Kohn bácsi és a hücpe

0

szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új..!

Az a legkevesebb – tudatja éppen beszédes kedve jó pillanatainak egyikében öreg barátom -, hogy mindig legyen mit aprítanom a tejbe. Már megjártam a hadak útját oda vissza, amíg bírtam a munkát, dolgoztam látástól Mikulásig és amikor végre a magam ura voltam, akkor sem kíméltem az erőmet. Nincs is okom a panaszra, nem fogok Róbert bácsi konyhája előtt kiköti, még ha száz évig élek is! Így vagyunk mi ezzel zsidók a világ minden táján. Dolgozunk, amíg bírjuk és ha csak egy kis szerencsénk van az életben, akkor annak látszatja is lesz. De én azt is megtanultam az apámtól, hogy soha ne dicsekedj fiam azzal, amid van. Sok a rossz ember. Irigyek. Előbb csak elkívánják, aztán el is veszik, amid van.

Kohn bácsi bölcselkedésének van alapja. A világ, világunk történelmének ezer és egy lapja szól arról, miként fosztották ki eleinket is, milyen koholt vádak alapján állították pellengérre és tették földönfutóvá őseinket. És ez még csak a szerencsésebb változat volt, mert a szabad-rablás gyakorta torkollott vérfürdőbe. Magam is elkomorodom a példabeszéden, de az öreg inkább csak bevezetőnek szánta borús kimenetelű mondókáját. Dehogy is akarta kedvemet szegni, sietősen fordított hát története fonalán.

– Vannak azonban olyan pillanatok, amikor egyszerűen nem lehet követni még a legbölcsebb rabbik tanításait – bonyolódik önmagával is ellentmondásba. Kikívánkozik az emberből a hücpe! Állítólag egy elegáns presszó teraszán esett meg velem az alábbi történet. Három úriember ült az egyik asztal körül, s a mellettük lévőnél kortyolgattam a mentás limonádémat én. Akartam vagy se, de hallanom kellett miről folyik a diskurzus a szomszéd asztalnál. Természetesen a pénzről, hogy kinek mennyije van és mennyire nem tud mit kezdeni hatalmas vagyonával. Megállás nélkül egymásra licitáltak. Az egyikük arról beszélt fennhangon, hogy éppen a héten közölte a brókerével, hogy meg akarja venni az egyik német autógyár részvényeinek mit tudom én hány százalékát. Miután learatta társasága elismerő pillantásait, a szék-szomszédja nem állta meg, hogy rá ne tromfoljon és megnevezve az ország legnagyobb bankját, kifejtette, hogy már be is nyújtotta vételi szándékát a többségi pakettekre. A harmadik sem akart alulmaradni a vetélkedésben! Némi töprengés után közölte, jó úton haladnak a tárgyalásai a Google részvényeiről. Nagyon elégedettek lehettek magukkal, mert diadalmasan körbenéztek a teraszon, vajon mindenki hallotta-e, hogy miféle terveket forgatnak fejükben és hogy mindenki tudatára ébred-e csodálóik közül, hogy milyen gazdag emberek foglalnak helyett a szóban forgó asztal körül.

Meséli az öreg, hogy a hencegések végén rajta nyugodott meg mindhármójuk tekintete, aki pedig egyáltalán nem viselkedett kihívóan – azt leszámítva, hogy kobakján ott díszelgett a kapedli és zakója alól kikandikáltak a cicesz rojtjai. Rezzenéstelen tekintettel állta kihívó pillantásukat, aztán amikor már végleg rájuk unt, feltápászkodva a karosszék kényelméből, feléjük fordult és fogai között szűrve a szót a következőket mondta.

– Uraim, ne törjék magukat. Nem adok el semmit..!

Rakosgatom magamban a történet esszenciáját, amikor az öreg szokása szerint magasba emelve mutatóujját figyelmeztet, most jön a szipur eszmei mondanivalója:

– Jut eszembe. Azt talán nem is mondtam neked fiam, hogy utálom a tejet. Hajt. Annál már csak az a rosszabb, ha van benne aprítás is. Nem szeretem. Kiráz tőle a hideg. Viszont a tudat! Az a fontos. Hogy van tej és ha kellene, lenne mit aprítani is bele…!

Hozzászólás