabadkai zeneiskolában. Nála alapoztam meg a mai tudásomat. Onnantól, hogy lefogni a hangokat, a kottaolvasásig. Aztán majdnem tíz voltam, mikor egyszer meghallottam a szomszédunkat, Lakatos Lászlót. Tudtuk, hogy roma zenész család, ismertük őket, de mikor először meghallottam furulyázni, akkor számomra világos lett, hogy nekem nála kell tanulnom. Ezt a sors hozta. Sok mindent próbáltam, de hat éves korom óta tudom, hogy zenész vagyok.

“Akik kiválasztattak.” – ez nem csak egy népre lehet érvényes, hanem egyéni sorsokra is.

Mikor lettél hívő?

– Tizenhat évesen. Az ember kamaszként mindent hirtelen felindulásból csinál. Nem gondolja végig, mégis biztos magában. Arra vitt az út. “Akik kiválasztattak.” Ugyanúgy, mint a zenére. Nem lehetett máshogy.

…és ezt az utat, a zenéét, az alija se térítette el.

– Két hónapja voltam Izraelben, mikor az első koncertem volt! Mielőtt alijáztam már alapítottam egy zenekart az Anna Frank Gimnáziumban. A világ zsidó ifjúságának volt egy nemzetközi vetélkedője. Az indulásom előtti este volt a magyarországi verseny, amit megnyertünk. A döntő Izraelben volt. A többiek ideutaztak, én meg mint új izraeli léptem fel velük. Ez még nyáron volt a suli kezdés előtt. Mentem volna abba az iskolába, ahova bekerültem, ahol a legtöbb exjugoszláv volt…viszont a fesztiválon hallott engem valaki, oda is jött hozzám. Kicsit tudtam már héberül. Elmondtam neki, hogy most alijáztam.

– Neked zeneiskolába kell kerülnöd!– vágott közbe. Ismerem a konzervatórium igazgatóját (a megboldogult Oded Shur)- Jeruzsálemben, elviszlek hozzá!

Az akkor magániskola volt, bentlakásos és drága. Nem láttam rá esélyt, hogy ez nekem összejöjjön. De ő nem hagyta annyiban:

– Elkezded az évet, a többit bízd rám!

Megszerezte a tandíjat és talált nekem bentlakást, ahová el tudott helyezni. Sínre rakott. Látod! Nem én választottam, hogy zenész legyek! Ha voltak nehéz időszakok, amikor azt mondtam, nem csinálom tovább, akkor se lehetett megszökni, ez jött utánam.

“Akik kiválasztattak.” Mondjuk, sors. Nevezzük akárhogy: ez van.

tibi face

Itt lett aztán családod…

– …hál’I-nek. Feleség és négy gyerek. Corine nem igazi szábre, mert két éves volt, amikor a családja alijázott Párizsból. Mikor megismerkedtünk éppen Magyarországra készültem hangszerészetet tanulni. Felvettek, de egyik mesternél se volt hely. Három évig vártam, aztán visszajöttünk. Nem lettem hangszerkészítő, de nagyon sok mindent tanultam. Arab és balkáni fúvóshangszereket: nejt és kavalokat készítettem, amikhez Magyarországon nem könnyű hozzájutni. Most éppen van egy olyan bogaram, amihez jól jön ez a tudás. Egy kultúrális programban dolgozom: oktatási koncertsorozat iskolákban. Ennek egy része: recicling instruments. Újrahasznosított hangszereket készítünk a gyerekekkel. Pvc csövek, konzervdobozok, ilyesmi. Egy térdhegedűt csináltam, például egy olivásdobozból. Látod, ez is olyan, mint a sors. “Kiválasztatott”. Ha nem találok rá, nem csinálok belőle hangszert, szemét marad. De ez csak zárójelben, szóval a család… Visszajöttünk és Jeruzsálemben laktunk. Nyolc éve költöztünk oda, ahol most élünk. A Holt Tengernél élni azt jelenti, hogy tulajdonképpen Jeruzsálemben vagy, de nem a tumultusban élsz, hanem a nyugiban.

A gyerekek mekkorák?

– Elég „sűrűek”. A nagylány, Hodáya most nyáron lesz tizenegy. Tamara, a második kilenc éves lesz. A nagyfiam, Oryán hét éves, most elsős, Shira, a kicsi most nagy-óvodás, öt és fél éves.

A család se tántorított el a muzsikától? Zenésznek lenni sehol sem túl biztos egzisztencia…

– A család sok energiámat leköti. Előtte mindig voltak a zenekarok, amikben játszottam, és voltak a saját zenekaraim is. Az utolsó hét-nyolc évben az lett a praxis, hogy nem zenekarokkal, hanem zenészekkel dolgozom. Egy-egy projektre állunk össze. Ezek persze olyan társak, akikkel tíz-tizenöt éve együtt játszunk. Mindegy, ki ér rá aznap, zenekar mindig van. Ez most így kényelmesebb, mint zenekarosdit játszani.

Mindig akusztikus zenekarokban játszol?

– Nagyon szeretem az akusztikus felállást. De nem idegenkedek az elektronikus fúzióktól sem. Az isnpirációt viszont csak az akusztikus zene adja. Amit a komputerrel csinálsz, az nem ihletett zene, az rágógumi az agynak. Ezt nem rosszból mondom, szakmunka az is.

Volt egy koncertünk Budapesten a Kulteában. A buli előtt elment az áram. Ha nem kezdünk, elmennek. Belefogtunk hát, szépen, halkan játszottunk a sötétben, először csak improvizálva. Meg tudtuk csinálni, mert az egész banda akusztikus hangszerekből állt. Oda kellett nagyon figyelnünk egymásra; körbe álltunk. A közönség ott maradt, és nagyon figyelt, mert halkan szóltunk. Érezték, ilyen nem minden nap történik. Érezték, hogy ez az övék. Életem egyik legjobb koncertje volt. Felvettük minidisc-re: minden hangszert gyönyörűen, tisztán hallani. Az utolsó három számban megjött az áram, és elrontotta az egészet. Akkor már csak “föllépés” volt, és nem „a” zenélés. Rengeteg hangzásbeli probléma lett: nem hallottuk egymást és a közönség felé sem szólt jól. Amíg nem volt áram, minden működött. Ha egy hangszer megszólal akusztikusan – ha a felhangok is szólnak – akkor valami történik körülötted, nem csak a hang. Az egész atmoszféra megmozdul. Ez csak az akusztikus hangzásnál jön létre. Ezt hívom ihletnek.

Jerry Garvel, aki dobott tanított az akadémián Missisipiben nőtt fel, és akkor már nyolcvan felett járt. Együtt nőtt fel a jazz-zel. Mikor megkérdezték tőle, mi a jazz, csak annyit mondott: – A jazz az te meg én. – Jöhet mindenféle stílus, de a zene az, ami itt történik köztünk. Nekem ezért nem volt komplexusom soha, hogy “csak” népzenész vagyok. Ez a biztosítéka annak, hogy ez az emberi közelség megmarad.

tibi facebook

1 komment

Hozzászólás