Ha jól belegondolok…

1
David Ben-­Gurion, 1971

szerző: S. Zoltán

Azzal az érzéssel ülök le kopogtatni a számítógépemen, hogy nagy fába vágom a fejszémet. Nagyon nagy, elfogadott jelszóval akarok megbirkózni. Ahelyett, hogy nyugton hagynám és belenyugodnék abba, hogy ez egy nemes, demokratikus vívmánya a társadalomnak, kezdem megkérdőjelezni a vívmány létjogosultságát.

Miről is van szó? Arról, hogy az állam polgárainak joguk van értesülni mindenről, ami az államban történik. Valóban? Ki az a naiv olvasóim közül, aki elhiszi ezt? Hova is jutnánk, ha ez megvalósulna? De mint eszme és irányzat, nagyon jól hangzik.

Hát… maradjunk abban, hogy én ezt utópiának tartom, és azt javaslom olvasóimnak, hogy hajtsák meg fejüket alázatosan azelőtt a tény előtt, hogy nem értesülünk mindenről, ami az országban történik és hogy ez nem volt, nincs és nem is lesz soha. És így van ez jól.

De, sietve hozzá kell tennem, hogy hiszek abban, hogy nekem mint állampolgárnak jogom van értesülni mindarról, ami nem sérti és veszélyezteti az állam biztonságát. Arról, hogy kinek a kezébe tesszük a döntést ebben az ügyben, arról egyszer 4 évben kell gondoskodnunk a választásoknál, az urnák előtt. Nem könnyű feladat, de meg kell tenni ezt.

És azt is szeretném megjegyezni, hogy minden dicséretem és elismerésem az államban gyakorolt sajtószabadságra, a fáradhatatlan újságírókra, hírmagyarázókra, akik kíméletlenül, lelkiismeretesen, nap mint nap tárnak fel újabb és újabb botrányos magatartást a közéleti “kitűnőségek” körében.
Őszintén szólva nem tudom, hogy hogy kerül a csizma az asztalra, de ha jól meggondolom, eredetileg nem is erről akartam írni. Hanem egy új ”sportágról”, ami nagyon is föl lett kapva az izraeli köztudatban. Úgy hívnám, hogy mítosz-rombolás. Talán túlzok abban, hogy csak most találták föl, de arra mérget veszek, hogy az utóbbi időben sportággá fejlődött széles körökben.

Nincs szándékomban felsorolni a már lerombolt mítoszokat és a lerombolt mítoszok áldozatait. Nem a számos, hiábavaló áldozatokról akarok beszélni, akik föláldozva életüket mítosszá váltak, hanem az utókorról, aki mítosszá avatta őket, szeretteikről akik lelkükben azzal a gondolattal élnek, hogy fiaik, apáik, férjeik azért áldozták fel magukat, hogy megvédjék hazájukat és nem egy fatális, meggondolatlan katonai kudarc áldozatainak legyenek elkönyvelve a köztudatban…

Próbáljuk megfejteni a talányt, hogy mi lehet az indítóoka ennek az áramlatnak. Legyünk jóhiszeműek és állapodjunk meg abban, hogy nem alattomos ösztönökről van szó. Nem arról, hogy valaki leszámolni akar a mítoszépítővel, mert személyes nézeteltérése van a történtekről. Tegyük fel, hogy nincsenek rosszmájú emberek, csupán jóindulatúak. Miért is gondolhatnák, hogy jól cselekszenek, ha sikerül nekik lerombolni egy mítoszt? Mi van ebben jó és hasznos? Nem lehetne-e azzal érvelni amellett, hogy egy katonai támadási terv, ami bebizonyított kudarcot vallott egyszer, hasznunkra lehetne, mert tanulságot vonhatnánk le belőle? Hogyan kell azt nem megismételni?

Érvelni lehetne, de tévedés lenne ezzel érvelni. Az adottságok, a helyzetek a hadszíntéren soha nem ismétlik meg egymást, nem ugyanazok, mint az előző esetben. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a csatatéren okulni lehet a múlt tévedéseiből.

Akkor mire jó egy szétrombolt mítosz? Üres, haszontalan fogalom, ki kéne hozni a forgalomból.

