Don Quijote de la Mancha Budapesten

3

szerző: Gideon Peer

Ha nem a két szememmel látom, nem hiszem el. De még így, a szemeim dacára is mind a mai napig szinte hihetetlen, hogy egyszer csak felbukkant mellettem Don Quijote, mindez Budapesten, egy dél körüli órában a Vásárcsarnokban. Ott esett meg velem a csoda.

Ahol – bár sokféle kínálat próbálta magára vonni tekintetemet – mégis a jó öreg, sokszorosan kipróbált lángos mellett döntöttem. Amit – ellentétben másokkal – nem cifrázva kedvelek, tejfellel, és vastag sajtrakással, hanem csak úgy parasztosan, ahogy kimártózik az olajból, na, jó, egy kis sóval, meg sűrű fokhagyma oldattal nyakon öntve. Úgy gondolom – bár erről senkit sem kívánok meggyőzni – hogyha sajtot akarok enni, akkor sajtot eszem, ha tejfelre fűlik a fogam, azt kanalazok, ha viszont lángost kívánok, adjam meg a tiszteletet, és ne zavarjam meg feleslegesen jobb sorsra érdemes ízlelő bimbóimat más, szerintem oda nem illő ízekkel.

Aki arra jár, és hozzám hasonlóan lángosba szeretné fojtani bánatát, örömét – előre figyelmeztetem – nem lesz könnyű dolga. Szirénekként csalogatják majd a magyar konyha kiválóságai, és ember legyen a talpán, aki képes lesz elmenni a töltött káposzta, töltött paradicsom, kolbász, hurka, csülök alkotta hegyek előtt, és megmarad a jó öreg, de ízeiben örök lángos pártján.

20160518_144500

Don Quijote de la Manchát ott pillantottam meg. Túl volt a sorban álláson, kopjáján egy jókora lángos díszelgett, amit fél fenéken ülve egy magas széken billegve, elmerengve falatozott.

Miért gondolom, hogy Don Quijote de la Manchához volt szerencsém személyesen? Mert senki más nem lehetett, csak ő, a bús képű lovag, vagy maximum egy késői leszármazottja. A megjelenéséből sugárzott a nemesi elegancia, a fensőbbség, látszott rajta, hogy ott van, de még sincs ott, más világban jár, egy szebben, jobban, ahol mindenki a lovagiasság szabályai szerint él, általánosságban is, de különös tekintettel a nőkre, illetve a hölgyekre, akik azért vannak, hogy csodáljuk, tiszteljük, valamint szolgáljuk őket. És szeressük is, számolva azzal, hogy viszontszeretet csak legritkább esetben kapunk, de ettől még boldogabban, még elszántabban, és a legnagyobb tisztelettel állunk éjjel-nappal rendelkezésükre.

20160518_144627

Egy hölgy – talán hercegi rangban – érkezett egy dúsan megrakott lángossal keskeny asztalunkhoz, amelyet körbeálltak az ebédelők. Volt egy-két szék is, a szerencsésebbeknek. A királyi hercegnő közeledtére – akit az evilági emberek leginkább román turistanőnek nézhettek – Don Quijote felpattant helyéről, és mélyen meghajolva, kalapját meglengetve felajánlotta helyét a nemesi ivadéknak. Mielőtt a csodálatos szépség elfoglalhatta volna helyét az asztal körül, Don Quijote megpróbálta a bársonytrónt, saját székét szabaddá tenni magától, és táskájától is, amiben nyilván összehajtható kopjáját, és sisakját tartotta. A mozdulat szélesre sikerült, mindkét kezével hadonászott, nyilván a spanyol etikett idevonatkozó szabályai szerint, a szék feldőlt, a táska a földre hullott, az egyik falatozónak kiütötte kezéből a lángost, de végül is – annyi megpróbáltatáson, akadályon át – az imádott hölgye helyet foglalhatott.

Ekkor tűnt fel Sancho Panza, aki két fejjel volt alacsonyabb Don Quijoténél. Ahogy az a regényben is meg van írva. Ami viszont nincs a könyv oldalain megemlítve, a budapesti felállításban Sancho Panza nőnemű volt, és vélhetően Don Quijote felesége. Ez a tény annyiban változtatta meg a képet, hogy a továbbiakban Sancho Panza adta ki az utasításokat, az étkezés befejeztével ő indult el, és ment elől, Don Quijote pedig szatyrokkal megrakodva követte. Csetlett-botlott a hölgy mögött, igyekezett tartani az iramot, és közben jobbra-balra köszöngetett, a kalapját is megemelte volna minden alkalommal, de karjait lehúzták a tele szatyrok.

Egészen a villamosig kísértem Don Quijotét, nem tudtam szabadulni sugárzásától, lenyűgöző egyéniségétől. A jelenség bukdácsolt, mint az emberfia, és mégis felettünk szárnyalt égi jelenségként. A mosoly egy pillanatra sem hagyta el az arcát, csinálta a dolgát, és mégis úgy éreztem, máshol van, egy szebb, boldogabb világban, ahová – Isten látja lelkem – szívesen követtem volna.

Akár fegyverhordozójaként is.

3 Kommentek

  1. Kedves pillanatokat rögzítettél, érzem is a lángos ízét és fokhagymás illatát. Nem értem, hogy jön ide a tejföl és a sajt! De ha már kérdezhetek: velős pacal nem volt?

Hozzászólás