Holnaptól: Zsidó krémes!

0

Szerző: Sáfrán István

BIG.

A magyar nyelvű irodalom, különösen a magyar nyelvű zsidó irodalom, barátai számára aligha szorul magyarázatra ez a betűszó. A BIG egyfajta márkajel. A minőség, a választékos megfogalmazás, a mélységes humánum és empátia prózai megjelenítésének szimbóluma.

Harminc önálló kötetet jegyez Benedek István Gábor, a ma is Budapesten élő író, temérdek antológia társalkotója, tárcáinak, publicisztikáinak száma pedig aligha megszámlálható, hiszen alapító újságírója volt a valaha szebb napokat látott Magyar Hírlapnak, és igazán nem dicsekvésképpen, de hajdanán az én kézirataim fölött is ráncolta homlokát nem egyszer.

BIG-et mindig és mindenütt szerették és szeretik. Írásait éppen úgy, mint magát az embert. Van valami megmagyarázhatatlan varázsa, kisugárzása, aminek eredményeképpen még ma sem tud úgy végigmenni a Dunapark Kávéház teraszán, hogy asztaltól asztalig meg ne állítanák, keze szorítását vagy éppen okos szavait kérve a nagypolitikáról vagy csak hétköznapi semmiségekről.

BIG intézmény. És nemcsak azért, mert megírta mindazt, amit a szörnyű XX. század a zsidósággal tett, hanem mert híven és hűen közre is tudta adni a megélt rettenetet az utánunk következők okulására. Hogy ne felejtsétek el soha. Aki egyszer belekóstolt emblematikus kötete, A komlósi tóra történeteibe, egy életre elkötelezte magát: Benedek István Gábor híve és rajongója lett.

És, hogy milyen különös az élet, a nyáron, idén júniusban…

De ne szaladjunk ennyire előre, mindennek előzménye, története, hogy ne mondjam történelme van, ami az emlékezetpolitika szempontjából nagyon is fontos, semmiképpen nem elhanyagolható, különösen egy olyan korban, amikor igen erős a hajlandóság másképpen emlékezni mindarra, ami alig háromnegyed évszázada történt.

1944 júniusában vagyunk, Debrecenben. A lelkes és mindenre kapható szégyentelenek már összeszedték a környékbeli zsidókat. Azt a szerelvényt, amelyikben az akkor hat esztendős kisfiúcska, Benedek István Gábor – akkori nevén Braun Pisti – is szorongott édesanyja, két nagymamája és Pali bátyja mellett, a Bécs melletti Gedasdorfba irányították. (Engedtessék megemlíteni, hogy Pali, azaz Benedek Pál 1956 után Izraelben telepedett le, és a szép-emlékű Új Kelet nagyszerű publicistája, később legendás szerkesztője volt, akinek életútját most készül kötetbe foglalni Egervári Vera és Kádár Elza.)

Visszakanyarodva: Bécs XXI. kerülete volt ez akkoriban, mára csinos kis városkává nőtte ki magát. Egyes források 172 ezerre becsülik a térségbe deportáltak számát, mások ennek többszörösére teszik az idehurcoltak nagyságrendjét. Stílszerűen a hajdani gázgyár melletti barakkokba szállásolták el az érkezőket. Ha úgy fogalmazok, hogy mostoha körülmények közé kerültek, akkor igen erősen túlértékelem a helyzetüket. Viszont az is tény, hogy bár keményen megdolgoztatták a munkaképes korúakat, mégis éltek. Enni éppen annyit kaptak, hogy megérjék a másnapot. Éltek, volt holnapjuk, ellentétben azokkal, akikkel Kassa, majd Auschwitz felé robogott a vonat. Ezzel együtt megváltásként érkezett a lehetőség, amikor az egyik őszi nap reggelén a táborparancsnok németül beszélő mindenes cselédet keresett a környékbeli pék családjához.

A szerencsés kiválasztott a két kisfiú édesanyja lett.

A munkaadó és a munkavállaló rövid idő alatt megtalálta a közös hangot olyannyira, hogy a következő hét végén már az egész családot terített asztallal várta a helybéli pék famíliája. Ezután összecsomagoltak egy zsákra való meleg holmit Braunék számára, ami valódi életmentést jelentett az innen Bergen-Belsenbe került família részére. A két család kapcsolata a háború befejezésével sem szakadt meg. Sőt egy napon olyasféle levelet kaptak Bécsből, amelyben jótevőjük valamiféle megerősítést és igazolást kért tőlük, mert a szovjet zónában szigorú elszámoltatásnak vetettek alá mindenkit, és igen csehül álltak az ő dolgaik is. Sietve, közjegyzővel hitelesített levélben tettek tanúságot jótevőik mellett.

Hogyan és hogy nem, ez a történet nem veszett a feledés ködébe.

Csak közbevetésképpen: erről, a fogva tartás időszakáról szól Benedek Négy perzsaszőnyeg című írása. Az édesanya, Braun Rózsi Ausztriában, majd Bergen-Belsenben megélt napjait egyébként a Spielberg Alapítvány rögzítette, de szemlézte a Wiesenthal Intézet is.

Hogy mindez miképpen kerül éppen most terítékre?

Nem is olyan régen megcsörrent BIG telefonja és a vonal túlvégéről azt tudakolta egy ismeretlen hang, hogy annak a bizonyos Braun Rózsinak a leszármazottjával beszél-e a hívó, aki annak idején… Gerasdorf alpolgármesterének, a tartomány és az EU képviselőjének öröme nem volt szalmaláng életű. Nem sokkal a telefonbeszélgetés után Gerasdorf polgármesterével együtt, népes delegáció élén budapesti otthonában keresték fel az írót, és egy díszes plakett átadásával tették emlékezetessé látogatásukat.

A vendégeskedés azonban messze túlmutatott az egyszeri, de mégoly ünnepélyes viziten. A város polgármestere tájékoztatta a család utolsó, még életben lévő tagját, hogy júniusban a vasútállomáson, azon a bizonyos rámpán, amelyre mint osztrák földre először tették lábukat az elhurcoltak, emlékoszlopot állít a közösség és végül – hogy megkoronázzák érkezésük célját! -, engedélyét kérik, hogy édesanyjáról, Braun Rózsiról utcát nevezzenek el Gerasdorfban.

Az eseményről egyébként a dokumentarista Kárpáti György és Fazekas Lajos filmet forgat. És hogy teljes legyen a kép, nem sokkal az emlékezetesnek ígérkező esemény előtt jelenik meg Benedek István Gábor új könyve, a Zsidó krémes.

Hozzászólás