Vegyük csupán mikroszkópunk alá azt, amit a napokban olyan nagy hévvel terítettek elénk az esti TV híradók. Most nemrég, 49 éve volt a hatnapos háború. Az egyik legvéresebb, legelkeseredettebb ütközetet boncolgatták egyrészt a benne résztvevők, másrészt történelemtudósok. A mítosszá vált Giveát Hatachmoshetről volt szó. Egy ütközet, ami bebizonyította, hogy lehet büszkének lenni egy megnyert csatára, és egyúttal sírva gondolni vissza a megnyert csata áldozataira.

Még ma is, 49 év után, amikor hallgatjuk Yoram Taharlev dalát, nem marad szem szárazon. A dal, amely olyan tragikus realitással ábrázolja a legnagyobb pirruszi győzelmet, amelyet Zahal aratott az ország megalapítása óta. 15 katona kapott kitüntetést a harcok befejezésével, 37 esett el egy olyan ütközetben, melyet el lehetett volna kerülni, mely nem volt döntő befolyással a hatnapos háború nyertes kimenetelére. Komoly katonai szakértők mutatnak rá a téves hadműveleti döntésekre, megnevezve a felelősöket ezekért a döntésekért. Nem részletezem, csak megjegyzem, hogy ez a történelmi kritika nem most született meg, már régóta él a köztudatban.

Hogy kéne viszonyulni ehhez a közismert tényhez, amikor minden évben megemlékezünk ünnepélyesen a Givát Hatachmosheti ütközetről? Elhallgatni? Kiemelten megemlíteni? Nem tudom megválaszolni. De azt tudom, hogy nem vállalkoznék meginterjúvolni egy anyát, aki 49 évvel ezelőtt elvesztette egyetlen fiát és föltenni neki a kérdést, hogyan békült ki azzal, hogy fia hiábavaló áldozatként vesztette el életét és nincs többé? Hogyan békült ki ezzel….ha egyáltalán?

*

Soha nem voltam bálványimádó. Már olyan értelemben gondolom, hogy nem voltam híve a személyi kultusznak. Fiatal koromban még voltak államférfiak, akikre tisztelettel tekintettem föl, de lassan rájöttem, hogy legtöbbje csak gyarló ember volt, s néha még az se…

Már régen sziporkázni kezdtem azzal az általam jónak talált meghatározással, hogy mi a különbség egy hegy és egy államférfi között? Majdnem mindig nem tudták. Hát elmagyaráztam nekik.

Ha messziről nézel egy hegyet, akkor az kicsinek látszik. Ahogy közeledsz hozzá, egyre nagyobb lesz. Egy államférfinél ez pont fordítva van – ha messziről nézed, nagynak látszik. Ahogy közeledsz hozzá… egyre kisebb lesz.
Így történt tehát, hogy az idő vasfoga megfosztott engem attól, hogy odaadó hódolattal tekintsek föl sok közéleti kitűnőségre, akiket tiszteltem ifjúkoromban. Egy kezem ujjain megtudnám számolni azokat, akiken nem esett eddig csorba. Legalábbis tudomásom szerint nem. Szeretnék bemutatni egyet ezek közül az Új Kelet online olvasóinak – David Ben Gurionnak hívták.

Nem áldásos tevékenysége összességének ábrázolásáról van van szó, csupán egy leveléről, amit gondolom, kevesen ismernek az Új Kelet online olvasói körében, annál is inkább, mert amennyire én tudom, soha nem lett lefordítva a magyar nyelvre.

Átadom a szót levelének.

Miniszterelnöki Hivatal

Jeruzsálem, 1O. November 1958.

Tisztelt Izrael Főrabbija Ytzhak Halevi Herzog Úr! Jeruzsálem

Legnagyobb sajnálatomra nem tudtam válaszolni rögtön Október 13-án írt levelére.

Sajnálattal értesültem arról, hogy nincs jó egészségben és mindenekelőtt mielőbbi gyors felgyógyulást kívánok.

