Szerző: Solt Olivér
Az újságírás nem könnyű műfaj, betűk leírásával kell bevonzanod minél több embert, hisz szeretnéd, hogy minél többen olvassák el a soraidat. Különösen nehéz ez, ha sportról írsz, akit nem érdekel az nem fog egy labdarúgásról szóló írásra kattintani.
Valószínűleg ez a cím elég jó ahhoz, hogy most több olyan olvasó is kattintson, akit teljesen hidegen hagy a sport. Azonban nem kell csalódnotok, ez az írás most nem kizárólag a fociról fog szólni. Ha három szóval tudnám összefoglalni, akkor ezek lennének azok:
politika, futball, Izrael.
Az izraeli focibajnokságot 14 csapat alkotja, vannak köztük ismertebb, sikeresebb együttesek, vannak kisebb települések kis szurkolótáború csapatokkal. Van azonban egy igazi fekete bárány, a liga egyetlen arab csapata, az 1991-ben alapított Bnei Sakhnin. Sakhnin egy 25 ezres város az ország északi részén, 23 km-re Akko városától. A kisváros igazán arról híres, hogy van egy labdarúgó klubja, amely 2. arab csapatként 2003-ban feljutott a legmagasabb bajokságba, egy évvel később pedig megnyerte az állam kupasorozatát (nem összekeverendő a bajnoksággal) ezzel kivívva a nemzetközi kupában való indulás jogát. A piros-fehér csapat országos szinten méretes szurkolótáborral rendelkezik, értelemszerűen a rengeteg izraeli arabnak köszönhetően.
Ahhoz, hogy a cím igazán értelmet nyerjen, beszélni kell a zsidó állam legnépszerűbb csapatáról is, a Beitar Jeruzsálemről. A főváros egyetlen elsőosztályú csapata, címerében egy nagy menórával, és országszerte hírhedten fanatikus és őrült szurkolótáborral. A Sakhninnal szemben a jeruzsálemi csapat komoly múltra tekint vissza, 6 bajnoki címig jutott (ebből kettőben komoly szerepet játszott a magyar Sallói István). Ami a fanatikus szurkolótábort illeti, a Beitar az egyetlen csapat, amelyben soha nem játszott huzamosabb ideig arab, vagy egyáltalán muszlim vallású játékos. Ennek megszakítására több próbálkozás volt a klubvezetés részéről, utoljára 2013-ban amikor 2 csecsen muszlim játékos érkezett a csapathoz. A szurkolók hatalmas tüntetésekbe kezdtek, ami odáig fajult, hogy a saját egyesületük klubházát is felgyújtották, és miután az egyik játékos gólt lőtt a nézőtér jó része el is hagyta a stadiont. Az egyébként Beitar szurkoló miniszterelnök, Benjamin Netanyahu is szégyenletesnek és rasszistának nevezte az elkövetőket, de végül a célt elérték a játékosokkal szerződést bontott a Beitar.
Ezek alapján érthető, hogy az egyik legforróbb hangulatú futball derbi Izraelben az amikor a Bnei Sakhnin és a Beitar Jeruzsálem találkozik. Egy magamfajta foci örültnek ez igazi csemege, de eddig nem jártam szerencsével, volt, hogy a meccset biztonsági okokból nézők nélkül, volt hogy Jeruzsálem helyett egy semleges stadionban rendezték meg. Idén azonban semmi akadálya nem volt, hogy egy kellemes vonatút után megérkezzek a jeruzsálemi Teddy stadionba. (a létesítményt a város egykori polgármesteréről, a Nagyvázsonyban született Kollek Tivadarról nevezték el)
A rendőri készültség nem volt kiemelkedő, ennek egy egyszerű oka volt, az arab csapat szurkolóit biztonsági okokból nem is engedték, hogy elutazzanak erre a meccsre.
A meccs kezdésére körülbelül 15-20 ezer néző gyűlt össze az arénában, a hangulat az első pillanattól kezdve pokoli volt, a gyűlölet ami a szurkolókból áradt az arab nép és a Sakhnin csapatával szemben elképesztő volt. A nézőtéren különböző nagy zászlók, füst bombák, görögtüzek jelentek meg, majd ezek után a rendőrök is, akik kisebb-nagyobb pofonváltás után több szurkolót is kiemeltek, ez egyébként megismétlődött többször is a 90 perc során.
A jeruzsálemi csapat számára rémálomként kezdődött a meccs már a 11. percbe vezetést szerzett a jóval esélytelenebb Sakhnin. Aztán a 2. félidőben újabb gólokat szerzett a vendégcsapat és meglepetésre simán nyert idegenben. Az amúgy is paprikás szurkolókat ez még jobban feldühítette, egyre sűrűbben zúgtak fel az olyan rigmusok, dalok amiknek túl sok köze nincs a sporthoz, csupán arra hívta fel mindenki figyelmét, hogy mi a véleményük a palesztin népről, vagy éppen csak egyszerűen, hogy „Mohamed halott”. Tökéletesnek nem nevezhető hébertudásom okán nem értettem minden lelátóról elhangzott szót, de lehet, hogy ez jobb is így. A meccs végül komolyabb balhé nélkül zajlott le, bár maguk a játékosok is többször összeverekedtek, a játékvezető rengeteg sárga lapot osztott ki, csodával határos módon pirosat nem.
Összességében kijelenthetem, hogy hiába járok 10 éves korom óta MTK meccsekre, hiába fordultam meg Európa sok nagy focistadionjában, ilyen szintű rasszizmust azt gondolom nem tapasztaltam még sportrendezvényen.
Következményeket nem szeretnék levonni, ezt minden sportkedvelő, vagy nem kedvelő olvasó megteheti, de az biztos, hogy ha ez alapján az élmény alapján kéne ítélnem akkor a békés együttélésre még várnunk kell egy kicsit…
FotóI: Solt Olivér
És mindezt olvasmányosan, hitelesen: mintha magam is ott ültem volna a nézőtéren. nagyon jó írás!