És ami a yeshiva bócherokat illeti, az a véleményem, hogy az ügy nem olyan egyszerű. Amikor 1O évvel ezelőtt felmentést adtam nekik a katonai szolgálat alól, akkor még kevés volt a számuk. Azt is mondották nekem, hogy Erec maradt az egyetlen ország, melyben még maradtak Talmidé Tórák. Bár, örömmel kell megjegyeznem, hogy a függetlenségi háborúban Jeruzsálem védelmében részt vettek ők is, csakúgy mint a más fiatalság. A helyzet azóta megváltozott. A Jesiva Bócherek száma megszaporodott. Én nem tudom, hogy van-e alapja annak a vádnak, hogy vannak közülük, akik a hadkötelezettség elkerülésének céljából járnak a Jesivákba. Szeretném hinni, hogy ez az állítás nem felel meg az igazságnak. De semmi kétség aziránt, hogy idővel nőtt a számuk, és ma már ezrekre üt. A diaszpórában a gójoknak nincs szükségük Izráel védőire. Itt, mi mindnyájan zsidók vagyunk és biztonságunk csak tőlünk függ. És ez, mindenek előtt egy nagy erkölcsi jelentésű kérdés, hogy eltűrhető-e, hogy egy anyának gyermeke elpusztuljon a haza védelmében és egy másik anya gyermeke biztonságban üljön egy szobában, amikor Izrael fiainak java életüket veszélyeztetve harcol.

Én nem merészelek szólni Önhöz idézve Rambam Halacháját, ami szerint bá- Milchemet Micva mindenki részt vesz; a vőlegény a chedert, a menyasszony a chupát hagyja ott – , mert Ön természetesen jártasabb nálamnál a Halacha előírásaiban. Ezzel együtt úgy vélem,, hogy Izraelben elfogadott a “Torát Hakeshet” elve. Az a Torához tartozik és nem elfogadható, hogy fiatalok ezrei ne legyenek képesek fegyvert fogni, amikor ezt a helyzet megköveteli. Nem szabad eltekinteni attól a lehetőségtől, hogy Jeruzsálem, Isten ments elszigetelődik és támadva lesz az ellenségtől és sok száz fiatal nem lesz képes megvédeni magát, barátaikat, szüleiket és magát a szent várost. És ez vonatkozik minden egyes más településre is.

És ezért ajánlottam (és nem parancsoltam meg, hanem ajánlottam ), hogy a talmidé yeshivotok, akik a Tora tanulmányozására szentelik egész életüket menjenek 3 hónapi alapvető kiképzésre a katonai táborokban és akik nem, ők szolgáljanak a hadseregben ugyanúgy, mint az ifjúság zöme Izraelben. Ezt ajánlottam az Agudát Jiszráel Kneszet tagjainak és a Honvédelmi Minisztérium vezérigazgatója ezt ajánlotta néhány rashé yeshivotnak.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi nem folytatjuk itt galuti életünket, amiben rá voltunk szorulva mások kegyére. Nem foglalunk többé helyet mások asztalánál. Mi magunkra vagyunk utalva és a biztonság fenntartásának terhe egyedül reánk hárul. Ez egy nagy vívmány, amit elértünk sok évszázad után. És ennek a vívmánynak fenntartása lekötelez minden fiatalt Izraelben.

Nem tudok találni sem a Torában, sem a Próféták könyvében, sem az Írásokban utalást arra, hogy a talmidé Tora föl lettek volna mentve a haza védelmétől. És hogy szemünk előtt kell tartsuk, hogy a körülmények nem azok, amik voltak. Soha nem voltunk így körülvéve ellenségekkel, akik megsemmisíteni akarnak bennünket és a harci eszközök sem azok az eszközök, melyek fenyegettek bennünket az Első, vagy Második Templom idejében. Manapság ez egy bonyolult tudomány, ami sok kiképzést követel.

Semmiképpen nem tudok egyetérteni az Ön szavaival, miszerint “hála a bachuré yeshivotoknak érkeztünk ide, ahol most vagyunk”. Nem ők építették ezt az országot, nem ők áldozták fel életüket az ország függetlenségi háborújában, (akkor is, ha néhányan ezt is megtették) és nincs kiváltsághoz való joguk, melyek bármely másik zsidónak nem járnak az országban.

Nincs a katonai szolgálatban semmi, ami meggátolná a Tóra tanulmányozását és a független Izráelben a Tóra maga nem teljes, ha nincs benne kifejezés a nép és az ország védelmére. Izráel államának léte nélkül nincs Tóra és az ország megvédése mindenek előtt van. És éppen én, aki tiszteli a talmidé Torát, (és én merem állítani, hogy én tisztelem őket) és kívánom javukat, azon vagyok, hogy ők ne távolodjanak el a közösség soraitól és ne mentsék fel magukat a legszentebb kötelességtől – a kötelességük megvédeni szüleiket, rokonaikat, lakóhelyüket és népüket.

Arra kérem Önt, hogy befolyásolja a rashé jesivatokat, hogy ők maguk követeljék legalább a 3 hónapi kiképzést az összes bachuré jesivot számára.
És ismét, kívánok Önnek minden jót és teljes egészséget.

Elismeréssel és barátsággal …

David Ben-Gurion

Idáig Ben Gurion intelme, öröksége az utókornak 1958 évében. 58 év telt el azóta és nem tudnék kezeskedni arról, hogy azok a vezéreszmék, melyeket Ben Gurion olyan lelkesen és ékesszólóan javasolt megvalósultak–e vagy sem. Egyszerűen nem tudom. Törvény, új törvény az van. A törvény maga lyukas, mint egy svájci sajt. Tele lehetőségekkel kijátszani azt. Az biztos, hogy elenyésző számban érkeznek katonaköteles, 18 éves korban charédi fiatalok a toborzó táborba. A legkülönbözőbb halasztások, huzavona és százfajta ürügy gondoskodik arról, hogy az ország ifjúsága nem teljes egészében jelentkezik katonai szolgálatra egyenlő körülmények között. Sokan vannak, akik mint 27 éves ötgyermekes apák lépik át a Bákum kapuját.

A kormány koalíciójának szentségét garantáló charédi Kneszet tagok gondoskodnak arról és elkövetnek mindent, hogy a törvény ne legyen betűről betűre betartva. Bevett szokás, hogy a charédi katonaszökevényeket környezete tettleges beavatkozással védi hatósági letartóztatásuk ellen.

Ne fecséreljük tovább szavainkat erre a szégyenteljes állapotra, ami a katonakötelezettségről szóló törvényekről szól. Legalább féltucat bizottság fogalmazta meg az elmúlt években a javasolt törvény paragrafusait és semmi nem lett belőlük a charédi pártok ”jóvoltából.”

Mint ennek a kis cikknek címe megígérte, belegondoltam legalább három témakörbe és összekovácsoltam őket valahogy egy cikk keretében. Végére jutva eszembe jutott egy francia gondolkozó, akinek neve ideiglenesen kiment a fejemből, de jól emlékszem tanácsára, amely valahogy így szólt: “keressétek azoknak a társaságát, akik keresik az igazságot. Óvakodjatok és kerüljétek el azokat, akik azt állítják magukról, hogy megtalálták.”

Tanácsát megfogadva mind a három témakörben csak kerestem az igazságot és nem vagyok biztos benne, hogy megtaláltam. Hálás lennék azoknak az olvasóimnak, ha hozzászólásukban nyilatkoznának az őáltaluk igazságnak vélt gondolatokról, melyekkel ez az írás foglalkozik.

Fotó: illusztráció. Ben Gurion,1971

Forrás: http://www.nybooks.com

A cikkben szereplő fordítás jogvédett, utánközlése engedély nélkül tilos.

1 komment

  1. 👍🏻

    “Új Kelet online” ezt írta (2016. június 10., péntek):

    > Új Kelet online posted: “szerző: S. Zoltán Azzal az érzéssel ülök le > kopogtatni a számítógépemen, hogy nagy fába vágom a fejszémet. Nagyon nagy, > elfogadott jelszóval akarok megbirkózni. Ahelyett, hogy nyugton hagynám és > belenyugodnék abba, hogy ez egy nemes, demokratikus vívmá” >

Hozzászólás